Miután a novícius leért a lejtő aljára, és meggyőződött róla, hogy az előtérben nem észlelhető közvetlen veszedelem, óvatosan odalépett a fémajtóhoz, hogy a fáklya fényénél közelebbről szemügyre vegye. A sablonbetűs BELSŐ ZSILIP felirat alatt kisebb felirat állt, rozsdacsíkok húzódtak rajta.
FIGYELEM!
A zsilipet csak akkor szabad lezárni, amikor már minden személy a belső térben tartózkodik, és megtették a Műszaki kézikönyvben (CD-Bu-83A) előírt összes biztonsági intézkedéseket. A zsilip lezárásakor az óvóhely belső légnyomása automatikusan a külső légköri nyomás fölé emelkedik (0,1 bar túlnyomással), hogy meggátolja a beszivárgást. A zsilipet lezárás után csak a szervomonitor-rendszer nyitja ki, a következő esetekben: 1. a külső sugárszennyezettség veszélyes szint alá csökkenése; 2. a levegő- és víztisztító berendezés meghibásodása; 3. az élelmiszer-tartalék kimerülése; 4. a belső energiaszolgáltatás meghibásodása. A részleteket lásd a Műszaki kézikönyvben (CD-Bu-83A).
Francis testvér kissé megzavarodott, hogy hogyan értse a Figyelmeztetést, de elhatározta, hogy megfogadja, amennyiben hozzá sem ér az ajtóhoz. Az ősök csodálatos masinériáival nem volt ajánlatos hebehurgyán babrálni, amint a régi idők számos, csúf halált halt kutatója tanúsította, utolsó lélegzetével.
Francis testvér észrevette, hogy az előtérben évszázadok óta heverő törmelék sötétebb színű, durvább állagú, mint amelyik kint porladozott a napon, a homokfúvásban, mielőtt ma beomlott a mélybe. Az első pillantásra látni lehetett, hogy a Belső Zsilipet nem a mostani kőomlás torlaszolta el, hanem egy ősrégi, még az apátságnál is régebbi. Ha a Radioaktivitásbiztos Óvóhely Hermetikusan Zárt Térségében ott rejtőzött egy Radioaktivitás, akkor az a démon szemlátomást nem nyitotta ki a Belső Zsilipet a Tűzözön ideje óta. És ha annyi évszázadon át ott maradt a fémajtó mögött, akkor nemigen kell attól félni, mondta magában Francis testvér, hogy hirtelen ki akarna törni mogulé nagyszombat előtt.
Fáklyája alig világolt már. Talált egy törött széklábat, lángra lobbantotta, aztán nekilátott összegyűjteni a törött bútormaradványokat, hogy stabilabb tüzet rakjon belőlük, s közben azon töprengett, pontosan mit is jelent az ősi felirat: RADIOAKTIVITÁSBIZTOS ÓVÓHELY.
Francis testvér egy pillanatig sem tagadta, hogy egyelőre igen bizonytalan lábon áll a Tűzözön előtti angol nyelvismerete. Most is csak a fejét rázta. Azt megértette, hogy a Radioaktivitást biztosan óvta ez a hely, a Belső Zsilipen talált Figyelmeztetésben viszont élelemről, vízről és levegőről volt szó, márpedig ezekre semmiképpen nem lehetett szüksége a Pokol gonosz szellemeinek. A novícius időnként a Tűzözön előtti angol nyelvet még bonyodalmasabbnak találta, mint akár a középfokú angelológiát, akár Szent László teológiai differenciálszámítását.
Tüzet rakott a törmeléklejtőn, ahonnan a fény bevilágíthatott az előtér sötétebb zugaiba. Aztán elindult megnézni, talál-e valamit, amit nem borított el az omlás. A földfelszín feletti romokat régészeti nullává redukálták a gyűjtögetők nemzedékei, ezt a föld alatti romot azonban nem érintette emberi kéz, csak a személytelen katasztrófa keze. Ott kísértettek még egy régmúlt kor maradványai. Egy sötétebb sarokban koponya hevert, vigyorgó fogsorában ott volt még egy aranyfog, nyilvánvaló bizonyítékaként annak, hogy ide nem vetődött be sivatagi vándor. Az arany metszőfog meg-megvillant, amikor magasabbra csaptak a tűz lángjai.
A sivatagban Francis testvér már korábban is nemegyszer találkozott egy-egy kiszáradt folyóágy közelében emberi csontokkal, amelyek kis halomban, tisztára lerágva fehérlettek a napon. Nem volt különösen finnyás, és az embernek számítania kellett ilyesmire. Így hát nem riadt meg, amikor először észrevette a koponyát az előtér szögletében, de a vigyorában meg-megvillanó arany minduntalan magához vonzotta a tekintetét, mialatt a rozsdás szekrények bezárt vagy beszorult ajtóit, az ütött-kopott fém íróasztal szintén beszorult fiókjait feszegette. Az íróasztal felbecsülhetetlen értékű leletnek bizonyulhatott volna, ha dokumentumokat tartalmaz, vagy egy-két könyvecskét, amely esetleg túlélte az Egyszerűsítés Korszakának haragos máglyatüzeit. Amíg a fiókok kinyitásával vesződött, a tűz összeesett, s a gyengülő fényben Francisnak úgy rémlett, mintha a koponya halványan maga is világított volna. Az ilyen jelenségek nem voltak éppen ritkák, de a félhomályos kriptában Franc is testvért valahogy nagyon nyugtalanította. Újra fát hordott a tűzre, aztán tovább rángatta-lökdöste az íróasztalfiókokat, és igyekezett ügyet sem vetni a koponya villózó vigyorára. Noha egy kicsit még mindig tartott a leselkedő Radioaktivitásoktól, Francis már eléggé magához tért első ijedelméből ahhoz, hogy rájöjjön: az óvóhely, különösen az íróasztal és a szekrények, gazdag lelőhelye lehet egy olyan korszak emlékeinek, amelyet a világ legnagyobb része szántszándékkal a feledésbe igyekezett taszítani.
A gondviselés, úgy látszott, áldásában részesítette. Ezekben az időkben ritka szerencse volt, ha rátaláltak a múlt egy-egy darabkájára, mely túlélte a máglyatüzeket és a fosztogatókat. Mindig járt vele azonban némi kockázat is. Az ősi kincsek után kutató régész szerzetesek nemegyszer másztak ki diadalittasan a földbe vájt lyukból különös, hengeres tárggyal a kezükben, hogy aztán a tisztítása vagy közelebbi vizsgálata során rossz helyen húzzák vagy nyomják meg, s ezáltal áldatlan és dicstelen módon vessenek véget a vizsgálódásnak. Alig nyolcvan éve történt, hogy a Nagytiszteletű Boedullus érezhető elragadtatással számolt be levelében apát urának arról, hogy kis erxpedíciója feltárta a maradványait egy — saját szavaival „interkontinentális kilövőállásnak, néhány igen érdekes föld alatti tartállyal együtt”. Az apátságban később senki sem tudta kideríteni, mit hívhatott a Nagytiszteletű Boedullus „interkontinentális kilövőállásnak”, de az akkori apát úr szigorúan meghagytál, hogy attól fogva a rend régészei kiközösítés terhe mellett kötelesek kerülni az ilyen helyeket. Mert bizony az apáthoz írott levél volt az utolsó nyoma a Nagy tiszteletű Boedullusnak, de expedíciójának, a „kilövőállásnak” és a közelében levő falucskának is; ahol a falu állt, most érdekes alakú tó ékesítette a tájat, hála néhány pásztornak, akik eltereltek egy patakot, és vizét a keletkezett kráterbe vezették, hogy aszály idején is legyen mit inni állataiknak. Egy utazó, aki arról a vidékről érkezett körülbelül egy évtizeddel ezelőtt, beszámolt róla, hogy a tóban igen jól lehet halászni, az ottani pásztorok szerint azonban a néhai falu lakosainak és a régészeknek a lelke költözött a halakba, és nem: mernek halászni, mert félnek Bodollostól, a mélyben lapuló óriás harcsától.
„…sem belefognotok nem szabad oly egyéb ásatásokba, melyeknek elsődleges célja nem a Memorabiliák gyarapítása” — tette hozzá az apát úr rendelkezése, ami azt jelentette, hogy a jelen esetben Francis testvér csak könyveket és iratokat keressen az óvóhelyen, és ne kísérletezzen az érdekes tárgyakkal.
Az aranyfogú koponya kitartóan kacsingatott a sarokból, miközben Francis testvér erejét megfeszítve rángatta az íróasztalfiókokat. A fiókok nem engedtek. Francis lemondóan belerúgott az asztalba, aztán megfordult, és dühösen rámeredt a koponyára: Most már vigyorogj valaki másra!
A vigyor persze nem tűnt el. Az aranyfogú földi maradvány egy kődarab és egy rozsdás fémdoboz közé támaszkodott. A novícius otthagyta az íróasztalt, és óvatosan átlépdelt a köveken, hogy végre közelebbről szemügyre vegye. Az illetőt szemmel láthatóan ott érte a halál, agyonütötték a lezúduló kövek, félig eltemette a törmelék. Csak a koponya és az egyik lábszár csontjai látszottak ki. A combcsont eltörött, a tarkócsont beszakadt.