A thon gunyorosan mosolygott.
— A múltkor az ajtóm előtt azt kiáltozta, hogy nekem nagyobb szükségem van a műszemre, mint neki. Ez mintha árra utalna, hogy a Költő szerint a szem önmagában is nagy hatalmú fétis, akárki számára. De vajon miért?
— Azt mondta, magának van szüksége rá? Höhöhö…
— Mi olyan mulatságos?
— Ne haragudjon! A Költő ezt valószínűleg sértésnek szánta. Talán jobb is, ha nem magyarázom meg a Költő sértését, nehogy még engem is részesnek tekintsen benne…
— Ugyan, dehogy! Nagyon kíváncsi vagyok rá. Az apát egy pillantást vetett a szoba sarkába, Szent Leibowitz képmására.
— A Költő állandó tréfája volt a műszem — magyarázta. — Amikor dönteni akart valamiben, át akart gondolni valamit, vagy vitába akart szállni valamivel, mindig betette a helyére. Aztán megint kivette, amikor olyasvalamit látott, ami nem volt a kedvére, vagy amikor úgy tett, mintha nem venne észre valamit, vagy amikor az ostobát akarta játszani. Amikor a műszem a helyén volt, a Költő viselkedése is megváltozott. A testvérek azt kezdték mondogatni a szemre, hogy az „a Költő lelkiismerete”, és ő beszállt a tréfálkozásba. Kiselőadásokat tartott, meg szemléltető bemutatókat a kivehető lelkiismeret előnyeiről. Nemegyszer úgy tett, mintha szinte leküzdhetetlen kényszer vonzotta volna valami jelentéktelen dologhoz, mondjuk egy üveg borhoz.
Berakott műszemmel meg-megsimogatta az üveget, a száját nyalogatta, zihált és nyögdécselt, aztán elrántotta a kezét. Végül ismét a hatalmába kerítette a vágy. Elkapta az üveget, kitöltött egy gyűszűnyi bort egy kupába, és egy pillanatig kéjesen méregette. Aztán láthatóan fölülkerekedett a lelkiismerete, és elhajította magától a kupát. De kisvártatva már megint a borosüvegre sandított, nyöszörögni kezdett, csörgött a nyála, ám keményen küzdött a kényszer ellen… — az apát önkéntelenül kuncogott egyet — …még nézni is rossz volt! Végül, amikor már nem bírta tovább, kikapta a műszemet! Mihelyt kint volt, hirtelen lecsillapodott. A kényszer már nem volt a lelkiismerete ellen való. Higgadtan, pökhendien fölemelte az üveget, körülnézett és felkacagott. „Mindenképpen meg fogom tenni” — mondta. Aztán, miközben mindenki arra számított, hogy megissza, a Költő üdvözült mosollyal az egész üveget a fejére locsolta! Látja, ilyenek a kivehető lelkiismeret előnyei.
— És a Költő úgy véli, nekem nagyobb szükségem van rá, mint neki…
Dom Paulo vállat vont.
— De hát ő csak a Költő uraság!
A tudós szusszanva nevetett egyet. Ujjával megbökte az üvegszemet, végiggörgette az asztal lapján. Megint fölnevetett.
— Nem is rossz! Azt hiszem, tudom, kinek van rá valóban nagyobb szüksége, mint a Költőnek! Lehet, hogy végül mégis megtartom. — Fölvette, feldobta a levegőbe, elkapta, és kétkedő pillantást vetett az apátra.
Paulo megint csak vállat vont.
Thon Taddeo visszatette a szemet az erszényébe.
— A Költő akármikor megkaphatja, ha eljön érte. Egyébként szólni is akartam önnek, hogy a munkámat már majdnem befejeztem itt. Néhány napon belül távozunk.
— Nem nyugtalanítják a Síkságon zajló harcok? Thon Taddeo összeráncolta a homlokát, és a falat nézte az apát mellett.
— Tábort verünk majd egy magányos hegy közelében, körülbelül egyheti lovaglóútra innét. Odajönnek elénk a… ööö… a kísérőink.
— Nagyon remélem — mondta az apát, magában élvezve az udvarias kis tőrdöfést —, hogy a kísérőik nem változtatták meg a politikai elkötelezettségüket azóta, amióta megállapodtak velük… Manapság nehéz megállapítani, ki a barát, ki az ellenség.
A thon elvörösödött.
— Különösen, ha Texarkanából érkezik? Erre gondol?
— Ezt nem mondtam.
— Legyünk őszinték, atyám! Nem harcolhatok az ellen az uralkodó ellen, aki lehetőséget ad a munkámra, akkor sem, ha bármit gondolok a céljairól és a módszereiről. Azt a látszatot kell keltenem, hogy támogatom, vagy legalábbis nem lépek föl ellene — a kollégium érdekében. Ha kiterjeszti a birodalmát, mellékesen a kollégium is hasznot húzhat belőle. Ha a kollégium prosperál, az emberiségnek használunk a munkánkkal.
— Mármint az életben maradóknak, esetleg.
— Igaz… de hát ez minden esetben így szokott lenni.
— Nem, nem! Ezerkétszáz évvel ezelőtt még az életben maradottaknak sem volt hasznuk… Megint arra az útra kell rálépnünk?
Thon Taddeo vállat vont.
— Mit tehetek ellene? — kérdezte ingerülten. — Hannegan a fejedelem, nem én!
— De ön azt ígéri, hogy ismét úrrá teszi az embert a természet fölött. Ki fogja azonban irányítani a természet erői fölötti hatalom felhasználását? Kik fogják felhasználni? Milyen célra? És hogyan lehet majd kordában tartani őket? Ilyen döntésekre azért van lehetőség! De ha ön és a társai nem hozzák meg most ezeket a döntéseket, akkor hamarosan meghozzák önök helyett mások. Azt mondja, az emberiségnek hajt hasznot. És ki fogja ezt eltűrni? Az a fejedelem, aki X-et ír a levelei alá? Vagy ön csakugyan azt képzeli, hogy a kollégiuma fölötte maradhat a fejedelme nagyra törő vágyainak, amikor majd Hannegan rájön, hogy önök értékes eszközei lehetnek?
Dom Paulo nem remélte, hogy meggyőzi a thont. Mégis nehéz szívvel látta, milyen kínos türelemmel hallgatja végig a másik; annak az embernek a türelmével, aki olyan okoskodást hallgat, amelyet már réges-régen megcáfolt magában.
— Ön voltaképpen azt indítványozza — mondta a tudós —, hogy várjunk egy kicsit. Hogy oszlassuk fel a kollégiumot, vagy költöztessük ki a sivatagba, és valamiképpen — saját arany és ezüst nélkül — támasszák fel a kísérleti és elméleti tudományt, lassan, fáradságosan, és ne szóljunk róla senkinek. Tartogassuk arra az időre, amikor az ember már jó, tiszta, szent és bölcs lesz.
— Én nem ezt akartam…
— Nem ezt akarta mondani, de amit mond, ezt jelenti! Tartsuk elzárva a tudományt, ne akarjuk alkalmazni, ne akarjunk semmit kezdeni vele, amíg az emberek megszabadulnak minden gyarlóságtól. Hát ez nem járható út! Maguk itt az apátságban ezt csinálták nemzedékeken át.
— Nem titkoltunk el semmit.
— El nem titkolták, de olyan csendben ültek rajta, hogy senki sem tudta, mi van itt, és maguk semmihez sem kezdtek vele.
Az idős pap szemében egy pillanatra harag villant meg.
— Azt hiszem, ideje, hogy megismerkedjék az alapítónkkal — dörmögte, és rámutatott a sarokban álló faszoborra. — Tudós volt, akárcsak ön, mielőtt a világon úrrá lett a téboly. Akkor menedéket keresett. Megalapította ezt a rendet, hogy megóvja, amit meg lehetett óvni az utolsó civilizáció feljegyzéseiből. Megóvni, de mitől és kinek? Nézzen oda, ahol a képmása áll! Látja a gyújtóst? Látja a könyveket? Olyan kevéssé igényelte a világ a maga tudományát akkor és még évszázadokon át! Így hát az alapítónk meghalt érettünk. Amikor lelocsolták olajjal, mielőtt meggyújtották volna, a legenda szerint kért egy pohárral. Azt hitték, víznek vélte, úgyhogy kinevették, és adtak neki. Ő megáldotta — egyesek szerint az olaj borrá változott, amikor megáldotta —, s azt mondta: „Hic est enim calix Sanguinis Mei”[98], és megitta, mielőtt felakasztották és megégették. Felolvassam a vértanúink névsorát? Felsoroljam mindazokat a csatákat, melyeket megvívtunk azért, hogy ezek a feljegyzések épségben megmaradjanak? Tudja, hány szerzetes vakult meg a másolóteremben? A maguk kedvéért? És még azt mondja, hogy semmihez sem kezdtünk vele, hogy a hallgatásunkkal eltitkoltuk…