— Atyám… atyám?… — nyöszörgött a tiszt.
Egy idő múlva a Költő összeszedte az erejét, megint fölemelte a fejét, pislogott, hogy kimenjen a homok a szeméből, és néhány másodpercig szemügyre vette a tisztet. Bizonyos volt benne, hogy ezt támadta meg, habár a másik arca mostanra már zöldesfehér színt öltött. A Költőt egyre jobban bosszantotta ez a papért való bégetés. Legalább három egyházi személy feküdt holtan a menekültek között, de a tiszt most valahogy mégsem látszott olyan válogatósnak, nem törődött a felekezetekkel. Lehet, hogy én is megteszem, gondolta a Költő.
Lassan elkezdte a tiszt felé vonszolni magát. A tiszt észrevette a közeledtét, és a pisztolya után kotorászott. A Költő megállt; nem számított rá, hogy fölismerik. Fedezékbe akart hengeredni. Az imbolygó pisztolycső feléje mutatott. A Költő egy pillanatig elnézte az imbolygását, aztán úgy döntött, hogy folytatja az útját a másik felé. A tiszt meghúzta a ravaszt. A lövés méterekkel eltévesztette a célt. Úgy kell neki!
A tiszt újra akart tölteni, amikor a Költő elvette tőle a fegyvert. A másik szemlátomást nem volt magánál, egyre keresztet akart vetni.
— Tessék, csak nyugodtan — nyögte a Költő, ahogy a keze rátalált a késre.
— Áldj meg, atyám, mert vétkeztem…
— Ego te absolvo[103], fiam — mondta a Költő, és a tiszt torkába döfte a kést.
Utána megkereste a tiszt kulacsát, ivott egy keveset. A víz fölforrósodott a napon, de felségesnek érezte. Fejét a tiszt döglött lovára támasztotta, úgy várta, hogy a domb árnyéka végre rákússzék az ösvényre. Jézusom, hogy fáj! Ezt a legutóbbi dolgot nem lesz könnyű kimagyarázni, gondolta; ráadásul a szemgolyóm nélkül… Ha ugyan magyarázatot kell adni bármiről is. Ránézett a halottra.
— Pokoli a forróság odalenn is, mi? — suttogta rekedten.
A tiszt nem adott felvilágosítást. A Költő még egyszer meghúzta a kulacsot, aztán még egyszer. Hirtelen nagyon fájdalmas székelési ingert érzett. Nagyon gyötörte egy-két pillanatig…
A keselyűk kevélyen lépdeltek fel-alá, tollászkodtak, civakodtak a vacsora körüclass="underline" még nem volt elég érett. Vártak néhány napot a farkasokra. Jutott bőven mindenkinek. Végül megették a Költőt.
Mint máskor is, az ég vad, fekete dögevői lerakták tojásaikat, amikor eljött az ideje, és szerető gonddal táplálták fiókáikat. Magasra szárnyaltak a prérik, a hegyek, a síkságok fölé, keresték az önmegvalósítást, hogy kivegyék részüket az életből, mely nekik rendeltetett a természet nagy egészében. Filozófusaik önerőből, tisztán logikai úton bebizonyították, hogy a Legfőbb Cathartes aura regnans[104] a világot elsősorban a dögkeselyűk számára teremtette. Sok évszázadon át jó étvággyal hódoltak neki.
Aztán a sötétség évszázadai után a nemzedékek kiléptek a fény évszázadaiba. Az évet az Úr 3781-ik esztendejének nevezték — azért imádkozva, hogy az Úr békéjének éve legyen.
III. RÉSZ: FIAT VOLUNTAS TUA [105]
24. FEJEZET
Abban az évszázadban már újra voltak űrhajók, s az űrhajók fedélzetét valószínűtlen küllemű, szőrös lények népesítették be, akik két lábon jártak, és szőrcsimbókjaikat egészen meglepő testtájaikon növesztették.
Locsi-fecsi faj tagjai voltak; ez a faj nagyon is képes volt rá, hogy önmaga tükörképében gyönyörködjék, és ugyanúgy arra is, hogy elvágja tulajdon nyakát áldozatként valamelyik törzsi istenség, például a Napi Borotválkozás istenének oltára előtt. Ez a faj gyakran tekintette magát lényegében isteni ihletésű szerszámkészítők fajának; egy másik csillagrendszerből érkezett intelligens lény pillanatok alatt átlátta volna, hogy lényegükben hordószónokok.
Elkerülhetetlen volt, egy ilyen fajnak elvitathatatlan joga és kötelessége volt, érezték (és nem is először), hogy elinduljon meghódítani a csillagokat, meghódítani őket akár többször is, ha kell, és feltétlenül szónoklatokat tartani a meghódításukról. Ám elkerülhetetlen volt az is, hogy a faj az új világokon is áldozatául essék a régi betegségeknek, ugyanúgy, mint azelőtt a Földön, az élet litániájában, az Ember sajátos liturgiájában: a versek mondója Ádám, a feleleteké a Megfeszített.
Mi vagyunk az évszázadok.
Mi vagyunk a nyakvágók, mi az óriás mumusok,
és nemsokára szó lehet a műtétről. Igen, az ön fejét amputáljuk.
Mi az önök dalos kedvű szemetesei vagyunk, hölgyeim és uraim, döngő léptekkel masírozunk önök után, egy ütemre énekelünk, bár van, aki furcsállja.
Egy-két-hár-négy!
Bal!
Bal!
Bal-jobb! Bal-jobb!
Mennek a majmok!
Bal!
Bal!
Bal!
Jobb!
Bal!
Mi, ahogy az óhazában mondják, marschieren weiter wenn alles in Scherben fällt.[106]
Bennünk vannak az önök eolitjai, mezolitjai, neolitjai. Bennünk az önök Babilonjai és Pompejii, az önök Caesarjai és nikkelezett-krómozott (vitaminnal dúsított) termékei.
Bennünk kegyedék véres bárdjai és Hirosimái. Jöjjön bár a pokol, mi csak masírozunk előre, úgy bizony…
Mit nekünk az atrófia[107], mit nekünk az entrópia[108] vagy a Proteus vulgaris[109], amíg trágár vicceket mesélünk egy Éva nevű parasztlányról meg az utazó ügynökről, kinek neve Lucifer.
Eltemetjük az önök halottait és halottaik jó hírét. Eltemetjük önöket. Mi vagyunk az évszázadok.
Tessék tehát megszületni, levegőt venni, felsírni az orvos kezében, embernek lenni, belekóstolni az istenségbe, fájdalmat érezni, új életet hozni a világra, szenvedni egy kicsit, aztán megszűnni.
(A haldoklók szíveskedjenek feltűnés nélkül távozni a hátsó kijáraton. Köszönjük figyelmüket.)
Generációk, regenerációk, újra és újra, mint valami szertartás, vérfoltos díszruhában, letépett körmű kézzel, Merlin gyermekei, a délibábot kergetve. Éva gyermekei is, akik újra meg újra Édeneket építenek, aztán ádáz haraggal szétrúgják, mert valahogy nem olyan, mint az igazi. (ÁÁÁH! ÁÁÁH! ÁÁÁH! — rikoltozik az idióta esztelen gyötrelmében a romok között. De gyorsan — fojtsa el a kórus, zengje az alleluját kilencven decibel!)
Halljuk tehát a Leibowitz-rend testvéreinek utolsó zsolozsmáját, ama évszázad előadásában, melyben eltűnt a rend neve is:
LUCIFER LEHULLOTT. A rejtjeles üzenetet, mely elektronikus úton végigszáguldott a kontinensen, tárgyalótermekben suttogták, ropogós, hófehér papírra írt és SUPREME SECRETISSIMO[113] pecséttel ellátott feljegyzésekben körözték, s biztos, ami biztos, eltitkolták a nyilvánosság előtt. A szavak fenyegető árként emelkedtek a hivatali titoktartás gátja mögött. A gátban több lyuk is volt, ám rendíthetetlen ül betömték őket a hivataluk magaslatán álló bürokraták, akik azonban igencsak megszenvedtek, amíg kapkodták a fejüket a sajtó munkatársainak kérdéslövedékei elől.
106
108