Odanézett azokra, akik a táblát állították fel. Az egyikük most letette a tábla sarkát, fölmászott a létrára, hogy igazítson valamit fent a tartón. A tábla, sarkával a földön, elbillent, és Zerchi a nyakát nyújtogatva végre el tudta olvasni a szövegét:
Az apát visszakapta a látcsövet a teherautókra. Még hogy cserépedények! Most villant bele a felismerés. Egyszer elhajtott egy krematórium mellett, és látta, hogy ugyanilyen urnákat rakodtak le egy teherautóról, ugyanilyen típusjelzésekkel rajtuk. Továbbmozdította a látcsövet, a tűzálló téglákkal megrakott kocsit kereste, de az közben arrébb ment. Végre megtalálta, immár az elkerített területen belül. Éppen lerakták róla a téglákat, a nagy vörös mozdony közelében. Megint szemügyre vette a mozdonyt. Ami az első pillantásra kazánnak látszott, az most inkább kemencére emlékeztetett. — Evenit diabolus![148] — mondta vicsorogva az apát, és elindult lefelé a lépcsőn.
Cors doktort az udvaron találta meg, az egyik mozgó rendelőben. Az orvos éppen egy sárga cédulát kötözött fel egy öregember zakójára, és közben azt mondta, hogy az öregnek most tanácsos volna elmenni egy pihenőtáborba egy kicsit, ahol gondját viselik, de aztán kutya baja sem lesz, ha vigyáz magára, és nem sokat hajkurássza az ápolónőket.
Zerchi karba font kézzel állt, a szája szélét harapdálta, fagyos tekintettel méregette az orvost. Amikor az öreg elment, Cors odasandított.
— Tessék. — Tekintete megakadt a látcsövön, visszaugrott Zerchi arcára. — Vagy úgy! — morogta. — Nekem semmi közöm a dolognak ahhoz a részéhez, az égvilágon semmi!
Az apát még néhány pillanatig rámeredt, aztán megfordult és kicsörtetett. Fölment a dolgozószobájába, és szólt Patrick testvérnek, hogy hívja fel a legmagasabb rangú zöld csillagos főnököt…
— Költöztessék el a környékünkről!
— Sajnálom, szó sem lehet róla.
— Pat testvér, hívd föl a műhelyt, szólj Lufter testvérnek, hogy jöjjön ide!
— Nincs a műhelyben, Pomne.
— Akkor küldjenek föl egy ácsot meg egy festőt! Akárki jó lesz.
Percek múlva megérkezett két szerzetes.
— Azonnal csináljatok nekem öt könnyű táblát — mondta az apát. — Jó hosszú legyen a nyelük. Akkorák legyenek, hogy az udvar túlsó végéből is el lehessen olvasni őket, de ne legyenek nehezek, egy ember nagyobb fáradság nélkül bírja el őket néhány óráig! Meg tudjátok csinálni?
— Persze, apát uram. Mi álljon rajtuk?
Zerchi leírta nekik.
— Nagy betűkkel, élénk színnel — mondta. — Hogy rikítson! Iparkodjatok!
Amikor elmentek, megint beszólította Patrick testvért.
— Pat testvér, keress nekem öt jó fiatal, egészséges novíciust, lehetőleg olyanokat, akiknek mártír hajlamaik vannak! Mondd meg nekik, hogy könnyen Szent István sorsára juthatnak.
Én pedig még rosszabbra, gondolta, amikor ezt meghallja Új-Róma.
28. FEJEZET
Elimádkozták már a kompletóriumot is, de az apát ott maradt a templomban, egyedül térdepelt az esti félhomályban.
Domine, mundorum omnium Factor, parsurus esto imprimis eis filiis aviantibus ad sideria caeli quorum victus dificilior…[149]
Joshua testvér csoportjáért imádkozott — azokért az emberekért, akik elmentek, hogy egy csillaghajóban felszálljanak az égbe, végtelenebb bizonytalanságba, mint amilyennel bárki emberfiának itt, a Földön szembe kellett néznie. Nagyon rájuk fért az imádság; a vándornál senki sem fogékonyabb azokra a betegségekre, amelyek a lelket támadják meg, hogy aztán kínpadra vonják a hitet, kétségekkel gyötörjék az elmét. Itthon, a Földön a lelkiismeretnek megvoltak a maga! csőszei, külső felvigyázói, de a messzeségben a lelkiismeret magára maradt, egyedül kellett vergődnie az Úr és a Kísértő között. Add, hogy megronthatatlanok legyenek — fohászkodott az apát —, hogy hívek maradjanak a rend szelleméhez.
Cors doktor éjféltájban bukkant rá a templomban, és szó nélkül intett, hogy menjen ki vele. Az orvos elcsigázottnak és teljesen megrendültnek látszott.
— Épp most szegtem meg az ígéretemet! — jelentette ki kihívóan.
Az apát hallgatott.
— Büszke rá? — kérdezte végül.
— Nem különösebben.
Lassan lépkedtek a mozgó rendelő felé, aztán megálltak a bejáratból kiszűrődő kékes fényben. Az orvos fehér köpenyét átáztatta a verejték. Megtörölte a homlokát. Zerchi olyan szánalommal nézte, amilyet az elkárhozott iránt érezhet az ember.
— Természetesen azonnal elmegyünk — mondta Cors. — Gondoltam, szólok önnek. — Megfordult, be akart menni.
— Várjon egy pillanatig — szólt utána a pap. — Mondja el az egészet!
— Mondjam el? — Megint az a kihívó hang. — Ugyan minek? Hogy elkezdje a pokol tüzével fenyegetni szegény nőt? Így is elég beteg ő is, a gyerek is. Nem mondok semmit!
— Már elmondta. Tudom, kiről beszél. Eszerint a gyerek is?…
Cors tétovázott.
— Sugárbetegség. Harmadfokú égések. Az anyának eltörött a csípője. Az apa meghalt. A nő fogaiban a tömések is radioaktívak. A gyerek kis híján világít a sötétben. Nem sokkal a robbanás után már hányt. Émelygés, anémia, gennyzacskók. Fél szemére megvakult. Állandóan üvölt az égések miatt. Nem is értem, hogyan élték túl a lökéshullámot. Nem tudok más segítséget számukra, csak az Eukrem-részleget.
— Láttam őket.
— Akkor tudja, miért szegtem meg a szavam! Később is a tükörbe kell tudnom nézni, ember! Nem akarom, hogy annak a nőnek és a gyereknek a kínzóját lássam a tükörben!
— Jobb, ha a gyilkosukat látja?
— Maga már képtelen logikusan gondolkodni!
— Mit mondott a nőnek?
— „Ha szereti a gyermekét, kímélje meg a szenvedéstől. Aludjanak el fájdalommentesen mind a ketten, amilyen gyorsan csak tudnak.” Ennyit. És mindjárt elmegyünk. Végeztünk a sugárbetegekkel és a többiek közül is a legsúlyosabbakkal. A maradéknak semmi baja sem lesz, ha két mérföldet gyalogolnak. Több kritikus dózisú eset nincs.
Zerchi nagy lépésekkel, dühödten elindult, aztán megtorpant, megfordult.
— Fejezzék be, aztán tűnjenek el — szólt oda. — Ha még egyszer a szemem elé kerül… félek saját magamtól!
Cors kiköpött.
— Én sem élvezem jobban, hogy itt vagyok, mint maga. Most megyünk el, köszönöm!
Az apát a túlzsúfolt vendégház folyosóján talált rá a nőre. A gyerekével feküdt egy priccsen. Összebújtak a takaró alatt, és mind a ketten sírtak. A halál és a fertőtlenítő szaga érzett az épületben. A nő felnézett a pap homályos körvonalára.
— Atyám?… — Riadt volt a hangja.
— Én vagyok az, lányom.
— Nekünk végünk. Nézze! Látja, mit adtak nekem? Zerchi semmit sem látott, de hallotta, ahogy a nő ujjai a papír szélét babrálják. A piros cédula. Nem jött ki hang a torkán. Közelebb lépett a priccshez, megállt fölötte. Előhalászta zsebéből a rózsafüzért. A nő meghallotta a gyöngyök zörgését, utánanyúlt. — Tudod, mi ez?
— Hogyne, atyám.
— Akkor tartsd meg! Használd!
149