És a Sátán imigyen szólt egy bizonyos fejedelemhez: „Ne félj használni a kardot, mert a bölcs férfiúk becsapnak téged, amikor azt mondják, hogy elpusztul általa a világ. Ne hallgass a puhányok tanácsára, mert módfelett félik hatalmadat, és ellenségeidet szolgálják, amikor visszafogják kezedet, hogy ne sújts le rájuk. Sújts le hát, és bizony mondom, uralkodni fogsz mindenek fölött!”
És a fejedelem megfogadta a Sátán szavát, és maga elé rendelte ama birodalom minden bölcs férfiúját, és felszólította őket, adjanak tanácsot, mi módon pusztíthatná el az ellenséget anélkül, hogy annak haragja lesújtson tulajdon királyságára. Ám a bölcsek legtöbbje azt felelte: „Uram, ez lehetetlen, mert ellenségeidnek is a kezében van ama kard, melyet a te kezedbe adtunk, és haragja olyan, mint a Pokol lángja, olyan, mint ama nap-csillag tűzvihara, melyből elragadtuk.”
„Akkor hát készítsetek nekem még hatalmasabbat, amelynek tüze hétszerte perzselőbb a Pokol lángjainál is” — parancsolta a fejedelem, kinek kevélysége akkorra nagyobb volt már a fáraóénál is.
És közülük sokan így szóltak: „Ó, nem, uram, ne kérd ezt tőlünk, mert az ilyen tűznek, ha lángra lobbantanánk neked, még a füstje is halálnak halálát hozná sokakra!”
A fejedelem szívébe pedig harag költözött válaszuk miatt, és gyanú költözött szívébe, hogy elárulják őt; és közéjük küldte kémjeit, hogy kísértésbe vigyék és megfélemlítsék őket; minek utána a bölcseket félelem fogta el. Némelyikük megváltoztatta válaszát, nehogy kihívja maga ellen a fejedelem haragját. Háromszor kérdezte meg őket a fejedelem, és háromszor felelték: „Nem, uram, még a tulajdon néped is elpusztulna, ha ezt tennéd!” Ám az egyik bölcs hasonlatos volt Iskarióti Iudashoz, beszédje fondorlatos volt, és elárulván testvéreit, hazug szóval szólt minden emberhez, azt mondta nekik, hogy ne féljenek a Radioaktivitás nevezetű démontól. A fejedelem hallgatott erre a csalárd bölcsre, kinek neve Blackeneth volt, és kémjeivel megvádoltatott számos bölcs férfiút a nép színe előtt. Félelmükben a kevésbé bölcsek közül immár olyan tanácsot adtak a fejedelemnek, amilyet hallani kívánt, mondván: „Használni lehet a fegyvereket, csak nehogy túllépj egy bizonyos határt, mert akkor bizony minden elpusztul!”
És a fejedelem lesújtott ellenségei városaira az új tűz lángjaival, és három napon, három éjszakán át ontották hatalmas katapultjai és fémmadarai rájuk a csapásokat. Mindegyik város fölött feltűnt egy nap, mely fényesebb volt az égi napnál, és a város tüstént elfonnyadt, szétfolyt, mint a viasz a tűzben, és az emberek egy lépést sem tehettek, a bőrük füstölgött, és olyanok lettek, mint a tűzre vetett faág. És amikor a nap tüze elhalványult, a város lángokban állt; és hatalmas égzengés tört rá odafentről, mint egy óriás faltörő kos, hogy mindenestül porrá zúzza. Mérges párák szálltak mindenütt a vidékre, és a föld éjszakánként parázslott a tűz utóégésétől, és ott ült rajta az utóégés átka, melytől lehámlott a bőr, kihullott a haj, és megdermedt a vér az erekben.
És a földről nagy bűz szállt fel égészen a mennybe. Mint Szodoma és Gomorra, olyan volt a föld, olyanok voltak romjai, még annak a bizonyos fejedelemnek a birodalma is, mert ellenségei bizony nem tartották vissza bosszújukat, s ugyanolyan tűzözönbe borították városait! A pusztítás bűze igen bántotta az Úr orrát, aki ekkor így szólt Name fejedelemhez: MIFÉLE ÉGŐ ÁLDOZAT EZ, MELYET BEMUTATSZ NEKEM? MI EZ A SZAG, MELY FELSZÁLL AZ ÁLDOZAT HELYÉRŐL? BIRKÁT VAGY KECSKÉT ÁLDOZTÁL-E TŰZÖN NEKEM, VAGY BORJÚT AJÁNLOTTÁL-E FÖL ISTENNEK?
De a fejedelem nem válaszolt az Úrnak, és az Úr így szólt: A FIAIMBÓL MUTATSZ BE ÉGŐ ÁLDOZATOT!
És az Isten lesújtott reá, és az áruló Blackenethre is, és járvány és fertő lett a földön, és megbomlott az emberek agya, és megkövezték nemcsak a megmaradt hatalmasokat, de a bölcseket, is velük.
De élt abban az időben egy Leibowitz nevű férfiú, aki ifjúkorában, akárcsak Szent Ágoston, többre becsülte a világi bölcsességet, mint Isten bölcsességét. Most azonban látván, hogy a sok tudás, hiába volt jó, nem mentette meg a világot, bűnbánóan az Úrhoz fordult, és így kiáltott hozzá:…
Az apát hangosan megkocogtatta az asztalt, és az ősi leírást felolvasó szerzetes nyomban elhallgatott.
— Ez az egyetlen leírásuk róla? — érdeklődött Thon Taddeo, összeszorított szájjal mosolyogva az apátra a helyiség túloldaláról.
— Ó, több változat is van! Jelentéktelen részletekben különböznek. Senki sem tudja biztosan, melyik nemzet intézett először támadást a másik ellen — nem mintha bármit számítana már. Az a szöveg, amelyet a felolvasó testvértől hallottunk az imént, néhány évtizeddel Szent Leibowitz halála után keletkezett — valószínűleg ez az egyik első leírás —, akkor, amikor már veszélytelenül lehetett ismét írni. A szerző egy ifjú szerzetes volt, aki személyesen nem élte át a pusztulást, csak beszámolókat hallott róla Szent Leibowitz követőitől, az eredeti könyvcsempészektől és magolóktól, és a jelek szerint szívesen utánozta a Szentírás stílusát. Nemigen hiszem, hogy bárhol is létezne teljesen pontos leírás a Tűzözönről. Amikor bekövetkezett, nyilvánvalóan túl hatalmas volt ahhoz, hogy bárki egymaga átlássa az egészet.
— Milyen vidéken élt a Name nevű fejedelem meg az a Blackeneth?
Paulo apát megrázta a fejét.
— Még a leírás szerzője sem tudta biztosan. Azóta már annyira összeállta kép, hogy tudjuk: a kor kisebb hatalmú uralkodói közül is többnek sikerült megkaparintania azokat a fegyvereket, mielőtt kitört a világégés. A helyzet, melyet a szerző leír, nemcsak egy nemzetre volt jellemző. Valószínűleg rengeteg Name és rengeteg Blackeneth volt.
— Persze, én is hallottam hasonló legendákat. Nyilvánvaló, hogy valami rettenetes dolog történt… — mondta a thon, aztán hirtelen az apátnak szegezte a kérdést: — Mikor kezdhetem el megvizsgálni a… hogy is hívják önök?
— A Memorabíliákat.
— Ja igen… — Felsóhajtott, szórakozottan rámosolygott Szent Leibowitznak a sarokban álló képmására. — Holnap még korai lenne?
— Ha óhajtja, akár most is hozzáfoghat — mondta az apát. — Érezze magát otthon.
A boltozatos pincét halovány gyertyafény világította meg. Csak néhány sötét csuhás tudós-szerzetes tett-vett a polcok között. Armbruster testvér borongósan böngészgette feljegyzéseit egy mécses fénykörében, a kőlépcső lábánál levő fülkéjében, és egy mécses világolt a Morális Teológia alkóvjában is, ahol egy csuhás alak görnyedt valamelyik ősi kézirat fölé. Príma után járt az idő, amikor a szerzet legnagyobb része a rá kirótt munkákat végezte szerte az apátságban, a konyhában, a tantermekben, a kertben, az istállóban és az irodákban. Ilyenkor a könyvtár szinte teljesen üres szokott lenni késő délutánig, a lectio devina[77] idejéig. Ezen a délelőttön azonban viszonylagos zsúfoltság uralkodott a boltívek alatt.