Holnap azonban új fejedelem fog a trónra lépni! A megismerés zászlóvivői, a tudomány zászlóvivői állnak majd a trónja mögött, és az egész világmindenség megismeri majd a hatalmát. A neve: Igazság! Birodalma kiterjed az egész Földre, és az ember ismét ura lehet majd a világnak. Száz év múlva az emberek már gépmadarakon fogják átszelni a levegőt. Fémből készült kocsik fognak száguldani a mesterséges kőből épített utakon. Harmincemeletes épületek magasodnak majd, hajók járnak a tenger alatt, gépek végeznek minden munkát.
És hogyan valósul meg mindez? — Elhallgatott, leeresztette a hangját. — Attól tartok, hogy ugyanúgy, ahogy minden változás. És sajnálom, hogy így lesz. Mert erőszak és zűrzavar, lángok és tombolás közepette valósul majd meg, mert nincs olyan változás, mely csendben, észrevétlenül mehetne végbe a világban.
A hallgatóságból halk mormolás hallatszott. A thon körültekintett.
— Így kell lennie. Nem azért, mert így akarjuk. Akkor hát miért?
A tudatlanság a király. Sokan vannak, akiknek kárára lenne a trónfosztása. Sokan gazdagodnak meg sötét uralmából. Ők alkotják az udvartartását, az ő nevében uralkodnak, sikkasztanak, harácsolnak, tartják fenn hatalmukat. Még az írni-olvasni tudástól is félnek, hiszen az írott szó egy független kommunikációs csatorna, melynek útján ellenségeik egyesülhetnek. Fegyvereik élesre vannak köszörülve, és ügyesen forgatják őket. Ha veszély fenyegeti az érdekeiket, rá fogják kényszeríteni a harcot a világra, és az elkövetkező erőszak mindaddig nem múlik majd el, amíg a jelenlegi társadalmi szerkezet porrá nem omlik, és új társadalom nem nő fel a romokon. Sajnálom. De én így látom.
Szavai újfent komor hangulatot teremtettek. Dom Paulo reményei szertefoszlottak, mert a jövendölésben kirajzolódott a tudós vélhető állásfoglalása. Thon Taddeo ismerte fejedelme hódító ambícióit. Választhatott: helyeselhette őket, helyteleníthette őket — vagy akaratától független, személytelen jelenségnek tekinthette, mint az árvizet, éhínséget, forgószelet.
És ő szemlátomást elfogadta őket mint elkerülhetetlent — hogy ne kelljen erkölcsi ítéletet alkotnia. Folyjon hát a vér, csattogjon a fegyver, hulljon a könny…
Hogyan lehet képes egy ilyen ember így kijátszani a tulajdon lelkiismeretét, így elhárítani magától a felelősséget! — füstölgött az apát.
De aztán eszébe jutottak a szavak: Mert az Úristen kegyelméből azoknak az időknek a bölcs férfiúi megismerték ama eszközöket, melyekkel a világot magát is el lehetett pusztítani…
És Isten megmutatta neki azt is, miként menthetik meg, és mint mindig, rájuk bízta a választást. És talán úgy választottak, ahogy most Thon Taddeo. Hogy mosták kezüket a sokaság előtt. Ügyeltek rá, nehogy őket feszítsék a keresztre.
És mégis keresztre feszítették őket. Méltóság nélkül. Amúgy is mindig, mindenkinek az a sorsa, hogy megfeszítsék, odaszegezzék, és ha leesne, hát…
Hirtelen csend lett. A tudós elhallgatott.
Az apát körbepillantott a teremben. A hallgatóság fele a bejárat felé lesett. Dom Paulo először semmit sem tudott kivenni gyönge szemével.
— Mi az? — kérdezte súgva Gaultól.
— Egy vénember. Szakállas, sálat visel. Olyan, mint… Nem, ő ide semmi pénzért.
Dom Paulo fölkelt, előrement az emelvény elejére, hogy szemügyre vegye az árnyékban alig kivehető alakot. Aztán halkan odaszólt:
— Benjamin?…
Az alak megmozdult. Szorosabbra vonta a sálat sovány válla körül, és lassan bebicegett a fénybe. Megint megállt, magában mormogott valamit, ahogy körülnézett a teremben; aztán tekintete megtalálta a tudóst az emelvényen.
Göcsörtös botjára támaszkodva, a vénséges vén jelenés lassan Thon Taddeo felé bicegett, s közben egy pillanatra sem vette le róla a szemét. A tudós először kedélyesen zavarodott képet vágott, de amikor senki sem mozdult, és egy hang sem hallatszott, mintha kifutott volna a vér az arcából, amint a roskatag látomás a közelébe ért. A szakállas vénség arcán reményteljes szenvedély lángolt, valami kényszerítő erejű sóvárgás, mely tüzesebben izzott benne, mint a régen már csak vendég életerő.
Odaért a pulpitushoz, megállt. Tekintete ide-oda ugrált a megdöbbent szónokon. Szája megremegett.
Elmosolyodott. Reszkető keze kinyúlt a tudós felé. A thon viszolyogva hátrahőkölt.
A remete fürgébb volt. Fölpattant az emelvényre, megkerülte a pulpitust, elkapta a tudós karját.
— Micsoda őrület…
Benjamin megragadta, gyúrta-gyömöszölte a thon karját, és reménykedve mélyesztette szemét a szemébe.
Aztán elborult az arca. A lángolás kihunyt. A keze lehullott. Mély, reményvesztett sóhaj szakadt ki az összeaszott, vén tüdőből. A vén zsidó arcára visszatért az örökös, titokzatos somolygás. Odafordult a gyülekezethez, széttárta a karját, sokatmondóan megvonta a vállát.
— Ez még mindig nem Ő — mondta nekik fanyarul, aztán elbicegett.
Ezután a légkör már nem volt éppen ünnepélyes.
21. FEJEZET
Thon Taddeo látogatásának tizedik hetében történt, hogy a hírnök meghozta a nyomasztó híreket. Valamivel korábban Laredo uralkodóházának feje azzal a követeléssel lépett föl, hogy haladéktalanul vonják ki területéről a texarkanai csapatokat. A királyt még aznap este megmérgezték, és kihirdették a hadiállapotot Laredo állam és Texarkana állam között. A háború rövid életűnek ígérkezett — sőt biztosra lehetett venni, hogy a kitörését követő napon véget is ért, és Hannegan immár ura volt a Vörös-folyó és a Rio Grande között minden földnek, minden népnek.
Erre számítottak is, a másik hírre azonban nem.
II. Hannegan, Isten kegyelméből Polgármester, Texarkana alkirálya, a Hit Védelmezője, a Prérik Legfőbb Csordása, bűnösnek találván Monsignore Marcus Apollót „árulásban” és kémkedésben, a pápai nunciust felköttette, aztán még élve levágatta, kibeleztette, felnégyeltette és megnyúzatta, intő példaként mindenkinek, aki megpróbálná megingatni a polgármester uralmát. A pap tetemének darabjait a kutyák elé vetették.
A hírnöknek szinte hozzá sem kellett tennie, hogy Texarkanát teljes interdiktum alá helyezte egy pápai rendelet, mely bizonyos homályos, ám fenyegető utalásokat is tartalmazott a Regnans in Excelsisre[97], arra a hatodik századi bullára, mely egy uralkodó trónfosztását rendelte el. Hannegan ellenlépéseiről egyelőre nem érkezett hír.
A Síkságon a laredói csapátoknak immár nem maradt más, mint hogy átverekedjék magukat a nomád törzseken vissza, hazafelé — csak azért, hogy saját határaikon letegyék a fegyvert, hiszen nemzetük és atyafiságuk túszul esett.
— Tragikus fejlemény! — mondta Thon Taddeo, látszólag nem is őszintétlenül. — Texarkanai lévén, ha kívánja, azonnal távozom!
— Miért? — kérdezte Dom Paulo. — Ön nem helyesli Hannegan lépéseit, igaz?
A tudós tétovázott, aztán megrázta a fejét. Körülnézett, hogy biztosan nem hallja-e őket senki.
— Én személy szerint elítélem őket. De nyilvánosan… — Megvonta a vállát. — Gondolnom kell a kollégiumra is. Ha csak az én nyakamról volna szó, nos…
— Megértem.
— Megkockáztathatok egy bizalmas megjegyzést?