Dom Paulo úgy érezte, sűrűsödik körülötte a sötétség. Ezerkétszáz év elteltével ébredezni kezdett egy kis reménység a világban — és aztán jön egy tudatlan fejedelem, aki átgázol mindenen barbár hordáival, és… ökle nagyot döndült az asztal lapján.
— Ezer éven át a falainkon kívül tudtuk tartani őket! — mordult föl. — Ott tartjuk őket másik ezer évig is! Ezt az apátságot háromszor ostromolták meg a Bayring-beözönlés idején, aztán még egyszer a Vissarion-féle hitszakadás alatt. Biztonságban megőrizzük a könyveket! Már elég régóta biztonságban őrizzük őket.
— De manapság új veszélyek vannak, apát uram.
— Ugyan mifélék?
— A kellő mennyiségű puskapor és kartács.
Nagyboldogasszony ünnepe elérkezett, majd elmúlt, de még mindig nem jött hír a texarkanai látogatókról. Az apátság papjai egyre-másra kezdtek fogadalmi miséket tartani a zarándokokért és utazókért. Dom Paulo most már az addigi könnyű reggelijét sem vette magához, és azt suttogták, vezekel azért, mert egyáltalán meghívta az apátságba a tudóst, tekintettel a Síkságon fenyegető veszélyre.
Az őrtornyokban minden pillanatban őrök álltak. Az apát maga is gyakorta fölkapaszkodott a falra, hogy kelet felé kémleljen.
Szent Bernát napján, kevéssel vecsernye előtt egy novícius jelentette, hogy egy kis porfelhőt észlelt a messzeségben, de már alkonyodott, és rajta kívül senki más nem tudta kivenni. Hamarosan elérkezett a kompletórium ideje, elénekelték a Salve Reginát[75], de még mindig nem tűnt fel senki a kapuk előtt.
— Talán az előőrsük volt — vetette föl Gault perjel.
— Talán az őrködő testvérünkkel játszott a képzelete — vetette ellen Dom Paulo.
— De ha letáboroztak úgy tíz mérföldnyire tőlünk, az út mentén…
— A toronyból látnánk a tábortüzet. Tiszta az este.
— Akkor is, Domne, ha majd feljön a hold, kiküldhetnénk egy lovast…
— Azt már nem! A legjobb módszer arra, hogy tévedésből lelövessük! Ha csakugyan ők azok, akkor az egész útjuk alatt lövésre kész fegyverekkel jöttek, különösen éjszakánként. Hajnalig várhat a dolog!
Másnap már késő délelőtt volt, amikor keleten felbukkant a várva várt lovascsapat.
A fal tetejéről Dom Paulo pislogva kémlelte a forró, napszítta vidéket, rövidlátó szemét erőlködve meresztette a messzeségbe. A lovak felverte por lassan szálldogált észak felé. A csapat megállt megbeszélni valamit.
— Mintha húszat-harmincat látnék — méltatlankodott az apát, és bosszúsan megdörgölte a szemét. — Csakugyan annyian vannak?
— Körülbelül — mondta Gault.
— Hogyan tudunk annyi emberről gondoskodni majd?
— Nem hiszem, hogy a farkasbőrt viselőkről gondoskodnunk kellene, apát uram — mondta zavartan a fiatalabb pap. — Farkasbőrt?!…
— Nomádok, apát uram.
— Mindenki a falakra! Zárjátok be a kapukat! Eresszétek le a rostélyokat! Bontsátok fel a…
— Várjon, apát uram, nem mind nomádok!
— Micsoda?! — Dom Paulo megfordult, megint a távolba meredt.
A megbeszélés befejeződött. Az emberek integettek egymásnak; a csoport két részre oszlott. A nagyobbik rész megindult vissza, kelet felé. Az ott maradt lovasok pár pillanatig néztek utánuk, aztán megfordították lovaikat, és elindultak az apátság felé.
— Hatan-heten vannak… köztük egyenruhások is… — mormolta az apát, ahogy közelebb érték.
— Bizonyára a thon és kísérői.
— De nomádokkal? Még jó, hogy nem hagytam, hogy kiküldj egy lovast az éjjel! Mit kerestek velük a nomádok?
— Úgy látszik, mintha elkísérték volna őket — mondta Gault atya sötéten.
— Milyen baráti gesztus az oroszlántól, hogy leheveredik a bárány mellé!
A lovasok a kapu közelébe értek. Dom Paulo szárazon nyelt egyet.
— Hát, a legjobb lesz, ha lemegyünk, hogy fogadjuk őket, atyám — mondta felsóhajtva.
Mire a két pap leért a falról, a lovasok már megállították lovaikat, közvetlenül a belső udvar előtt. Az egyik lovas különvált a többitől, előreléptetett, leszállt a nyeregből, és átnyújtotta az iratait.
— Pecosi Dom Paulo, Abbas?
Az apát meghajolt.
— Tibi adsum[76]. Isten hozta; üdvözlöm Szent Leibowitz nevében, Thon Taddeo! Üdvözlöm a Szent Leibowitz-apátság nevében és negyven nemzedék nevében, akik az eljövetelére vártak. Érezze otthon magát! Szolgálatára állunk. — Szívéből jöttek a szavak, sok-sok éve tartogatta őket, amíg erre a pillanatra várt. Amikor csak egy kurta mormogást hallott válaszként, Dom Paulo lassan fölpillantott.
Egy másodpercre farkasszemet nézett a tudóssal. Érezte, hogy gyorsan elmúlik a melegség. Az a fagyos tekintet… rideg, szürke, fürkésző. Hitetlen, mohó és gőgös. Úgy vizsgálgatta, mintha élettelen lelet lett volna.
Paulo korábban buzgón imádkozott azért, hogy ez a pillanat mintegy híd legyen a tizenkét évszázadnyi szakadék fölött — és azért is imádkozott, hogy őáltala ama régebbi kor utolsó, vértanúságot szenvedett tudósa kezet szoríthasson majd a holnappal. A szakadék csakugyan ott volt; efelől nem lehetett kétsége. Az apát hirtelen úgy érezte, mintha egyáltalán nem ebbe a korba való volna, mintha ott maradt volna egy zátonyra vetődve valahol az Idő folyójának közepén, és hogy nem volt, sohasem is lehetett híd a fölött a szakadék fölött.
— Jöjjenek — mondta szelíden. — Visclair testvér majd ellátja a lovaikat.
Amikor a vendégek már elfoglalták szálláshelyüket, és az apát visszatért dolgozószobájának csendes magányába, a faszent fanyar mosolya valami érthetetlen módon emlékeztette a vén Benjamin Eleazar somolygására, ahogy azt mondta: „Ennek a világnak a gyermekei is következetesek.”
18. FEJEZET
— Most, akárcsak Jób idején… — kezdte a felolvasó testvér a refektórium pulpitusáról.
Amikor az Isten fiai fölkerekedtek, és az Úr színe elé járultak, a Sátán is megjelent közöttük.
Az Úr így szólt hozzá: „Honnét kerülsz ide, Sátán?”
És a Sátán felelvén így szólt, mint hajdanán: „Szerte bebarangoltam a földet, és bolyongtam rajta.”
És az Úr így szólt hozzá: „Felfigyeltél-e ama derék és feddhetetlen fejedelemre, Name nevű szolgámra, ki gyűlöli a gonoszt, és szereti a békességet?”
És a Sátán felelvén így szólt: „Avagy ok nélkül olyan istenfélő-e az a Name? Nem te áldottad-e meg földjét nagy gazdagsággal, és tetted őt hatalmassá a nemzetek között? De nyújtsd csak ki egyszer a kezed, vedd el tőle, amije van, erősítsd meg ellenségeit; aztán meglásd, szemtől szemben káromol majd téged!”
És az Úr így szólt a Sátánhoz: „Vedd hát, ami jószágja van, és rövidítsd meg kedved szerint!”
És a Sátán eltávozott az Úr színe elől, és visszatért a világba.
Ez a Name fejedelem bizony nem olyan volt, mint Jób, mert amikor csapások sújtották földjét, és népe nem élt már oly gazdagon, mint azelőtt, és látta, hogy ellensége hatalma gyarapodik, szívébe félelem költözött, és elhagyta az Úrba vetett bizodalma, azt gondolva magában: Le kell sújtanom, mielőtt az ellenség fölébem kerekedik anélkül, hogy kivonná a kardját!
— Mert bizony azokban az időkben… — folytatta a felolvasó testvér:
…a föld fejedelmei megkeményítették a szívüket az Úr Törvénye ellen, és gőgjük mérhetetlen volt. És mindenikük azt gondolta magában, hogy jobb, ha mind elpusztul, mint ha a többi fejedelmek akarata diadalmaskodik az övé felett. Mert a föld hatalmasai bizony vetélkedtek egymással a mindenek fölötti uralomért; csalárdsággal, árulással, színleléssel törtek a hatalomra, ám a háborútól igen féltek és remegtek; mert az Úristen kegyelméből azoknak az időknek a bölcs férfiúi megismerték ama eszközöket, melyekkel a világot magát is el lehetett pusztítani, és kezükbe adatott az arkangyal kardja, mely egykor lesújtott Luciferre, avégből, hogy az emberek és a fejedelmek féljék az Istent, és megalázkodjanak a Mindenható előtt. De a szívükbe nem költözött alázat.