Выбрать главу

Az új gépezet mögött három szerzetes álldogált az árnyékban, kezüket csuhájuk ujjába rejtve. Egy negyedik társukat figyelték, aki a lépcső alján állt, Ő türelmesen lesett fölfelé, az ötödik szerzetesre, aki a lépcsőfordulóról figyelte a lejáratot.

Előzőleg Kornhoer testvér úgy sürgött-forgott szerkezete körül, mint egy aggódó szülő, de amikor már nem talált több megigazítható drótot, több állítási és újraállítási lehetőséget, visszahúzódott a Naturális Teológia alkóvjába, ott olvasott és várakozott. Megengedhető lett volna, hogy még egyszer ellássa segítőtársait az utolsó pillanatokra szóló instrukciókkal, de Kornhoer testvér inkább a hallgatást választotta, és ha esetleg várakozás közben egy-egy pillanatra úgy gondolt az elkövetkező percekre mint személyes pályafutásának csúcspontjára, a csuhás feltaláló arckifejezése erről nem árulkodott. Mivel az apát úr személyesen nem méltóztatott megtekinteni a szerkezet működését, Kornhoer testvér szemlátomást nem számított ünneplésre egyetlen érdeklődő részéről sem, és a nap során még azt a hajlamát is megfékezte, hogy szemrehányó pillantásokat vessen Dom Paulóra.

A lépcső felől halk pisszentés riasztotta a pincebelieket, habár volt már néhány korábbi vaklárma is. Nyilvánvalóan senki sem tájékoztatta az illusztris thont arról, hogy egy csodálatos találmány várja a pincében, hogy megtekintse. És nyilvánvalóan, ha egyáltalán megemlítették neki, akkor is bagatellizálták a jelentőségét. Az apát úr nyilvánvalóan gondoskodott róla, hogy sokáig kelljen várakozniuk. Ezeket a néma üzeneteket közvetítették a jelentőségteljes pillantások, melyeket várakozás közben váltottak.

Ezúttal a figyelmeztető pisszentés nem volt vaklárma. Az a szerzetes, aki a lejáratnál figyelt, ünnepélyesen megfordult, és meghajolt a lépcsőfordulón álló ötödik felé.

— In principio Deus[78] — mondta halkan.

Az ötödik szerzetes megfordult, meghajolt a lépcső alján álló negyedik felé.

— Caelum it terram creavit — szólt.

A negyedik szerzetes odafordult a gép mögött álló három felé.

— Vacuus autem erat mundus[79] — mondta.

— Cum tenebris in superficie profundorum[80] — felelte rá kórusban a kis csoport.

— Ortus est Dei Spiritus supra aquas[81] — mondta fennen Kornhoer testvér, és lánccsörgés közepette visszatette a könyvet a polcra.

— Gratias Creatori Spiritui[82] — válaszolták mindannyian egyszerre.

— Dixitque Deus: FIAT LUX![83] — mondta a feltaláló parancsoló hangon.

A lépcsőn őrködök lejöttek, és elfoglalták a helyüket. Négy szerzetes beállt a forgókeresztbe. Az ötödik a dinamó fölé hajolt. A hatodik fölmászott a létrára, elhelyezkedett a legfelső fokán, hogy feje a boltív csúcsát érte. Bekormozott, olajos pergamenből készült álarcot húzott az arcára, hogy védje a szemét, aztán kitapogatta a lámpa rögzítését és az állítócsavart, miközben Kornhoer testvér idegesen figyelte lentről.

— Et lux ergo facta est[84] — mondta a fenti, amikor megtalálta a csavart.

— Lucem esse bonam Deus vidit[85] — szólt oda a feltaláló az ötödik szerzetesnek.

Az egy gyertyával odahajolt a dinamó fölé, hogy még egyszer megnézze az áramszedő keféket.

— Et secrevit lucem a tenebris[86] — mondta végül, folytatva a leckét.

— Lucem appellavit „diem” — fújta kórusban a forgókeresztben álló négyes —, et tenebras „noctes”[87]. — Ezzel nekifeszültek a gerendáknak.

A tengelyek nyögve megmozdultak. A kocsikerékdinamó forogni kezdett, halk surrogása először zúgássá, majd visítássá erősödött, ahogy a szerzetesek nyögve nyomták a forgókeresztet körbe-körbe. A dinamó őrizője aggodalmasan nézte, ahogy a növekvő sebességgel összemosódtak a küllők, mintha egyetlen összefüggő korongot alkottak volna.

— Vespere occaso[88] — kezdte, aztán elhallgatott, megnyalta két ujját, és odaérintette a kontaktusokhoz. Szikra villant.

— Lucifer! — visított fel, miközben hátraugrott, aztán akadozva befejezte: — Ortus est et primo die(87).

— MOST! — mondta Kornhoer testvér, ahogy Dom Paulo, Thon Taddeo és írnoka lelépdeltek a lépcsőn.

A létrán álló szerzetes meggyújtotta az ívet. Éles hangú spffft! — aztán vakító fény öntötte el a pincét, olyan ragyogással, amilyet tizenkét évszázad óta nem látott emberi szem.

A kis csoport megtorpant a lépcsőn. Thon Taddeo anyanyelvén elkáromkodta magát, és egy lépést hátrált. Az apát, aki előzőleg nem volt tanúja a szerkezet kipróbálásának, és nem adott hitelt a szertelen dicséreteknek sem, most elsápadt, és egy mondat közepén elakadt a szava. Az írnok egy pillanatra megdermedt rémültében, aztán hirtelen megiramodott fölfelé, hangosan rikoltozva:

— Tűz van!

Az apát keresztet vetett.

— Én ezt nem tudtam… — suttogta.

A tudós, amint túlesett a vakító fény okozta első megrázkódtatáson, kutató pillantásával végigfürkészte a pincét, megnézte a forgókeresztet, a nekifeszülő szerzeteseket, tekintete végigfutott a szigetelt vezetékeken, felmérte a kocsikerék-dinamót és a szerzetest, aki lesütött szemmel várakozott a lépcső aljában.

— Hihetetlen! — suttogta.

A lépcső aljában álló szerzetes úgy bólintott, mintha egyetértése mellett azt is mondaná: ugyan, semmiség az egész. A kékesfehér ragyogás pengeéles árnyékokat vetett a helyiségben, és a gyertyalángok elhalványultak a fényözönben.

— Fényesebb ezer fáklyánál is — mormolta a tudós. — Ez nem lehet más, mint egy ősi… de nem! Elképzelhetetlen!

Úgy lépdelt le a lépcsőn, mint az alvajáró. Megállt Kornhoer testvér mellett, egy pillanatig kíváncsian méregette, aztán továbbment. Nem nyúlt semmihez, nem kérdezett semmit, de közelről szemügyre vett mindent, körüljárta a gépezetet, megvizsgálta a dinamót, a vezetékeket, magát a lámpát is.

— Egyszerűen képtelenségnek rémlik, de…

Az apát is magához tért, és lement a lépcsőn.

— Feloldozlak a hallgatás alól! — suttogta Kornhoer testvérnek. — Beszélj vele te! Én egy kicsit… megszédültem.

A szerzetes arca felragyogott. — Tetszik, apát uram?

— Rémes — mondta szuszogva Dom Paulo.

A feltaláló arca megnyúlt.

— Hogy lehet ilyen felháborító módon fogadni a vendéget?! A thon segédje majd eszét vesztette az ijedtségtől! Szégyent hozol rám!

— Szó, mi szó, tényleg elég fényes.

— Pokoli módon! Eredj, tartsd szóval, amíg kitalálom, hogy kérjek bocsánatot tőle!

A tudós azonban közben szemmel láthatóan a helyére tette a látottakat, mert gyors léptekkel feléjük tartott. Az arca feldúlt volt, a hangja éles.

— Elektromos lámpás! — mondta. — Hogyan tudták így eldugni annyi évszázadon át?! Az ember éveket tölt el, hogy kidolgozzon valamiféle elméletet az… — Kissé elfulladt a hangja, szemlátomást küzdött, hogy megőrizze az önuralmát, mintha valami szörnyűséges ugratásnak esett volna áldozatul. — De miért rejtették el? Valami vallásos jelentősége van? És mi a… — Teljesen megzavarodva elhallgatott. Megrázta a fejét, úgy nézett körül, mintha menekülni szeretett volna.

вернуться

78

In principio Deus… caelum it terram creavit — Kezdetben teremte Isten az eget és a földet (latin)

вернуться

79

Vacuus autem erat mundus — A föld pedig kietlen és puszta vala (latin)

вернуться

80

Cum tenebris in superficie profundorum — És sötétség vala a mélység színén (latin)

вернуться

81

Ortus est Dei Spiritus supra aquas — És az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett (latin)

вернуться

82

Gratias Creatori Spiritui — Köszönet a Teremtő Léleknek (latin)

вернуться

83

Dixitque Deus: FIAT LUX! — És monda Isten: LEGYEN VILÁGOSSÁG! (latin)

вернуться

84

Et lux ergo facta est — És lőn világosság (latin)

вернуться

85

Lucem esse bonam Deus vidit — És látá Isten, hogy jó a világosság (latin)

вернуться

86

Et secrecit lucem a tenebris — És elválasztá a világosságot a sötétségtől (latin)

вернуться

87

Lucem appellavit diem… et tenebris noctes — És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának (latin)

вернуться

88

Vespere occaso… ortus est et primo die — És lőn este, és lőn reggeclass="underline" első nap (latin; az In principio Deus kezdetű résztől a Bibliából; Károli Gáspár fordítása)