— Itt van — szólalt meg Thon Taddeo, és odanyújtott néhány jegyzetlapot Dom Paulónak.
Az apát egy pillanatra szúrósan rámeredt a tudósra, aztán olvasni kezdett. Kínos volt a csönd.
— Ezt ugyebár a besorolatlan dokumentumok között találta? — kérdezte az apát néhány másodperc múltán.
— Igen, de…
Az apát tovább olvasott.
— Hát akkor talán a legjobb lesz, ha befejezem a csomagolást — mormolta a tudós, és tovább válogatta a papírjait. A szerzetesek idegesen fészkelődtek, mintha szerettek volna feltűnés nélkül elosonni. Kornhoer a többitől külön állva borongott magában.
Néhány percnyi olvasás után Dom Paulónak elege volt. Odalökte a lapokat a perjelnek.
— Lege![99] — parancsolta nyersen.
— De mi?…
— Töredék egy színpadi műből, azt hiszem, vagy valami dialógusból. Már láttam. Olyasmiről szól, hogy valakik mesterséges embereket hoznak létre rabszolgának, és a rabszolgák föllázadnak a teremtőik ellen. Ha Thon Taddeo olvasta volna a Nagy tiszteletű Boedullus De Inanibusát[100], látta volna, hogy ezt „valószínűleg mese vagy allegória” gyanánt értékelte. De hát a thont minek is érdekelné, mi a véleménye a Nagytiszteletű Boedullusnak, amikor lehet saját véleménye is…
— No de miféle.
— Lege!
Gault félrehúzódott a jegyzetlapokkal. Paulo ismét a tudós felé fordult. Udvariasan, oktatóan, tagoltán szólt hozzá:
— „Az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.”
— Amit mondtam, csak feltevés — tiltakozott Thon Taddeo. — A kötetlen gondolkodás alapfeltétele a…
— „És vévé az Úr Isten az embert, és helyezé őt az Éden kertjébe, hogy művelje és őrizze. És…”
— …tudomány fejlődésének. Ha maga azt akarná, hogy vakhit és esztelen dogmák béklyózzanak minket, akkor azzal ugyanabban a…
— „…parancsok az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél; de a jó és rossz tudás fájáról ne…”
— …sötét, babonás tudatlanságban tartaná a világot, amely ellen, úgymond, az önök rendje…
— „…egyél. Mert amely napon eszel róla, meghalsz.”
— …küzd. És sohasem lehetünk képesek legyőzni az éhezést, a betegségeket, a torzszüléseket, nem tehetjük egy jottányival sem jobbá a világot, mint…
— „És monda a kígyó az asszonynak: Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, és olyanok lesztek, mint az istenek, jónak és rossznak tudói.”
— …amilyen ezerkétszáz évig volt, ha minden új gondolatot csírájában fojtanak el, minden új utat el…
— Soha nem is volt jobb a világ, és soha nem is lesz jobb. Csak gazdagabb lesz vagy szegényebb, szomorúbb, de bölcsebb nem, egészen a legutolsó napig.
A tudós tehetetlenül vállat vont.
— Látja? Tudtam, hogy meg fog bántódni, de ön azt mondta nekem, hogy… De hát mi haszna? Magának ott van a saját leírásuk…
— Az a „leírás”, amelyet idéztem, Filozófus úr, nem a teremtés történetének a leírása, hanem a kísértésének, amely a bűnbeeséshez vezetett. Ez elkerülte a figyelmét? „És monda a kígyó az asszonynak…”
— Igen, igen, de a gondolkodás szabadsága nélkül…
— Senki sem akarta megfosztani tőle. És senki sem sértődött meg. De ugyanannak a fának a gyümölcséből eszik, aki visszaél az értelemmel — kevélységből, hiúságból vagy a felelősségtől való félelemből.
— Kétségbe vonja az indítékaim tisztaságát? — kérdezte elkomorulva a thon.
— Olykor a magaméit is. Nem vádolom semmivel. De kérdezze csak meg magátóclass="underline" Miért ugrik ekkora örömmel ilyen merész következtetésre egy ilyen gyöngécske ugródeszkáról? Miért szeretné lejáratni a múltat, olyannyira, hogy megfosztja emberi mivoltától az előző civilizációt? Azért, hogy ne kelljen okulni a hibáikból? Vagy lehetséges, hogy nem tudja elviselni, hogy csak „újrafelfedező”? Mindenáron azt akarja érezni, hogy „teremtő” is?
A thon a foga között káromkodást sziszegett.
— Ezeket a dokumentumokat hozzáértő emberek kezébe kellene adni! — mondta haragosan. — Micsoda képtelen fonákság!
A fény sercent egyet, aztán kialudt. Nem a szerkezet romlott el, hanem a forgókeresztet hajtó novíciusok hagyták abba a munkát.
— Hozzatok gyertyákat! — parancsolta az apát. Megérkeztek a gyertyák.
— Gyere le! — szólt fel Dom Paulo a létrán kuksoló novíciusnak. — És hozd le azt a vacakot is! Kornhoer testvér! Kornhoer test…
— Egy pillanattal ezelőtt kiment a raktárba, Domne.
— Akkor szóljatok neki! — Dom Paulo ismét a tudóshoz fordult, és odanyújtotta az iratot, melyet Claret testvér holmija között találtak. — Olvassa el, ha ki tudja betűzni gyertyafénynél, Filozófus úr!
— Polgármesteri ediktum?
— Olvassa csak el, és örvendezzék nagyra becsült szabadságának!
Kornhoer testvér nesztelenül visszajött a helyiségbe. A súlyos feszületet hozta, melyet levettek a boltív tetejéről, hogy helyet csináljanak az új lámpának.
Odaadta a keresztet Dom Paulónak.
— Honnét tudtad, hogy ezt akartam?
— Csak úgy döntöttem, hogy most már itt az ideje, Domne. — Vállat vont.
Az öregember felmászott a létrára, visszaakasztotta a feszületet a vaskampóra. A Megfeszített teste aranyosan csillogott a gyertyafényben. Az apát megfordult, és leszólt a szerzeteseknek:
— Aki ezentúl ebben az alkóvban olvas, az olvasson ad Lumina Christi![101]
Amikor lekászálódott a létráról, Thon Taddeo már az utolsó papírjait gyömöszölte bele egy nagy ládába, hogy majd később szétválogatja őket. Laposat pislantott az apátra, de nem szólt semmit.
— Elolvasta az ediktumot? A tudós bólintott.
— Ha véletlenül, akármilyen valószínűtlen is, politikai menedékjogot kérne nálunk…
A tudós megrázta a fejét.
— És most megkérhetem, hogy fejtse ki bővebben, mit értett azon, hogy a feljegyzéseinknek hozzáértő kezekben volna a helye?
Thon Taddeo lesütötte a szemét.
— A pillanat hevében mondtam, atyám. Visszavonom.
— De most is úgy gondolja! Mindvégig úgy gondolta.
A thon nem tagadta.
— Akkor hasztalan ismételném meg a kérésemet, hogy járjon közben az érdekünkben, amikor majd a testőrsége tisztjei elmesélik az unokabátyjának, hogy milyen elsőrangú helyőrség lehetne ebből az apátságból. De az ő érdekében azért annyit mondjon neki, hogy amikor a rend oltárait vagy a Memorabíliákat fenyegette veszély, az elődeink sem tétováztak karddal ellenállni. — Elhallgatott egy pillanatra. — Ma megy el vagy holnap?
— Azt hiszem, jobb lesz ma — mondta halkan Thon Taddeo.
— Szólok, hogy lássák el önöket útravalóval. — Az apát megfordult, néhány lépést tett, aztán megállt, és szelíd hangon még annyit mondott: — De amikor visszaér, adjon át egy üzenetet a kollégáinak!
— Szívesen. Leírta?
— Nem. Csak annyit mondjon, hogy szívesen látunk itt mindenkit, aki a tudását akarja gyarapítani, még ha a világítás gyönge is. Thon Mahot különösen! És Thon Esser Shont is, a hat alapelemével. Azt hiszem, az embereknek egy ideig el kell bíbelődniük a tévedésekkel, amíg meg tudják különböztetni őket az igazságtól — feltéve, hogy nem csapnak le mohón a tévedésre, mert sokkal édesebb. Azt is mondja meg nekik, fiam, hogy ha elérkezik az idő — mert biztosan elérkezik —, amikor nemcsak a papoknak, de a filozófusoknak is menedéket kell keresniük, akkor… mondja meg, hogy jó vastagok a mi falaink!