A pillér a küszöb közvetlen közelében volt felállítva, hogy egy félarasznyi hely ha maradt a kőtábla és a kalyiba fala között. Paulo lehajolt, és bekukkantott a résbe. Beletelt egy kis időbe, amíg ki tudta venni, de csakugyan ott volt valami, apróbb betűkkel fölírva a kő hátuljára:
— Sohasem szoktad megfordítani a követ?
— Megfordítani?! Ilyen időkben? Hát megbolondultam én?!
— Mi áll a hátsó lapon?
— Hmmm-hnnn! — dünnyögte a remete, nem méltatva válaszra. — De csak gyere be, ha már hátulról nem tudsz olvasni.
— Egy kicsit útban van a fal.
— Mindig is útban volt, nem igaz?
A pap felsóhajtott.
— Jól van, Benjamin, nagyon jól tudom, mit parancsoltak meg neked, hogy felírj „bejáratára és ajtajára” házadnak. De csak neked juthatott az eszedbe, hogy lefelé fordítsd!
— Befelé — helyesbítette a remete. — Mindaddig, amíg van javítani való sátor Izraelben… de ne kezdjük el bosszantani egymást, amíg nem pihented ki magad. Hozok egy kis tejet, te meg mesélj erről a látogatóról, aki miatt aggódol!
— Van bor az iszákomban, ha kérsz — mondta az apát, és megkönnyebbülten lerogyott egy prémkupacra. — De inkább ne beszélgessünk Thon Taddeóról.
— Ó, tehát őróla van szó…
— Hallottál Thon Taddeóról? Mondd, hogy lehetséges, hogy amióta csak ismerlek, mindig mindenről és mindenkiről tudsz, pedig el sem mozdulsz erről a hegyről?
— Az ember nem süket és nem vak — felelte titokzatosan a remete.
— Mondd, mi a véleményed róla?
— Nem találkoztam még vele. De gondolom, kellemetlen jelenség lesz. Mint a szülési fájdalom…
— Szülési fájdalom? Te csakugyan elhiszed, amit beszélnek, hogy új reneszánsz előtt állunk?
— Hmmm-hnnn…
— Hagyd abba ezt a titokzatos somolygást, vén zsidó, és mondd meg a véleményedet! Biztos, hogy van véleményed! Mindig szokott lenni. Miért olyan nehéz a bizalmadba férkőzni? Nem vagyunk barátok?
— Bizonyos téren igen. Bizonyos téren. De azért megvannak a nézeteltéréseink.
— Mi köze van a nézeteltéréseinknek Thon Taddeóhoz és ahhoz a reneszánszhoz, amelyet mindketten szeretnénk megérni? Thon Taddeo világi tudós, és igencsak távol vannak tőle a mi nézeteltéréseink.
Benjamin sokatmondóan megvonta a vállát.
— Nézeteltérés, világi tudós… — visszhangozta, úgy köpve ki a szavakat, mint egy-egy almamagot. — Különböző időkben engem is mondtak már „világi tudósnak” bizonyos emberek, és nemegyszer karóba húztak, megköveztek és máglyára vetettek miatta.
— Ugyan mikor?… — A pap elhallgatott, a homlokát ráncolta. Már megint az a rögeszme! Benjamin gyanakvóan sandított rá, és egyszerre fagyos lett a mosolya. Most, gondolta az apát, úgy néz rám, mintha azok közül való volnék — akármilyen meghatározatlan „azok” voltak, akik kiűzték ide, ebbe a magányba. Karóba húzták, megkövezték, és máglyára vetették? Vagy önmagát az egész népével azonosítja?…
— Benjamin! Nézz rám, én Paulo vagyok! Torquemada rég meghalt! Hetven-egynéhány éve születtem, és nemsokára meghalok. Szeretlek, vén csibész, mindig is szerettelek, és ha rám nézel, örülnék, ha csak Paulót látnád, nem mást!
Benjamin megingott egy pillanatra. Könnytől lett nedves a szeme.
— Néha… elfelejtem…
— És néha elfelejted, hogy Benjamin csak Benjamin, nem pedig egész Izrael.
— Azt soha! — csattant fel a remete, és a szemében újra fellángolt a tűz. — Én háromezerkétszáz éve… — Elhallgatott, szorosan összezárta a száját.
— Miért? — suttogta szinte áhítattal az apát. — Miért veszed magadra, egymagádra egy egész népnek és a múltjának a terhét?
A remete tekintete fenyegetően megvillant, de aztán torokhangú morgással nyelt egy nagyot, és a tenyerébe, temette az arcát.
— Veszélyes vizekre tévedsz…
— Bocsáss meg.
— Azt a terhet… azt mások tették rám. — Lassan fölemelte a tekintetét. — Mondjak talán nemet?
A pap lélegzete elakadt. Egy ideig nem volt más hang a kalyibában, csak a szél zúgása. Mintha az istenségből is volna valami ebben az őrültségben! — gondolta Dom Paulo. A zsidó közösség erősen szétszóródott ezekben az időkben. Benjamin talán túlélte a gyermekeit, vagy valahogy számkivetett lett. A vén izraelita évekig bolyonghatott anélkül, hogy az övéivel találkozott volna. Talán a magányában úrrá lett rajta az a csöndes bizonyosság, hogy ő az utolsó, az egyetlen, az egyedüli. És mint utolsó, megszűnt Benjamin lenni, ő lett Izrael. És az ő lelkére telepedett öt évezred történelme, immár nem elvontan, hanem tulajdon élete történeteként. Amikor azt mondta, én, az a fejedelmi többes ellentéte volt.
De hát én is egy nagy egész része vagyok, gondolta Dom Paulo, része egy gyülekezetnek, egy folytonosságnak. Az enyéimet is megveti a világ. Mégis, az én szememben világos a magam és az enyéim közötti különbség. A te szemedben, öreg barátom, valahogy elmosódott. Mások tették rád a terhet? És elfogadtad? Mekkora lehet a súlya? Mekkora súllyal nehezedne énreám? Gondolatban alácsúsztatta a vállát, megpróbálta megemelni, megérezni a tömegét: keresztény szerzetes és pap vagyok, ennélfogva felelős vagyok Isten előtt minden szerzetes és minden pap tetteiért, aki Krisztus óta élt és lélegzett ezen a földön…
Megborzongott, megcsóválta a fejét.
Nem, nem! Összeroppantja a gerincet az ilyen teher! Túl nehéz volt akárki emberfiának, Krisztust kivéve. Épp elég teher, ha valakit elátkoznak a hitéért. Az átkokat el lehet viselni, de ezenfelül… elfogadni az átkok mögött rejlő képtelenséget, mely az embert nemcsak saját magáért teszi felelőssé, hanem fajtájának Vagy felekezetének minden tagjáért, nemcsak a saját tetteiért, hanem az övékért is? Elfogadni ezt is — ahogy Benjamin megpróbálja elfogadni?
Nem, nem!
És ennek ellenére Dom Paulo tulajdon hite azt súgta, hogy a teher ott van, ott volt mindig is Ádám óta — az a teher, amelyet egy rossz szellem ruházott az emberre, amikor gúnnyal, gyűlölettel kiáltotta: „Ember!”… Minden embernek imigyen — Ember!… — kellett számot adnia mindenki tetteiért a kezdettől fogva; ez a teher nehezedett minden nemzedékre, már mielőtt megnyílt volna a méh, az eredendő bűn terhe, tudata. Csak a bolondok vonják kétségbe. Ugyanazok a bolondok boldogan elfogadják a másik örökséget: az ősi dicsőség, erény, diadal, méltóság örökségét, amely „születése jogán bátorrá és nemessé” teszi az embert, és nem tiltakoznak, hogy ők személy szerint semmit sem tettek azért, hogy kiérdemeljék ezt az örökséget, legfeljebb beleszülettek az emberi fajba. A tiltakozást fenntartják az ellen az örökölt teher ellen, amely „születésük okán bűnössé és számkivetetté” teszi őket, és azt az ítéletet erőnek erejével nem akarják meghallani. A teher csakugyan nem volt könnyű. És a hite megsúgta azt is az apátnak, hogy a terhet levette a válláról. Ő, kinek képmása az oltárok felett függött a feszületen, ám a teher lenyomata még megmaradt. A lenyomatot könnyebb volt viselni, mint az eredeti átok teljes súlyát. Nem tudta rávenni magát, hogy ezt mondja az öregembernek. Hiszen az öreg amúgy is tudta, hogy ez a hite. Benjamin azonban egy Másikat keresett. És az utolsó öreg zsidó egyedül üldögélt egy hegyen, vezekelt egész Izraelért, várta a Messiást, csak várta, várta…
— Áldjon meg az Isten, mert ilyen bátor bolond vagy. Talán még bölcs bolond is.
72
A legfőbb héber imádság. Magyaruclass="underline" Halljad, Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egy!