— Az apácakápolnában van keresztelőkút, és nők is…
— Ez Selo atyára tartozik, nem rám. Az egyházközség anyakönyvébe kell bevezetni. Én csak szükséghelyzetben…
— Igen, igen, ezt mind tudom én, de hát voltam már Selo atyánál! Elvittem Rachelt a templomába, de az a szamár hallani se akart róla!
— Nem volt hajlandó megkeresztelni Rachelt?
— Nem bizony, a szamara!
— Papról beszél, Mrs. Grales, és egyáltalán nem szamár, mert jól ismerem! Bizonyára jó oka van rá, ha nem kereszteli meg. Ha nem ért egyet vele, forduljon valaki máshoz, de ne szerzetes paphoz. Esetleg keresse meg a Szent Maisie-templom plébánosát.
— Ó, voltam én már annál is… — Belefogott egy hosszasnak ígérkező beszámolóba a csatáról, melyet a megkereszteletlen Rachel érdekében vívott. A szerzetesek eleinte türelmesen hallgatták, de aztán Joshua, miközben figyelmes tekintettel nézte az öregasszonyt, megragadta az apát karját a könyöke fölött, és ujjai fokozatosan belemélyedtek Zerchi karjába, míg végül az apát összerándult a fájdalomtól, és szabad kezével letépte magáról Joshua ujjait.
— Mit csinálsz?! — suttogta, de aztán meglátta a szerzetes arckifejezését. Joshua nem vette le szemét a vénasszonyról, mintha baziliszkuszt látott volna maga előtt. Zerchi követte a pillantását, de semmi szokatlanabbat nem látott, mint máskor; a második fejet félig eltakarta valami fátyolféle, de Joshua testvér azt már amúgy is épp eleget látta…
— Ne haragudjon, Mrs. Grales — szólt közbe Zerchi, amikor a vénasszony egy pillanatra kifogyott a szuszból —, most már csakugyan mennem kell. Tudja mit? Felhívom Selo atyát maga helyett, de ennél többet nem tehetek! Majd még úgyis találkozunk.
— Nagyon szépen köszönöm, az Isten fizesse meg a jóságát, ne haragudjon, hogy főtartottam…
— Jó éjszakát, Mrs. Grales!
Bementek a kapun, elindultak a refektórium felé. Joshua a tenyerével többször megütögette a halántékát, mintha a helyére akart volna rázni valamit.
— Miért bámultad úgy szegényt? — kérdezte felelősségre vonóan az apát. — Nem találtam illendőnek.
— Apát uram nem vette észre?…
— Micsodát?
— Akkor nem vette észre! Hát… inkább hagyjuk. De ki az a Rachel? Miért nem hajlandóak megkeresztelni a gyermeket? Az ő lánya? Az apát mosolyában nem volt vidámság.
— Mrs. Grales ezt állítja. De voltaképpen kérdéses, hogy Rachel a lánya-e, a húga-e, vagy csak egy rendellenes kinövés a vállán.
— Rachel — a másik feje?!
— Ne ordíts úgy! Még meghallja!
— És meg akarja kereszteltetni?
— Méghozzá sürgősen, nem gondolod? Ez a rögeszméje!
Joshua széttárta a karját.
— Hogyan szoktak dönteni ilyen kérdésekben?
— Nem tudom, és nem is akarom tudni! Hálát adok az égnek, hogy nem nekem kell kiókumulálnom! Ha csak sziámi ikrek lennének, egyszerű eset lenne. De nem. Az öregek szerint Rachel nem volt ott, amikor Mrs. Grales megszületett.
— Mendemonda!
— Lehet. De vannak, akik eskü alatt hajlandóak tanúsítani. Hány lelke van az öregasszonynak, akinek „csak úgy” kinőtt egy második feje? Az ilyesmitől szoktak gyomorfekélyt kapni a magas pozíciókban, fiam! És most mondd csak, mit láttál? Miért meredtél úgy rá, és miért akartad letépni a karomat?
A szerzetes vonakodva válaszolt.
— Rám mosolygott — mondta végül.
— Ki mosolygott rád?
— A második fe… szóval Rachel. Mosolygott. Azt hittem, föl fog ébredni.
Az apát megállította a másikat a refektórium bejáratánál, és szúrós szemmel ránézett.
— Mosolygott — ismételte meg nagyon komolyan a szerzetes.
— Képzelődtél.
— Igenis, apát uram.
— Akkor vágj is olyan képet, mint aki csak képzelődött!
Joshua testvér megpróbálta.
— Nem megy — vallotta be.
Az apát bedobta az öregasszony pénzét a perselybe.
— Gyerünk be — mondta.
Az új refektórium berendezésében a célszerűség uralkodott, az eszközök krómozottak voltak, az akusztika gondosan megtervezett, a világítás mikrobaölő. Eltűntek a füsttől fekete kövek, a faggyúmécsesek, a fatálak és a pincében érlelt sajtok. Leszámítva a kereszt alakú asztalt és az egyik fal mentén sorakozó képmásokat, az egész egy üzemi étkezdére emlékeztetett. Megváltozott a légkör itt is, akárcsak az egész apátságban. Miután korszakokon át küzdöttek, hogy megőrizzék egy rég halott civilizáció kultúrájának maradványait, a szerzetesek végignézték egy új, hatalmasabb civilizáció fölemelkedését. A régi feladatok elvégeztettek; újakat találtak. A múltat tisztelték-becsülték, üvegvitrinekben kiállították, de a jelen más volt. A rend alkalmazkodott az új korszakhoz, az uránium, az acél, a tűzokádó rakéták korához, a nehézipar dübörgése és a csillagközi hajtóművek konvertereinek sivítása közepette. A rend alkalmazkodott — legalábbis a felszínen.
— Accedite ad eum — mondta éneklő hangon a lektor.
A felsorakozott szerzetesek nyugtalanul álldogáltak helyükön a felolvasás alatt. Az ételt még nem hozták ki. Az asztalokon tányérok sem voltak. A vacsorát elhalasztották. A közösség, ez az élő szervezet, melynek sejtjei az emberek voltak, melynek élete hetven nemzedéken ívelt át, valahogy feszültnek látszott ezen az estén, mintha valami disszonanciát érzett volna, mintha tagjainak azonos természete révén tudatában lett volna annak, amit csak néhányukkal közöltek. A szervezet egy testként, egy leiekként élt, imádkozott és dolgozott, s néha mintha értelemként is homályosan öntudatra ébredt volna, áthatotta tagjait, és magában vagy egy másikhoz gügyögött a faj lingua primáján[124]. Lehet, hogy a feszültséget legalább annyira fokozták a rakétaelhárító rakéták próbafellövéseinek a távoli rakétalőtérről odaérkező dörgései-dörrenései, mint az étkezés váratlan elhalasztása.
Az apát csendet kérően kopogtatott az asztalon, aztán intett Lehy atyának, a perjelnek, hogy lépjen a pulpitushoz. A perjel fájdalmas arckifejezéssel állt egy pillanatig, mielőtt megszólalt.
— Mindannyian fájlaljuk — mondta végül —, hogy olykor meg kell zavarnunk a szemlélődő élet nyugalmát a külvilágból érkező hírekkel. De nem szabad elfelednünk: azért vagyunk itt, hogy a világért és üdvözüléséért ugyanúgy imádkozzunk, mint a magunkéért. És a világra most különösen ráfér, hogy imádkozzanak érte. — Elhallgatott, ránézett Zerchire.
Az apát bólintott.
— Lucifer lehullott — mondta a pap, és megint elhallgatott. Csak állt, és úgy nézett maga elé a pulpitusra, mintha hirtelen megnémult volna.
Zerchi fölállt.
— Ezt egyébként Joshua testvér állapította meg a mérésekből — szólt közbe. — Az Atlanti Konföderáció Régenstanácsa nem közölt semmi említésre méltót. Az uralkodóház nem adott ki közleményt. Alig tudunk többet, mint tegnap, kivéve, hogy a Világbíróság rendkívüli ülést tart, és hogy a Honi Védelem nagyon energikusan intézkedik. Riadókészültséget rendeltek el, ez minket is érinteni fog, de ettől ne zavartassátok magatokat. Atyám?…
— Köszönöm, Pomne — mondta a perjel, szemlátomást visszanyerve a hangját, ahogy Dom Zerchi visszaült a helyére. — Nos, a tisztelendő apát úr felkért, hogy jelentsem be a következőket.