— Nekem kellett volna egyből kidobatnom a Költőt, amikor idemerészkedett. Ő provokálta az egészet, és én nem állítottam le idejében. Nyilvánvaló provokáció volt.
— Provokáció? Egy csavargó bolond képtelen hazugsága? Josard úgy reagált rá, minta a Költő vádjai igazak lettek volna!
— Eszerint ön nem tudja, hogy a testőrsége részletes jelentést készít az apátság mint erődítmény katonai értékéről?
A tudósnak tátva maradt a szája. Szemmel látható hitetlenséggel nézett az egyik papról a másikra.
— Igaz lehet ez? — kérdezte hosszú hallgatás után. Az apát bólintott.
— És ön mégis megengedte, hogy itt maradjunk…
— Nincsenek titkaink. Szívesen megengedjük a társainak, hogy vizsgálódjanak, ha kívánják. Nem is merészelném megkérdezni, miért van szükségük az információra. A Költő feltevése persze csak képzelgés volt…
— Persze — mondta erőtlenül a thon, és elfordította a tekintetét házigazdájáról.
— Hiszen az képtelenség, hogy az ön fejedelmének hódító tervei lennének ezen a vidéken, ahogy a Költő célozgatott rá…
— Képtelenség.
— És még ha úgy volna is, minden bizonnyal a fejedelemnek volna annyi bölcsessége — vagy legalábbis bölcs tanácsadói, akik rávezetik —, hogy megértse: a mi apátságunk mint az ősi bölcsesség tárháza, sokkal értékesebb mint erődítmény.
A thon meghallotta a pap hangjában a könyörgést, a mögötte rejlő segélykérést, s láthatóan, eltűnődött rajta; alig csipegette az ételét, és egy darabig meg sem szólalt.
— Beszélünk még erről, mielőtt visszamegyek a kollégiumba — ígérte meg halkan.
Mintha sötét felhő ereszkedett volna a díszvacsorára, de aztán oszladozni kezdett az étkezés utáni kóruséneklés alatt, és teljesen eltűnt, amikor elérkezett az ideje a tudós előadásának. Amikor bementek a nagyterembe, látszólag senki sem volt már feszélyezett, és a csoport viselkedése ismét barátságos volt, legalábbis a felszínen.
Dom Paulo a pulpitushoz vezette a thont; Gault és a thon segédje követték őket, ők is fölmentek. Amikor az apát bemutatta a thont, lelkes taps tört ki; a rákövetkező mélységes csönd olyan volt, mint a bírósági tárgyalóteremé az ítélet kihirdetése előtt. A tudós nem volt nagy szónoki tehetség, de az ítélet megnyerte a szerzetesek sokaságának tetszését.
— Döbbenetes, amit itt találtam — szólt hozzájuk a thon. — Néhány héttel ezelőtt magam sem hittem volna, pontosabban nem hittem benne, hogy olyan írásos emlékek, amilyeneket önök a Memorabíliák között őriznek, épségben túlélhették a legutolsó nagy civilizáció pusztulását. Még mindig nehéz elhinni, de a bizonyítékok súlya alatt el kell fogadnunk azt a hipotézist, hogy a dokumentumok hitelesek! Hogy megmaradhattak, az is, elég hihetetlen, de az én szememben még hihetetlenebb, hogy ebben a században sem tűntek föl senkinek mostanáig! Az utóbbi időben már voltak olyan emberek, akik képesek lettek volna fölbecsülni az igazi értéküket — és nemcsak saját magamra gondolok. Mit csinálhatott volna velük Thon Kaschler, amíg élt — már hetven évvel ezelőtt is!
A szerzetesek arcának tengerén mosoly terült szét, hogy ilyen kedvező értékelést hallhattak a Memorabíliákról olyan hatalmas tudású embertől, mint a thon. Paulo azon csodálkozott, hogy nem érzékelik a thon szavai mögött rejlő enyhe neheztelést — vagy gyanakvást? — Ha tíz évvel ezelőtt ismertem volna ezeket a forrásokat — mondta a thon —, az optikai munkásságom jó része szükségtelen lett volna. — Aha! — gondolta az apát —, erről van szó! Vagy legalábbis részben. A thon most ébred rá, hogy egyik-másik felfedezése csak újrafelfedezés — és ez keserves érzés. De hát tudnia kell, hogy, amíg csak él, nem tehet mást, mint hogy újra föllel elveszett eredményeket; akármilyen géniusz is, csak olyat alkothat, amit mások már meg alkottak előtte. És ez így lesz elkerülhetetlenül mindaddig, amíg a világ el nem éri azt a fejlettségi szintet, amelyen a Tűzözön előtt volt.
Mindazonáltal Thon Taddeót szemlátomást lázba hozta, amit az apátságban talált.
— Szűkre szabott időt tölthetek itt csupán — folytatta. — Abból ítélve, amit láttam, gyanítom, hogy pár tucat szakértőnek néhány évtizedébe fog kerülni, hogy kiszűrjön a Memorabíliákból minden számunkra felfogható információt. A fizikai tudomány rendes körülmények között a kísérlettel ellenőrzött induktív okoskodással halad előre, itt azonban a ránk váró feladat deduktív jellegű. Az általános összefüggések diribdarabjaiból kell megpróbálnunk kihüvelyezni az egyedit. Egyes esetekben ez alighanem lehetetlenségnek bizonyul majd. Például… — Elhallgatott egy pillanatra, előszedett egy jegyzetköteget, gyorsan átfutotta. — Itt van egy idézet, a pincében elásottak közül. Egy négyoldalnyi könyvtöredékből való; a könyv talán valami felsőfokú fizikai tankönyv lehetett. Önök közül néhányan talán látták már ezt.
„…és ha az eseménypontok közötti intervallum kifejezésében a térváltozók dominálnak, akkor az intervallumot térszerűnek nevezzük, mert ki lehet választani egy olyan koordinátarendszert — egy megengedett sebességű megfigyelő koordinátarendszerét —, amelyben az események egyidejűnek látszanak, tehát csak térben különülnek el. Ha viszont az intervallum időszerű, akkor az események egyetlen koordinátarendszerben — sem lehetnek egyidejűek, létezik azonban olyan koordinátarendszer, amelyben a térváltozók teljesen eltűnnek, vagyis az események különbsége tisztán időbeli lesz, id est[95] egyazon helyen, de különböző időkben mennek végbe. Ha most megvizsgáljuk a valóságos intervallum határértékeit…”
Thon Taddeo furcsa mosollyal fölnézett a papírból.
— Olvasgatta valaki mostanában ezt a dokumentumot?
Az arcok tengere nem rezdült.
— Van valaki, aki egyáltalán látta már? Kornhoer és még ketten bátortalanul fölnyújtották a kezüket.
— Érti valaki, hogy mit jelent? A kezek gyorsan eltűntek.
A thon kuncogott egyet.
— Ezután másfél oldalnyi matematika következik, amelyet ezúttal nem olvasnék föl, de annyi bizonyos, hogy úgy kezeli egyik-másik alapvető fogalmunkat, mintha egyáltalán nem volna alapvető, csak tovatűnő látszat, amely az ember nézőpontjától függően változik. A legutolsó szava az, hogy „ennélfogva”, de a lap többi része elégett, és vele a következtetés is. A logikája azonban hibátlan, a matematikája rendkívül elegáns, olyannyira, hogy én magam is leírhatom a következtetést. A következtetés azonban tébolyult! De hasonlóképpen tébolyultnak rémlettek a kiinduló feltevések is. Mi ez, valami szélhámosság? És ha nem az, akkor hol van a helye az ősök tudományának rendszerében? Mi az előzménye, ami előfeltétele a megérthetőségének? Mi következik belőle, és hogyan lehet ellenőrizni? Ezekre a kérdésekre én nem tudok választ adni. És ez csak egyetlen példa abból a számtalan rejtélyből, melyeket ezek a sokáig megőrzött iratok állítanak elénk, Az olyan okoskodás, amely egyetlen ponton sem érintkezik a kézzelfogható valósággal, az angelológusok és teológusok dolga, nem a fizika művelőié. Márpedig ezek a dokumentumok olyan rendszereket írnak le, amelyek sehol sem érintkeznek a mi tapasztalatainkkal! Vajon az ősök számára kísérletileg hozzáférhetőek voltak? Bizonyos utalások mintha ezt engednék sejtetni. Az egyik írás az elemek átalakítására utal — amelyről nemrégen bizonyítottuk be, hogy elméleti képtelenség —, majd azt mondja: „…a kísérletek tanúsága szerint…” De miféle kísérlet, hogyan tanúsította?