— Ezt talán Kornhoer testvértől kérdezze majd meg — mondta Dom Paulo, nagyon erőlködve, hogy ne legyen rideg a hangja.
— No igen. Tehát… — Thon Taddeo tekintete ismét méricskélni kezdte az öreg papot. — Ha csakugyan úgy érzi, hogy senki sem fog megsértődni a hagyományostól eltérő gondolatok hallatán, akkor szívesen beszélek a munkánkról. De egy-két dolog alighanem ellentétben lesz a bevett előíté… ööö… a bevett nézetekkel.
— Helyes! Akkor minden bizonnyal érdekfeszítő lesz.
Megegyeztek az időben, és Dom Paulo nagy megkönnyebbülést érzett. A kötetlen eszmecsere, úgy érezte, bizonyára csökkenti majd a tévhiedelmekből adódó távolságot a keresztény szerzetesek és a világi természetbúvár között. Kornhoer máris csökkentette valamicskét. Mindenféle feszültség enyhítésére valószínűleg a több, nem pedig a kevesebb érintkezés a legjobb ellenszer. És a kételkedés, a bizalmatlan tétovaság homályos fátyla eltűnik majd közülük; igaz, ha a thon meglátja, hogy a vendéglátói gondolkodása nem egészen olyan megátalkodottan vaskalapos, amilyennek a jelek szerint képzelte. Paulo egy kicsit elszégyellte magát korábbi gyanakvása miatt. Légy türelmes, Uram, a jóindulatú együgyűvel, fohászkodott.
20. FEJEZET
A refektórium pulpitusáról a lektor recitálta a bejelentéseket. A gyertyafénytől fakó arccal, mozdulatlanul állt a csuhás sokaság a támlátlan székek mellett, várta az esti étkezés kezdetét. A lektor hangja kongóan visszhangzóit a magas, boltozatos étkezőben, melynek mennyezete eltűnt az árnyékban, a faasztalokon sárgálló kis gyertyafényfoltok fölött.
— Apát urunk utasítására bejelentem — szólt a lektor —, hogy az önmegtartóztatás parancsát a ma esti étkezésre fölfüggeszti. Vendégeink lesznek, amint már hallhattátok. Minden hívő részt vehet a Thon Taddeo és társai tiszteletére adandó vacsorán; szabad húst ennetek. Étkezés közben a társalgás — mármint a halk társalgás — meg van engedve!
A novíciusok soraiból elfojtott hangok hallatszottak, amelyek gyanúsan emlékeztettek az éljenzésre. Az asztalok már meg voltak terítve. Az étel még nem tűnt fel, de a szokásos kásástálak helyébe nagy étkezőtálcák kerültek, lakoma ígéretével fokozva az étvágyat. A jól ismert tejesbögrék a kamrában maradtak, ma estére a legszebb boroskupák foglalták el a helyüket. Az asztalokat rózsák ékítették.
Az apát megállt a folyosón, megvárta, amíg a lektor befejezi. Odapillantott a neki, Gault atyának, a díszvendégnek és társainak megtérített asztalra. Már megint elszámolták a konyhán, gondolta. Nyolc terítéket látott. A három tiszt, a thon és a segédje meg a két pap — ez összesen hét volt. Valószínűtlennek rémlett, hogy Gault atya meghívta volna Kornhoer testvért az asztalhoz… A lektor végzett a bejelentésekkel, Dom Paulo belépett a terembe.
— Flectamus genua[89] — szállt a lektor hangja.
A csuhás sokaság katonás egyöntetűséggel térdet hajtott, s az apát megáldotta nyáját.
— Levate[90].
A sokaság fölállt. Dom Paulo elfoglalta helyét a külön asztalnál, és hátrapillantott a bejárat felé. Gaultnak kellett bevezetnie a többieket. Eddig a vendégek étkezéseit inkább a vendégházban szolgálták fel, hogy ne feszélyezze őket a szerzetesek sokkal szegényesebb étrendje.
Amikor megérkeztek a vendégek, az apát megfordult, Kornhoer testvért kereste, de nem volt velük.
— Kié a nyolcadik teríték? — mormolta Gault atyának, amikor leültek.
Gault értetlen képpel vállat vont.
A thon az apát jobbján foglalt helyet, a többiek sorban mellette, úgyhogy az apát bal oldalán levő hely maradt üresen. Dom Paulo megfordult, hogy odainvitálja Kornhoert, de mielőtt elkaphatta volna a tekintetét, a lektor belekezdett az előimába.
— Oremus[91] — felelt rá az apát, és a sokaság meghajolt. Az áldás alatt valaki halkan becsusszant az apát melletti üres helyre. Dom Paulo összeráncolta a homlokát, de az ima alatt nem nézett föl, hogy ki a bűnös.
— …et Spiritus Sancti, Amen.[92]
— Sedete[93] — szólt a lektor, és a sokaság elhelyezkedett az asztaloknál.
Az apát szigorú tekintettel a mellette ülőre nézett.
— Költő!
A sértett ártatlanság színpadiasan meghajolt, szélesen elmosolyodott.
— Jó estét, uraim, jó estét, tanult thon, jó estét, tiszteletre méltó vendéglátók! — mondta szónokian. — Mi jót kapunk ma este? Sült halat és mézes lépet, az időleges feltámadás tiszteletére, melynek tanúi vagyunk? Vagy megsütötték a templom egerét, apát uram?
— Legszívesebben a…
— Hah! — szólt a Költő, és nyájasan a tudóshoz fordult. — Micsoda konyhaművészeti remekléseket élvezhet az ember itt, Thon Taddeo! Gyakrabban kellene csatlakoznia hozzánk. Gondolom, a vendégházban nem traktálják mással, csak fácánsülttel és fantáziátlan marhaszelettel. Szégyen és gyalázat! Itt jobb sora van az embernek, nagyon remélem, hogy a főszakács testvért ma este sem hagyja el a szokásos költői lendülete, belső tüze, varázsos tehetsége! Ahhh… — A Költő összedörzsölte a kezét, somolygott, sóváran megnyalta a száját. — Talán részesülhetünk majd az ihletett fogásbóclass="underline" ehetünk hamis sertéssültet kukoricával John testvér módra?
— Érdekesen hangzik — mondta a tudós. — Mi az?
— Zsíros tatu szárított kukoricával, szamártejben kifőzve. Rendszeres vasárnapi különlegesség.
— Költő! — förmedt rá az apát. Odafordult a thonhoz. — Elnézését kérem. Hívatlan vendég.
A tudós fölényes derűvel mérte végig a Költőt.
— Hannegan nagyúr is tart néhány udvari bolondot — mondta Paulónak. — Ismerem a fajtáját. Nem kell mentegetőznie miatta.
A Költő felpattant székéről, és mélyen meghajolt a thon előtt.
— Inkább engedje meg, hogy én kérjek bocsánatot az apát nevében, jó uram! — kiáltotta drámaian.
Egy pillanatra meghajolva maradt. Várták, hogy folytassa a bolondságot, de csak hirtelen vállat vont, leült, és maga elé vett egy gőzölgő sült szárnyast a tálról, melyet egy posztuláns eléjük helyezett. Letépte a lábát, és jó étvággyal beleharapott. Értetlenül nézték.
— Azt hiszem, igaza van — mondta végül a thonnak —, hogy nem fogadja el a bocsánatkérésemet az apát úr nevében.
A tudós kissé elvörösödött.
— Mielőtt kidobom, maga féreg — mondta Gault —, hatoljunk a mélyére ennek a förtelmes arcátlanságnak!
A Költő megcsóválta a fejét, és gondolataiba mélyedve tovább falatozott.
— Bizony, mélysége van neki — ismerte el.
Egy napon Gault még nagyot botlik majd, amikor így a sarkára áll, gondolta Dom Paulo.
De az ifjabbik pap szemlátomást méregbe jött, és arra törekedett, hogy ad absurdum[94] felfújja az incidenst, hogy legyen alapja eltiporni a bolondot.
— Kérjen csak bocsánatot minél teljesebben a házigazdája nevében, Költő! — parancsolta. — És menet közben indokolja is meg a viselkedését!
92