Zerchi apát hirtelen ráébredt, hogy a gondolatainak színezete megváltozott az elmúlt egy-két nap alatt. Néhány nappal előbb még mindenki azt várta, hogy rájuk szakad az égbolt. De kilenc nap elmúlt azóta, hogy Lucifer elszabadult az űrben, és élettelen hamuvá perzselt egy várost. Ott voltak ugyan a halottak, a megnyomorodottak, a haldoklók, de kilenc napja csend honolt. Ha eddig sikerült megakadályozni a kataklizmát, akkor talán el lehet kerülni a legrosszabbat. Az apát azon vette észre magát, hogy olyasmikre gondol, amik a következő héten vagy a következő hónapban eshetnek meg, mintha végül is számítani lehetne rá, hogy esetleg lesz következő hét vagy következő hónap. És miért is ne? Egy kis önvizsgálat után megállapította, hogy még nem egészen veszítette el a remény erényét.
Aznap délután egy szerzetes, visszatérvén a városból, ahol valami elintéznivalója volt, beszámolt róla, hogy az út mentén, a két mérföldnyire levő parkolóban is menekülttábort állítanak fel.
— Azt hiszem, a Zöld Csillagé, Domne — tette hozzá.
— Nagyon helyes! — mondta az apát. — Itt már úgyis kezdenek elárasztani minket. Már három teherautónyit kellett elküldeném!
A menekültek éktelen zsivajt csaptak az udvaron. A lárma gyötörte az apát megtépázott idegeit. A régi apátság örök nyugalmát szokatlan hangok verték föclass="underline" vicceket mesélő férfiak hahotája, gyereksírás, konyhaedények csörömpölése, hisztérikus zokogás, egy zöld csillagos orvos kiáltása: — Hé, Raff, keríts már egy irrigátorcsövet! — Az apát többször visszafojtotta a vágyát, hogy odamenjen az ablakhoz, és leszóljon: maradjanak csendben.
Tűrte, ameddig csak tudta, aztán magához vett egy távcsövet, egy régi könyvet meg a rózsafüzért, és fölment az egyik ősi őrtoronyba, melynek vastag kőfala mögé alig hallatszottak be az udvar hangjai. A könyv egy vékonyka verseskötet volt, voltaképpen névtelen szerzőé, de a legenda egy mitikus szentnek tulajdonította, akinek „szentté avatása” csak a mesében és a Síkság néphagyományában történt meg, a Szentszék múltjában soha. Még arra sem talált senki bizonyítékot, hogy valaha is élt volna egyáltalán a Csodatévő Szemgolyójú Szent Költő; a legenda valószínűleg abból a történetből eredt, hogy az egyik első Hannegan kapott egyszer egy üvegszemet pártfogoltjától, egy ragyogó elméleti fizikustól — Zerchi nem emlékezett rá, hogy a tudós Esser Shon vagy Pfardentrott volt-e —, aki azt mondta a fejedelemnek, hogy a szemgolyó egy költőé volt, aki a hit védelmében esett el. Azt már nem határozta meg közelebbről, hogy melyik hit — Szent Péteré vagy a texarkanai szakadároké — védelmében, de Hannegan a jelek szerint nagy becsben tarthatta az ajándékot, mert belefoglaltatta az üvegszemet egy kis aranykéz markába, s a Harq-Hannegan uralkodóház fejedelmei azóta is viselték bizonyos ünnepi alkalmakkor. Hol az Orbis Judicans Conscientias[145], hol az Oculus Poetae Judicis[146] néven emlegették, és a texarkanai szakadár egyház maradványai még mindig szent ereklyeként tisztelték. Néhány éve valaki azzal a meglehetősen nevetséges hipotézissel hozakodott elő, hogy a Szent Költő azonos azzal a személlyel, akit a Nagytiszteletű Jerome apát egyszer megemlít a naplójában mint „ocsmány versfaragót”, de ezt az elképzelést csak az „bizonyította”, hogy Pfardentrott — vagy Esser Shon? — körülbelül az idő tájt tett látogatást az apátságban a Nagytiszteletű Jerome-nál, amikor az „ocsmány versfaragóról” említés történt a naplóban, és Hannegan az üvegszemet az apátsági látogatást követően kapta ajándékba valamikor. Zerchi azt gyanította, hogy a vékonyka verseskötet szerzője valamelyik világi tudós azok közül, akik akkortájt a Memorabíliák tanulmányozása végett fölkeresték az apátságot, és egyikük valószínűleg azonosítható lenne az „ocsmány versfaragóval”, esetleg a néphagyomány és a legenda Szent Költőjével. A névtelen versek kissé túl merészek ahhoz, gondolta Zerchi, hogy a rend valamelyik szerzetese írta volna őket.
A könyvecske versbe foglalt szatirikus párbeszéd volt két agnosztikus között, akik megkísérelték kizárólag természetes logikával bizonyítani, hogy Isten léte nem igazolható kizárólag természetes logikával. Csak azt sikerült kimutatniuk, hogy matematikailag annak a sorozatnak, amelyben „kételkedünk abban a bizonyosságban, amivel valamiben kételkedünk”, nem lehet vége, ha a „valami, amiben kételkedünk” maga is logikai előzménye a kétségbe vont valami „megismerhetetlenségének”, és hogy az ilyen sorozat határértéke a végtelenben egyenértékű lesz az abszolút bizonyosság állításával, még ha ez a bizonyosság tagadásainak végtelen sorozatában fogalmazódik is meg. A szövegen érzett Szent László teológiai differenciálszámításának a hatása, és még ebben a formában is, mint költői párbeszéd, a csak „Költőként” és „Thonként” említett két agnosztikus között, úgy festett, mint Isten létének egy ismeretelméleti bizonyítása. A versfaragó azonban szatirikus volt; sem a költő, sem a thon nem adta fel agnosztikus álláspontját, miután eljutottak a végkövetkeztetéshez, az abszolút bizonyossághoz, hanem ehelyett így fejezték be: Non cogitamus, ergo nihil sumus.[147]
Zerchi apát nemsokára beleunt a tűnődésbe, hogy a könyv vajon magasröptű intellektuális játék-e vagy csak frappáns bohóckodás. A toronyból belátta az országutat, ellátott a városon túl a meredek szélű fennsíkig is. Látcsövét a fennsíkra szegezte, egy darabig figyelte a radarállomást, de semmi szokatlan nem tűnt a szemébe. Kissé lejjebb eresztette a látcsövet, hogy megnézze az út menti parkolóban az új Zöld Csillag-tábort. A parkoló területét kötelekkel elkerítették. Éppen a sátrakat verték föl. A kisegítők az elektromos és a gázvezetékekhez való csatlakoztatáson munkálkodtak. Néhány ember azzal foglalatoskodott, hogy felállítson egy nagy táblát a parkoló bejáratánál, de élével tartották az apát felé, nem tudta elolvasni. Az egész nyüzsgés valahogy arra emlékeztette, amikor megérkezik a városba a vándorcirkusz. Valami nagy, vörös mozdonyféle is állt ott. Mintha tűzszekrénye és holmi kazánféléje is lett volna, de az apát először nem tudott rájönni, mire való. Az egyenruhás zöld csillagosok a közelben egy körhintára emlékeztető kis szerkezetet állítottak fel. A mellékúton legalább egy tucatnyi teherautó állt. Néhányon faanyag volt, másokon sátrak, tábori ágyak. Az egyik mintha tűzálló téglákkal lett volna megrakva, a mellette álló pedig szalma között cserépedényekkel.
Edényekkel?
Alaposan szemügyre vette annak a teherautónak a rakományát. Urnák vagy vázák voltak, mind egyforma, szalmakötegek védték őket az összeütődéstől. Valahol már látott ilyeneket, de nem jutott eszébe, hol.
Egy újabb teherautó nem hozott mást, csak egy hatalmas „kőszobrot” — valószínűleg csak merevített műanyagból volt — és egy szögletes talapzatot, amelyre szemlátomást a szobornak kellett kerülnie. A szobor a hátán feküdt, fakeret és szalma tartotta, védte. Zerchi csak a lábát látta, és egyik kinyújtott karját, amely előbukkant a szalma közül. A szobor hosszabb volt, mint a teherautó platója; csupasz lába kinyúlt a hátsó zárólap mögé. Egyik nagy lábujjára piros rongyot kötöttek. Zerchi értetlenül nézte. Minek vesztegetnek egy teherautót holmi szoborra, amikor biztosan szükség volna még egy rakomány élelemre?