Nagytiszteletű Uram! Tekintettel a világméretű feszültség legutóbbi megnövekedésére, egy új nemzetközi válság előjeleire, sőt a titkos atomfegyverkezési versenyről érkező hírekre, megtisztelő lenne, ha Eminenciád tanácsokkal méltóztatna ellátni bennünket bizonyos felfüggesztett elképzelések jelenlegi értékeléséről. A szóban forgó elképzeléseket a boldog emlékezetű Nyolcadik Celesztin pápa körvonalazta a Motu proprióban[116], melyet Anno Domini 3735-ben, a Szeplőtelen Fogantatás Ünnepén adott ki, s a következő szavakkal kezdődik… — Elhallgatott, beletúrt az asztalon heverő papírokba. — „Ab hac planeta nativitatis aliquos filios Ecclesiae usque ad planetas solium alienorum iam abisse et numquam redituros esse intelligimus.”[117] Lásd még a megerősítő dokumentumot, Anno Domini 3749, Quo peregrinatur grex, pastor secum[118], mely jóváhagyja egy sziget és… bizonyos járművek megvásárlását. Végül pedig lásd a néhai Pál pápa Anno Domini 3756-os Casu belli nunc remotóját[119] és a kapcsolódó levélváltást a Szentatya és elődöm között, melynek végeredményeként a Szentszék bennünket bízott meg azzal, hogy a Quo peregrinatur tervet ööö… függőben tartsuk, de csak addig, amíg Eminenciád egyetért vele. A Quo peregrinaturt illetően azóta is készenlétben állunk, és amennyiben kívánatossá válna a terv végrehajtása, mintegy hathetes felkészülési időre lenne szükségünk, hogy…
Amíg az apát diktált, a Nyavalyás Titkárgép nem csinált mást, csak fölvette a hangját, és fonémakódra lefordítva rögzítette szalagon. Amikor az apát befejezte mondandóját, átkapcsolt ANALÍZIS-re, és megnyomta a SZÖVEGFELDOLGOZÁS feliratú gombot. Az üzemkész állapotot jelző lámpa kialudt. A gép megkezdte a szöveg feldolgozását.
Zerchi addig az előtte heverő dokumentumokat olvasgatta.
Csengettyűszó hallatszott. A lámpa kigyulladt. A gép hallgatott. Az apát egyetlen szorongó pillantást vetett a CSAK GYÁRILAG ÁLLÍTHATÓ dobozra, aztán lehunyta a szemét, és megnyomta az ÍRÁS gombot.
Klikkiti-klakk-csatt, ratata-kopp-krrrata-hukk-zutty, az önműködő írógép buzgón kopogott — Zerchi remélte, hogy a rádiótávirat szövegét. Reménykedve fülelt a szöveg ritmusára. Az első klikkiti-klakk-csatt egészen hitelesnek hangzott. Megpróbálta kihallani az allegheni nyelv ritmusát a gépelésből, és egy idő múlva megállapította, hogy csakugyan volt valami kis allegheni lejtése a zakatolásnak. Kinyitotta a szemét. A szoba túloldalán a robotírógép serényen dolgozott. Az apát fölkelt az íróasztaltól, odalépett melléje. A Nyavalyás Titkárgép gyönyörű külalakkal, allegheni nyelven ezt írta:
!SŐGRÜS — TARIVÁTÓIDÁR
,ajáicnenime üteletzsitygan sorobíb ffartsffoH cirE riS :MÍC
,suirákiv ilotsopa ttozíbgem
, lataviH iluvíknödlöF senelgiedI
,nákitaV ,ajóicágergnoK tnezS sétzsejrettiH A
.amóR-jÚ
sabbA, ihcreZ harhteJ .tzsitőf :ÓDALEF
gástápa-ztiwobieL tnezS
telüreT itaguynléD ,sttiwoB tnezS
xerg rutanirgerep ouQ :YGRÁT
géstlüzsef űterémgáliv a lettetnikeT !marU űteletzsitygaN
gásláv izöktezmen jú yge ,erésédekevöngem ibbótugel
…őzekré lőrynesrev isézekrevygefmota soktit a tős ,erielejőle
— Hé, Pat testvér!
Undorral kikapcsolta a gépet. Szentséges Leibowitz! Hát ezért munkálkodtunk? Az apát nem tudta belátni, hogy ez előrelépés a gondosan kihegyezett lúdtollhoz és egy üveg epertintához képest.
— Hé, Pat!
A külső irodából nem jött rögtön válasz, de néhány másodperc múlva benyitott egy vörös szakállú szerzetes. Miután a tekintete végigfutott a nyitott műszerszekrényekén, a papírokkal teleszórt padlón, és megállapodott az apát kifejezésteli arcán, még volt képe elmosolyodni!
— Mi a baj, Magister meus? Nem tetszik a korszerű technika?
— Nem, az aztán nem! — csattant föl Zerchi. — Hé, Paaat!
— Patrick testvér elment, apát uram.
— Joshua testvér, nem tudnád megjavítani ezt a vacakot? De tényleg…
— Tényleg? Nem.
— Mindenképpen el kell küldenem egy rádiótáviratot.
— Az bizony balszerencse, apát uram, mert az sem fog menni! Épp most vitték el a kristályt, és lezárták a rádiósszobát.
— Kik?
— A Honi Védelem. Kikapcsoltattak minden magánkézben levő adót.
Zerchi bizonytalan léptekkel odament a székéhez, és beleroskadt.
— Riadókészültség? Miért?
Joshua vállat vont.
— Valami ultimátumról szállingóznak hírek. Másról nem tudok, csak a sugárzásmérők adatairól…
— Még mindig emelkedik?…
— Még mindig.
— Hívd föl Spokane-t!
Késő délutánra feltámadt a port kavaró szél. Átbukott a hegyen, elszáguldott Sanly Bowitts városka fölött, végigsöpört a környező vidéken, zajosan megrángatta a magasra nőtt kukoricát az öntözött földeken, fölkapta a száraz homokot a terméketlen homokhátakról. Nyögve kerülgette az ősi apátság kőfalait és a modern bővítmények alumínium- és üvegfalait. A vörösbe hajló napot bepiszkította a vidék mocskával, portölcséreket kergetett át a hatsávos műút betonján, mely elválasztotta az apátság ősi részét a modern épületektől.
A mellékúton, amely egy ponton szegélyezte a főutat, és az apátságtól egy elővárosi lakónegyeden át a városba vezetett, a zsákvászonba öltözött vén koldus megállt, és belefülelt a szélbe. A szél a gyakorló rakétalövések dübörgő hangját hozta dél felől. Földűr elfogó rakétákat lőttek ki mesterséges űrbéli célpontokra a sivatagon túli kilövőállásokról. A vénember belebámult a halovány, vörös napkorongba, közben botjára támaszkodott, és talán magának, talán a napnak mormogta: „Előjelek, előjelek…”
A mellékút túloldalán, egy kalyiba gyomos udvarán gyerekek csapata játszott, csöndes, de mindent látó oltalma alatt egy kiaszott fekete öregasszonynak, aki büdös pipáját szívta a tornácon, és olykor egy-egy vigasztaló vagy korholó szót vetett oda egyik vagy másik pityergő játékosnak, aki panaszra járult a nagyanyai ítélőszék elé.
Az egyik gyerek kisvártatva észrevette a vén csavargót, aki az út túlsó felén álldogállt, és felharsant a kurjongatás:
— Odané! Odané! A vén Lázár! Hé, nagyi, ott a vén Lázár, akit feltámasztott az Úrjézus! Odané! Lázár! Lázááár!
A kölyökhad odatódult a foghíjas kerítéshez. Az öreg csavargó egy pillanatig mogorván nézte őket, aztán tovább-bandukolt az úton. Egy kavics pattant meg a lába mellett.
— Hé, Lázááár!…
— Nagyi, odané, akit az Úrjézus feltámasztott, fenn is marad! Figyeld! Még mindig keresi az Urat, aki föltámasztotta! Nagyiii!…
Egy újabb kő pattogott a vénember után, de az nem nézett vissza. Az öregasszony álmosan bólogatott. A gyerekek visszamentek, folytatták a játékot. A porvihar sűrűsödött.
Az ősi apátsággal szemben, a főút túloldalán álló egyik új alumínium-üveg épület tetején egy szerzetes levegőmintát vett. Szívókészüléke elnyelte a poros szelet, aztán a megszűrt levegőt beleengedte az egy emelettel lejjebb elhelyezett légkompresszor szívócsövébe. A szerzetes már nem volt ifjú, de még nem lehetett középkorúnak sem mondani. Rövid, vörös szakálla mintha elektromosan feltöltődött volna, mert csomókban, fürtökben állt rajta a por. Gazdája időnként bosszúsan megvakarta, sőt egyszer belenyomta a szívócső nyílásába is, de az eredménytől csak hevesen elszólta magát, aztán gyorsan keresztet vetett.
116
117