Egy pillanatnyi gondolkodás után elszállt a haragja. A tett elkövetésének idején a kéknyomatú tervrajzok olyan közönségesek lehettek, mint a dudva, és valószínűleg a doboz tulajdonosa lehetett a bűnös. Francis a tulajdon árnyékával védelmezte a papírt a napfénytől, miközben megpróbálta jobban széjjelnyitni. A jobb alsó sarokban, nyomtatott négyszögben nagybetűs címek, dátumok, „szabadalomszámok”, hivatkozási számok és nevek sorakoztak. Tekintete végigszaladt a listán, amíg egyszer csak megakadt: „ÁRAMKÖRT TERVEZTE: I. E. Leibowitz.”
Szorosan lehunyta a szemét, és úgy megrázta a fejét, hogy a végén már azt hitte, zörögni kezd belül. Aztán megint megnézte. Semmi sem változott, ott állt egyértelműen:
ÁRAMKÖRT TERVEZTE: I. E. Leibowitz
Gyorsan megfordította megint a papírt. A mértani ábrák és a gyerekes rajzok között vörös festékkel, jól kivehetően ott volt a pecsét:
EZT A PÉLDÁNYT KAPJA:
Főmérn. …
Üzem …
Tervező I. E. Leibowitz
Soksz. …
Hads. …
A nevet jól olvasható, női kézírással írták, nem a többi irat sietős macskakaparásával. Francis ismét megnézte a doboz fedelére ragasztott cédula aláírását, a három betűt: I. E. L. — aztán a másikat: „ÁRAMKÖRT TERVEZTE:…” És ugyanazok a kezdőbetűk tűntek föl mindenhol a dokumentumokban!
Sok vita dúlt már — meglehetősen ingatag alapokon — arról, hogy a rend boldoggá avatott alapítóját, ha végül majd szentté avatják, vajon Szent Isaacként vagy Szent Edwardként kell-e emlegetni. Voltak, akik egyenesen a Szent Leibowitz mellett kardoskodtak, mivel a Boldogot mindeddig a vezetéknevén volt szokás emlegetni.
— Beate Leibowitz, ora pro me![14] — suttogta Francis testvér. A keze olyan vadul remegett, hogy attól félt, kárt tesz a törékeny dokumentumokban.
A Szent relikviáit fedezte föl!
No persze Új-Róma még nem avatta szentté Leibowitzot, de Francis testvér meggyőződése olyan erős volt, hogy hozzá merte tenni: — Sancte Leibowitz, ora pro me![15]
Francis testvér nyílegyenes logikával eljutott a következtetésre: egyenesen a mennyből kapott jelet, elhivatottságának bizonyságaként! Megtalálta azt, aminek a megtalálására a sivatagba küldetett — ahogy ő látta a dolgot. Kiválasztatott tehát arra, hogy a rend fogadalmas tagja legyen!…
A novícius teljesen elfeledkezett apátjának szigorú intéséről, miszerint ne számítson arra, hogy elhivatottságának látványos vagy csodás bizonyságát kapja majd. Letérdelt a homokba, hogy hálát mondjon, és felajánljon néhány rózsafüzértizedet az öreg vándor jóindulatáért, aki megmutatta az óvóhelyhez vezető követ. Hogy is mondta a vándor? Jöjjön meg hamar a Szavad, fiú! A novícius mostanáig nem is sejtette, hogy a zarándok a nagybetűs Szóra gondolt, a hívó égi Szóra!
— Ut solius tuae voluntatis mihi cupidus sim, et vocationis tuae conscius, si digneris me vocare…[16]
Azt már csak az apát fogja gondolni, hogy Francis „hívó szava” a körülmények nyelvén szól, nem pedig az okén-okozatén. Azt már csak a Promotor Fidei[17] fogja gondolni, hogy a „Leibowitz” esetleg nem volt olyan ritka név a Tűzözön előtt, és hogy az I. E. ugyanúgy jelenthet mondjuk „Ichabod Ebenezer”-t, mint „Isaac Edward”-ot. Francis számára csak egy értelmezés létezett.
A távoli apátságból három harangkondulás szállt feléje a sivatag fölött, aztán rövid szünet után kilenc másik követte.
— Angelus Domini nunliavit Mariae[18] — felelt rá kötelességtudón a novícius, és meglepetten fölpillantva látta, hogy időközben a napkorongból kövér, vörös tojás lett, mely már megérintette a nyugati láthatárt. És Francis menedékhelye körül még nem volt készen a kőkupola!
Mihelyt elmondta az Angelust, sietve visszarakta a papírokat a rozsdás, régi dobozba. A mennyek által szentesített elhivatottságot nem feltétlenül méltányolják az oktalan vadállatok, és a sivatagi farkasok étvágyát sem veszi el.
Mire az alkonypír is eltűnt, és megjelentek a csillagok, Francis szedett-vedett óvóhelyének erődítési munkálatai befejeződtek. Ő többet nem tehetett; a többi a farkasokon áll majd. Nyugatról már odahallatszott egy-két vonítás. Újra felszította a tüzet, de a tűzfény kis körén kívül olyan sötét volt, hogy nem tudta összeszedni napi adagját a bíborszínű kaktuszgyümölcsből — egyetlen táplálékforrásából, leszámítva a vasárnapi alkalmakat, amikor pár maréknyi kiszáradt kukoricát küldtek ki az apátságból, miután egy pap körbement a Szentséggel. A nagyböjti elhivatottsági próba szabályainak írott betűje kevésbé volt szigorú a gyakorlati kivitelezésnél. A szabály alkalmazása nem volt más, mint egyszerű éhezés.
Ma este azonban a mardosó éhség kevésbé kínozta Francist, mint az a türelmetlen vágya, hogy visszasiessen az apátságba, és elújságolja felfedezését. Ezzel a cselekedetével azonban tüstént le is mondott volna újonnan megszerzett elhivatottságáról; a nagyböjt idejére itt volt a helye, elhivatottság ide vagy oda, folytatnia kellett magányos próbatételét.
A tűz mellől ábrándosan bámult a sötétségbe, a Radioaktivitás-biztos Óvóhely irányába, és megpróbált a helyére képzelni egy hatalmas bazilikát. Jólesett elképzelni, de hát aligha fogja bárki is ezt a távoli sivatagi vidéket választani egy leendő egyházmegye középpontjául. Bazilika helyett megteszi egy kisebb templom — Sivatagi Szent Leibowitz Temploma —, körülötte kert és falak és a Szentről elnevezett kápolna, mely felövezett ágyékú zarándokok tömegeit vonzza majd ide északról. Az utahi Francis „Atya” végigvezeti a zarándokokat a romok között, beviszi őket „Belső Zsilipen” át a mögötte levő „Hermetikusan Zárt Térség” pompájába, ahol… ahol… nos, utána pedig misét mond nekik az oltárkőnél, mely magába zárja a templom névadó szentjének egy relikviáját — egy darab zsákvásznat? szálacskákat a hóhér köteléből? levágott körömdarabkákat a rozsdás doboz fenekéről? — vagy talán a TURF című szent iratot? Fantáziája azonban lassan elbátortalanodott. Nem sok esély, volt rá, hogy Francis testvérből pap lehessen — nem missziós rend lévén, a Leibowitz Hittestvériségnek csak annyi papra volt szüksége, amennyi magába az apátságba kellett, meg a másutt tevékenykedő szerzetesek néhány kicsiny közösségébe. Ráadásul a „Szent” egyelőre hivatalosan csak Boldog volt, és soha nem is fogják szentnek nyilvánítani addig, amíg nem tesz néhány jó, masszív csodát, amivel visszamenőleg igazolja boldoggá avatását is; hiszen az nem tévedhetetlen proklamáció, mint a szentté avatás lenne, habár megengedi a Leibowitz-rend szerzeteseinek, hogy (a misén és a zsolozsmán kívül) szertartásokon is hódoljanak alapítójuk és patrónusuk előtt. Az ábrándbéli templom összezsugorodott út menti kis kápolnává; a zarándokok hömpölygése csordogáló patakká. Új-Rómát most egyéb dolgok foglalkoztatták, például az a petíció, amely pontos, hivatalos állásfoglalást kért a Szent Szűz természetfölötti képességeinek kérdésében, melyről a dominikánusok úgy vélekedtek, hogy a szeplőtlen fogantatással nemcsak a kegyelem belső állapota jár együtt, hanem az Áldott Anya rendelkezett mindazokkal a természetfölötti képességekkel is, melyekkel Éva a bűnbeesés előtt; más rendek teológusai viszont, habár elismerték, hogy jámbor és jóindulatú ez a következtetés, tagadták, hogy igaz volna, és azt állították, hogy egy „teremtmény” lehet „eredendően ártatlan”, de nem természetfeletti képességekkel felruházott. A dominikánusok meghajoltak ez előtt, ám azzal érveltek, hogy vélekedésük mindig is hallgatólagosan benne rejlett egyéb dogmákban — például a mennybemenetelben (természetfölötti halhatatlanság) és a bűntől való érintetlenségben (természetfölötti integritás feltételezése), valamint további esetekben. Új-Róma, miközben megkísérelt igazságot tenni ebben a vitában, minden jel szerint ad acta[19] fektette Leibowitz szentté avatásának ügyét.
16
17
18