Rendkívüli közlemény: Kormányunk most jelentette be, hogy maradéktalanul végrehajtja a tűzszüneti határozatot tíz napig, amennyiben az ellenség hajlandó részt venni Guam szigetén a külügyminiszterek és katonai parancsnokok haladéktalanul megtartandó találkozóján. Az ellenség várhatóan elfogadja a javaslatot.
— Tíz nap — dörmögte az apát. — Nem lesz elég időnk…
— Az ázsiai rádió változatlanul azt hangoztatja, hogy az Itu Wanon a közelmúltban bekövetkezett termonukleáris robbanás, mely mintegy nyolcvanezer halálos áldozatot követelt, egy célt tévesztett atlanti rakéta műve volt, és Texarkana városának elpusztítása ennélfogva, úgymond, csak viszonzásnak tekintendő…
Az apát dühös mozdulattal kikapcsolta a készüléket.
— Hol az igazság? — kérdezte halkan. — Mit higgyünk el? És számít-e egyáltalán? Amikor tömeggyilkosságra tömeggyilkosság a válasz, erőszakra erőszak, gyűlöletre gyűlölet, már nemigen van értelme annak a kérdésnek, hogy kinek a kése véresebb! Gonoszságot gonoszságért, egymásra rakódik a gonoszság! Jogos volt-e az űrbéli „rendőri intézkedésünk”? Honnan tudhatnánk mi? Semmi sem lehet mentség arra, amit ők tettek — vagy mégis? Csak azt tudjuk, amit ez a vacak mond, márpedig ez a vacak csak rabszolga. Az ázsiai rádiónak azt kell mondania, ami a legkevésbé van ellenére a kormányának; a miénknek azt kell mondania, ami a legkevésbé lesz ellenére a mi nagyszerű, hazafias, elfogult csőcselékünknek — ami mellesleg amúgy is ugyanaz, amit a kormány akar mondatni, tehát hol a különbség? Istenem, hiszen Texarkanában vagy félmilliónyian meghalhattak, ha azt a rakétát nemcsak ijesztésnek szánták! Olyan szavakat szeretnék ordítani, amiket nem is hallottam még! Varangygané! Boszorkánygenny! Lélekfekély! Szűnhetetlen agyrothadás! Értesz engem, testvérem? És Krisztus ugyanezt a dögletes levegőt szívta be velünk! Milyen végtelen alázatú a Mindenható Isten fensége! Milyen végtelen Humorérzék, hogy Ő egy legyen közülünk, hogy a Világmindenség Királyát zsidó slemilként a keresztre feszítsék a magunkfajták! Azt mondják, Lucifer azért vettetett alá a mennyből, mert nem volt hajlandó imádni a Testet Öltött Igét; úgy látszik, a Gonosznak semmi humorérzéke sincsen! Jákob istene, sőt Káin istene! Miért teszik meg újra, ugyanúgy?!
— Bocsáss meg, összevissza beszélek — tette hozzá, nem is annyira Joshuának, mint a dolgozószoba sarkában álló régi Szent Leibowitz-szobornak. Megtorpant a föl-alá járkálás közben, fölnézett a képmás arcába. A faszobor régi volt, ősrégi. Valamelyik korábbi apát úr levitette a pincébe, ott állt a raktár sötétjében és porában. A korhadás kikezdte a fát, elemésztette a puhább tavaszi erezetet, csak a nyári erezetet kímélte meg, úgyhogy most az arcot mintha mély ráncok barázdálták volna. A szent ajkán enyhén gunyoros mosoly játszott. Zerchi a mosoly miatt mentette meg a feledéstől.
— Láttad azt az öreg koldust tegnap este a refektóriumban? — kérdezte összefüggés nélkül, miközben még mindig kíváncsian fürkészte a szobor mosolyát.
— Nem vettem észre, Domne. Miért?
— Nem érdekes; azt hiszem, csak képzelődöm. — Ujjával megbökte a tűzifa halmát, melyen a mártír faszobra állt. Ott állunk most mindannyian — gondolta. A múltbeli bűnök lobbanékony alágyújtósán. Köztük az enyéim is. Az enyém, Ádámé, Heródesé, Júdásé, Hannegané, az enyém… mindenkié. Mindig valahogy az Állam kolosszusában csúcsosodik ki, magára teríti az istenség palástját, és lesújt rá az ég haragja. Miért? Hiszen elég hangosan kikiáltottuk: Istennek ugyanúgy engedelmeskedniük kell a nemzeteknek, mint az embereknek. Caesar Isten rendőre legyen, ne a teljhatalmú utódja, ne az örököse. Minden korszaknak, minden népnek szólt… „Akárki magasztaljon fel egy fajt, egy államot vagy egy bizonyos államformát vagy a hatalom letéteményeseit… aki ezeket a fogalmakat rendes értékük fölé magasztalja, az eltorzítja és megrontja a világ Isten kigondolta és Isten teremtette rendjét…” Honnan is van ez? XI. Pius — gondolta bizonytalanul —, tizenegy évszázaddal ezelőtt. De amikor Caesar megszerezte a hatalmat, hogy elpusztítsa a világot, akkor nem istenült-e már meg? Csak a nép egyetértésével — annak a csürhének az egyetértésével, amelyik azt kiáltotta: „Non habemus regem nisi caesarem”[127], amikor eléje állt Ő — amelyik kigúnyolta és megköpdöste a testet öltött Istent? Ugyanaz a csürhe, amelyiknek a keze között vértanúhálált halt Leibowitz…
— Caesar istensége megint kezd megmutatkozni.
— Tessék, Domne?
— Hagyjuk. A testvérek már az udvaron vannak?
— A fele már ott volt, amikor idejöttem. Megnézzem?
— Légy szíves. Aztán gyere vissza! Mondanom kell neked valamit, mielőtt lemegyünk hozzájuk.
Amíg Joshua visszajött, az apát előszedte a Quo peregrinatur iratait a fali páncélszekrényből.
— Olvasd el az összefoglalást! — szólt a szerzeteshez, amikor visszatért. — Nézd meg a szervezési táblázatot, fusd át az ütemezést! A többit is részletesen tanulmányoznod kell, de majd később.
Joshua olvasni kezdett. A kommunikátor hangszórójából hangos sípolás hallatszott.
— A Nagytiszteletű Jethrah Zerchi apát urat kérem — mondta monoton hangján a kezelőrobot.
— Tessék.
— Sürgős távirat Sir Eric Hoffstraff bíborostól, Új-Rómából. Ebben a napszakban nincsen futárszolgálat. Felolvassam?
— Igen, kérem a szöveget! Majd később elküldök valakit, hogy hozzon el egy példányt.
— A szöveg a következő: Grex peregrinus erit. Quam primum est factum suscipiendum vobis, jussu Sanctae Sedis. Suscipite ergo operis partem ordini vestro propriam…(128)
— Hallhatnám ezt délnyugati fordításban is? — kérdezte az apát.
A kezelő lefordította; de az üzenetben sem így, sem úgy nem tűnt fel semmi meglepő. Csak megerősítette az eddigieket, és sietségre ösztökélte őket.
— Tudomásul véve — mondta végül a robotnak.
— Válasz van?
— A válasz a következő: Eminentissimo Domino Eric Cardinali Hoffstraff obsequitur Jethra Zerchius, Abbas. Ad has res disputandas iam coegi discessuros fratres ut hodie parati dimitti Romam prima aerisnave possint.[128] Vége.
— Visszaolvasom. „Eminentissimo…”
— Rendben van, ez minden.
Joshua közben elolvasta az összefoglalást. Becsukta a dossziét, és lassan fölnézett.
— Készen állsz, hogy fölszegezzenek rá? — kérdezte Zerchi.
— Én… én nem egészen értem. — A szerzetes arca sápadt volt!
— Három kérdést tettem föl neked tegnap. Most kérek választ rájuk.
— Hajlandó vagyok elmenni.
— És a másik két kérdés?
— A papi hivatásban nem vagyok bizonyos, Domne.
128