— Várok! — mondta a robotvezető hangja.
A nőn hatalmas gipszkötés volt, a csípőjétől lenyúlt egészen a bal térdéig. Mankóra támaszkodott, leszegte a fejét, zihált. Valahogy kivánszoroghatott a vendégházból, de szemlátomást nem tudott továbbmenni. A gyermek a mankóba kapaszkodott, és az országút forgalmát bámulta.
Zerchi kinyitotta az ajtót, kikászálódott. A nő fölpillantott rá, de gyorsan elkapta a tekintetét. Zerchi a nappali fényben látta, hogy egészen fiatal.
— Mit keresel itt, lányom? — kérdezte szinte suttogva az apát. — Ezzel a csípővel ágyban volna a helyed! Hová igyekszel?
Az asszony a másik lábára akart állni, de az arca eltorzult a fájdalomtól.
— A városba — mondta. — Be kell mennem. Sürgős.
— Nem lehet olyan sürgős, hogy ne tudná elintézni valaki helyetted. Szólok a…
— Ne, atyám, ne! Senki sem intézheti el helyettem! Be kell mennem a városba!
Hazudik! Zerchi biztosan tudta, hogy hazudik.
— Hát jó — mondta. — Beviszlek! Amúgy is arra tartok.
— Nem! Majd én magam… — Egy lépést tett, levegő után kapkodott. Az apát elkapta, mielőtt elesett volna.
— Még ha Szent Kristóf fogná a mankódat, gyermekem, akkor sem tudnál begyalogolni a városba! No, gyere szépen, menjünk vissza, feküdj le!
— Mondom, hogy be kell mennem a városba! — visította dühösen a nő.
A gyermeket megrémítette anyja haragja, és halkan, egyhangúan sírni kezdett. Az asszony csitítani próbálta, aztán megenyhült:
— Jól van, atyám. Elvinne a városba?
— Az volna a legjobb, ha nem mennél sehová.
— Mondom, hogy muszáj!
— No jó. Gyere, besegítelek… a kicsit… úgy…
A gyermek hisztérikus visítozásba fogott, amikor a pap beemelte az autóba, aztán szorosan belekapaszkodott az anyjába, és folytatta az egyhangú zokogást. A laza, átnedvesedett kötések, a leperzselődött haj miatt nehéz volt ránézésre megállapítani a nemét, de Zerchi lánynak vélte.
Megint beütötte az útirányt. Az autó várt, amíg egy rés nyílt a kocsisorban, és besorolt a középső sávba. Két perc múlva, ahogy megközelítették a Zöld Csillag táborhelyét, az apát kiküldte a járműt a külső, lassú sávba.
A sátortábor előtt öt szerzetes tüntetett. A komor, csuklyás alakok lassan vonultak fel-alá a KÖNYÖRÜLETI TÁBOR tábla alatt, de ügyeltek rá, hogy a tábor területén kívül, közterületen maradjanak. Frissen mázolt tábláikon ez állt:
Zerchi eredetileg meg akart állni, hogy pár szót váltson velük, de így, hogy a nő is az autóban volt, megelégedett annyival, hogy lassan elhúzott mellettük. A csuhákban, a csuklyákban, a lassú gyászmenetben a novíciusok csakugyan a kívánt hatást tették. Az azonban valószínűtlen volt, hogy annyira feszélyeznék a Zöld Csillagot, hogy elvonulna a kolostor környékéről, különösen miután a nap során már korábban — amint hírét is vitték az apátságba — megjelent egy kis csapat heccelődő, akik sértéseket zúdítottak a szerzetesekre, és kavicsözönt a tábláikra. Az országút szélén két rendőrautó várakozott, s a közelben több rendőr álldogállt, kifejezéstelen arccal nézelődve. Mivel a heccelődők csapata egészen, hirtelen bukkant fel, és mivel a rendőrautók rögtön utánuk jelentek meg — éppen idejében, hogy szemtanúi legyenek, amint egy heccelődő megpróbálta kitépni a táblát az egyik szerzetes kezéből, és mivel erre egy zöld csillagos tiszt tüstént elrohant, hogy bírói végzést kérjen a tüntetők ellen, az apát gyanította, hogy a heccelődést ugyanolyan gondosan megrendezték, mint a tüntetést, egyenesen avégből, hogy a zöld csillagos tiszt megkaphassa a végzést. Valószínűleg meg is kapja, gondolta Zerchi; de amíg a végzést át nem nyújtják, ott szándékozott tartani a novíciusokat.
Odapillantott a szoborra, amelyet a tábori munkások időközben felállítottak a kapu mellett. Összerándult az arca. Ráismert, egyike volt azoknak az „átlagolt” emberábrázolásoknak, amelyeket nagy tömegek pszichológiai vizsgálata alapján alakítottak ki: a kísérleti személyeknek rajzokat, fényképeket mutattak ismeretlen emberekről, és olyan kérdéseket tettek föl nekik, hogy „Melyikkel ismerkedne meg a legszívesebben?”, vagy „Melyikük lehet a legjobb apa?”, vagy „Melyikkel nem volna jó találkozni?”, vagy „Ön szerint melyik a bűnöző?” Az ilyen szempontokból legvonzóbbnak és legtaszítóbbnak talált képek alapján a kísérleti eredmények tömegéből számítógéppel megkonstruálták a megfelelő „átlagarcok” sorozatát, amelyek a legalkalmasabbak voltak rá, hogy első pillantásra egy-egy meghatározott személyes benyomást keltsenek.
Ez a szobor, állapította meg lesújtottan Zerchi, feltűnően emlékeztetett a legnőiesebb, legpuhányabb ábrázolásokra, amelyekkel a középszerű vagy a középszerűnél is rosszabb művészek hagyományosan megcsúfolták Krisztus személyiségét. Az az émelyítően nyájas arc, az a kifejezéstelen tekintet, az a szenvelgő mosoly, az ölelésre tárt kar! A csípője széles volt, mint egy nőé, és mintha melle is lett volna. Vagy csak a ruha redői álltak úgy? Mondd, Megfeszített rebegte magában Zerchi —, hát csak ennyinek képzel Téged a csűrbe? Nagy erőfeszítéssel még el tudta képzelni, hogy a szobor azt mondja: „Engedjétek hozzám a kisdedeket”, de azt már nem, hogy „Az örök tűzbe veletek, átkozottak!”, és azt sem, ahogy ostorral veri ki a kufárokat a templomból. Vajon miféle kérdéseket tettek föl az alanyoknak — tűnődött Zerchi —, amelyekre ez az arc jelent meg a csürheagyban? Az alak csak jeltelen christus volt: a talapzaton a VIGASZ felirat állt. A Zöld Csillag azonban biztosan észrevette a hasonlatosságot a tehetségtelen művészek hagyományos, mézesmázos christusával. De felrakták egy teherautó platójára, piros rongyot kötöttek a nagy lábujjára, és a szándékos hasonlatosságot nehéz lett volna bebizonyítani.
A nő keze az ajtókilincsen volt; pillantása az autó műszerfalát fürkészte. Zerchi gyorsan beütötte a GYORS SÁV kódot. Az autó ismét meglódult. A nő elvette a kezét a kilincsről.
— Sok ma a keselyű — jegyezte meg halkan az apát, az égboltra pillantva az ablakon át.
A nő kifejezéstelen arccal ült. A pap egy pillanatra fürkészően ránézett.
— Fájdalmaid vannak, leányom?
— Nem érdekes.
— Ajánld őket Istennek, gyermekem. A lány hidegen végigmérte.
— Gondolja, hogy az Isten örülne a fájdalmamnak?
— Ha felajánlod, akkor igen.
— Nem tudom megérteni azt az istent, akinek jólesik a gyerekem szenvedése!
A pap meghökkent.
— Nem, nem! Isten nem a fájdalomnak örül, gyermekem, hanem annak, hogy a lélek kitart hitében, reményében, szeretetében a testi gyötrelmek ellenére! A fájdalom olyan, mint valami negatív kísértés. Isten nem örül a kísértéseknek, amelyek a húst gyötrik; akkor örül, amikor a lélek fölülemelkedik a kísértésen, és így szóclass="underline" „Távozz, sátán!” Ugyanígy van a fájdalommal is, amely sokszor kísértés a kétségbeesésre, haragra, hitetlenségre…
— Ne fárassza magát, atyám! Nem panaszkodom. Csak a gyerek panaszkodik. Mert ő nem érti meg a prédikációját. De fájdalmat tud érezni. Szenvedni tud, megérteni nem.
Mit mondhatok erre? — kérdezte magától dermedten a pap. Hogy az embernek egyszer már megadatott a természetfeletti érzéketlenség és sebezhetetlenség, de az édenkertben elkótyavetyélte? Hogy a gyermek Ádám testének a sejtje, ennélfogva… Mindez igaz volt, de a nő gyermeke szenvedett, ő maga is szenvedett; hiába beszélt volna neki.