Odabiccentett a novíciusoknak, hogy elmehetnek, aztán súlyos léptekkel fölment a lépcsőn, dolgozószobája magányába. A bensőjét már megint szorongatni kezdte az a marok, és az apát tudta, hogy kínszenvedés vár rá.
Nunc dimittis servum tuum, Domine… Quia viderunt oculi mei salutare…[102]
Talán ezúttal egészen szétrángat bennem mindent, gondolta szinte reménykedve. Hívatni akarta Gault atyát, hogy meggyónjon neki, de úgy döntött, jobb lesz megvárni, amíg elmennek a vendégek. Tekintete megint az ediktumra vándorolt.
Kisvártatva kopogtatás zavarta meg szenvedésében.
— Nem tudsz később visszajönni?
— Sajnos, később nem leszek itt — hallatszott egy tompa hang a folyosóról.
— Ó, Thon Taddeo, jöjjön hát be! — Dom Paulo fölegyenesedett; keményen fegyelmezte a fájdalmat, nem próbálta elküldeni, csak kordában tartani, mint egy engedetlen szolgát.
A tudós belépett, és letett az apát asztalára egy papírköteget.
— Úgy tartottam helyénvalónak, hogy ezt itt hagyjam önnek — mondta.
— Hát ez meg mi?
— Az erődítéseik tervrajzai. Amiket a tisztek készítettek. Javasolom, hogy tüstént égesse el őket.
Miért teszi ezt? kérdezte elhaló hangon Dom Paulo. — A lenti szóváltásunk után…
— Ne értsen félre — szakította félbe Thon Taddeo. —, Mindenképpen odaadtam volna őket. Becsületbeli kérdés, hogy ne használják, ki az önök vendégszeretetét a saját… de hagyjuk ezt. Ha hamarabb hoztam volna el a rajzokat, akkor a tiszteknek bőven lett volna idejük és alkalmuk újra elkészíteni őket.
Az apát felállt ültéből. A tudós kezéért nyúlt.
Thon Taddeo tétovázott.
— Nem ígérem meg, hogy bármit teszek az önök érdekében…
— Tudom.
— …mert úgy gondolom, hogy ami itt van, annak az egész világ számára elérhetőnek kell lennie.
— Az. Az is volt, az is lesz.
Óvatosan kezet fogtak, de Dom Paulo tudta, hogy ez nem a megbékélés jele, csak két ellenfél kölcsönös tiszteletéé. Talán soha nem is lesz több. De miért kell mindent újra végigcsinálni?
Ott volt a válasz, elérhető közelségben. A kígyó még mindig azt sziszegte: Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, és olyanok lesztek, mint az istenek. A hazugságok ősatyja ügyesen forgatta a féligazságokat: hogyan lehettek „tudói” a jónak és rossznak, amíg meg nem kóstoltátok mind a kettőt? Kóstoljátok meg, és legyetek olyanok, mint az istenek! De sem a végtelen hatalom, sem a végtelen bölcsesség nem teheti istenivé az embert. Mert ahhoz végtelen szeretet is kellene.
Dom Paulo magához hívatta a fiatal perjelt. Már közel járt az ideje. És nemsokára újév lesz…
Abban az évben példa nélkül álló felhőszakadás zúdult a sivatagra, akkora, hogy szárba szökkentek tőle régen kiszáradt magok.
Abban az évben a civilizáció jelei tűntek fel a sivatagi nomádok között, és még Laredo népe is azt kezdte mormolni, hogy talán jobb így. Róma más véleményen volt.
Abban az évben időleges megállapodásra jutott a denveri és a texarkanai birodalom, majd megszegték. Abban az évben a vén zsidó folytatta korábbi foglalkozását mint orvos és bolyongó, s a Leibowitz-rend szerzetesei abban az évben eltemették előző apátjukat, majd fejet hajtottak az új előtt. Nagy reményekkel kecsegtetett a holnap.
Abban az évben egy király tűnt fel napkeleten, hogy leigázza az országot, és uralkodjék fölötte. Az az év az Ember éve volt.
23. FEJEZET
Kellemetlen volt a hőség a napsütötte ösvényen, az erdős domboldal tövében, és a forróság fokozta a Költő szomjúságát. Hosszú idő telt el, amíg végre fölemelte szédülő fejét, és megpróbált körülnézni. A csetepaté véget ért; elcsitult minden, kivéve a lovassági tisztet. Már a keselyűk is leszálláshoz készülődtek.
Néhány halott menekült hevert a közelben, egy döglött ló s a ló alá szorulva a haldokló lovassági tiszt. A tiszt időnként magához tért, és erőtlenül sikoltozott. Olykor az anyjáért sikoltozott, olykor papért. Néha felriadván, a lováért sikoltozott. Hangja idegesítette a keselyűket, és tovább rontotta a Költő kedvét, aki amúgy is nyűgös volt Nagyon csüggeteg Költő lett belőle. Korábban sem várta a világtól, hogy udvariasan, illendően vagy akár józanul viselkedjék, és a világ ritkán is viselkedett úgy; a Költő gyakran merített új erőt a világ következetes otrombaságából és ostobaságából. Mindeddig azonban a világ még nem lőtte hasba a Költőt muskétával. Ezt most a legkevésbé sem találta szívderítőnek.
Ami még rosszabb volt, ezúttal a világ hülyeségét sem kárhoztathatta, csak a magáét. Maga a Költő követett el baklövést. Nem sokkal előbb még szépen ment a maga dolga után, nem volt baja senkivel, amikor meglátta a menekültek keletről a domb felé nyargaló kis csapatát és nyomukban az üldöző lovasságot. Hogy elkerülje a bajt, a Költő elrejtőzött a bozótosban, az ösvény melletti meredek partszegélyen. Arról a helyről jól végignézhette volna az egész cirkuszt anélkül, hogy őt észrevették volna. Elvégre ez nem a Költő harca volt. A legkevésbé sem érdekelték a menekültek és a lovasság politikai és vallási ízléskülönbségei. Ha a sors könyvében mészárlás volt megírva, akkor a sors aligha találhatott volna elfogulatlanabb tanút, mint a Költőt! Akkor hát honnét jött az a meggondolatlan impulzus?
Az impulzus hatására a partszegélyről egyetlen hatalmas ugrással rávetette magát a lovassági tisztre, és háromszor belemélyesztette az övében levő kést, mielőtt mindketten lefordultak a nyeregből a földre. Nem tudta megérteni, hogy miért tette. Semmit sem ért el vele. A tiszt emberei nyomban lepuffantották, mielőtt még felállhatott volna. A menekültek mészárlása folytatódott. A lovasság elvágtatott a többi menekülő után, és a halottakat hátrahagyták.
A Költő hallotta, hogy hangosan korog a hasa. Hah, minő hiábavalóság megpróbálni megemészteni egy puskagolyót! Némi tépelődés után a Költő arra jutott, hogy haszontalan tettét az életlen szablyával történtek miatt követte el. Ha a tiszt egyszerűen csak egy vágással megölte volna a lovon ülő asszonyt, és továbbvágtat, a Költő elnézte volna. De ahogy csak kaszabolta, kaszabolta…
Nem volt hajlandó újra felidézni. Inkább a vízre gondolt.
— Ó, istenem… ó, istenem… — nyöszörgött egyre a tiszt.
— Legközelebb élezd ki az eszcájgot! — zihálta a Költő.
De nem lesz legközelebb.
A Költő, amióta az eszét tudta, nem félt a haláltól, arra azonban sokszor gyanakodott, hogy a Gondviselés a lehető legrosszabb halálnemet tartogatja neki, amikor majd elérkezik az ideje. Arra számított, hogy elrothad. Lassan és nem éppen illatosan. Valami költői előérzet arra figyelmeztette, hogy minden bizonnyal nyöszörgő, leprás roncsként fog elpusztulni, gyáván meggyónva minden bűnét, de bűnbánat nélkül. Egy pillanatig sem számított semmi olyan primitív és biztos dologra, mint a hasba kapott golyó, ráadásul úgy, hogy közönség sincs, aki meghallgassa utolsó szellemességeit! Az utolsó szava, melyet hallhattak tőle, amikor lelőtték, annyi volt: „Au!” — ezt hagyta örökül az utókornak. Au! — egy memorabília önnek, Domnissime!
102