— Akkor legalább a gyermeket! Hadd vigyem vissza a nővérékhez! Ragaszkodom — hozzá, hogy…
— Hölgyem, a magáé a gyerek? — kérdezte a rendőr. A nő már kiszállt az autóból, de a gyermek Zerchi karjában volt.
A nő bólintott.
— Az enyém.
— Ez az ember fogva tartja magát, vagy mi?
— Nem.
— Mi a szándéka, hölgyem? A nő tétovázott.
— Ülj be az autóba! — mondta Zerchi.
— Elég ebből a hangból, ember! — förmedt rá a rendőr. — Mi legyen a gyerekkel, hölgyem?
— Mind a ketten kiszállunk itt.
Zerchi bevágta az ajtót, el akarta indítani az autót, de a rendőr keze benyúlt az ablakon, lecsapott a TÖRLÉS gombra, és kivette a kulcsot.
— Emberrablási kísérlet? — dörmögte a másik.
— Meglehet — mondta ez, és kinyitotta az ajtót. — Most engedje el szépen a hölgy gyermekét!
— Hagyjam, hogy megöljék itt? — kérdezte az apát. — Csak erővel vehetik el tőlem!
— Menj át a másik oldalra, Al…
— Nem!
— Úgy, most a botot a hóna alá… ez az, húzd! Tessék, hölgyem, a gyermeke. Ja persze, a mankóval nyilván nem megy. Cors! Hol van Cors? Hé, doki!
Zerchi szeme előtt ismerős arc tűnt fel, ahogy az orvos átfurakodott a körülállókon.
— Emelje ki a gyereket, amíg lefogjuk ezt a dilist, jó?
Az orvos és a pap némán összenéztek, aztán a gyermek kiemeltetett az autóból. A rendőrök elengedték az apát csuklóját. Az egyik megfordult, és látta, hogy fölemelt táblájú novíciusok fogják körül. A táblákat esetleges fegyvernek tekintvén, a pisztolyához kapott.
— Vissza! — hördült fel.
A novíciusok megrökönyödve hátráltak.
— Szálljon ki!
Az apát kikászálódott az autóból. A köpcös törvényszolgával találta szembe magát. Az illető egy összehajtogatott irattal megütögette a karját.
— Ezennel kézbesítek önnek egy bírósági meghagyást, amelyet a törvény szerint fel kell olvasnom, és meg kell magyaráznom! Ez az ön példánya. A rendőrök tanúsíthatják, hogy ön elé tártam, ezért nem tagadhatja meg az átvételét…
— Persze, adja csak ide!
— Ez a helyes hozzáállás. Nomármost, a bíróság a következőképpen rendelkezik: „Tekintettel arra, hogy a panaszos állítása szerint nagyszabású nyilvános rendzavarás…”
— Dobjátok be a táblákat abba a szemeteshordóba — utasította Zerchi a novíciusait —, ha senkinek sincs kifogása ellene. Aztán szálljatok be az autóba, és várjatok! — Rá sem hederített a meghagyás szövegére, hanem elindult a rendőrök felé, nyomában a törvényszolgával, aki folytatta a pattogó felolvasást. — Letartóztatásban vagyok?
— Azon gondolkodunk.
— „…és jelenjék meg a bíróság előtt a fent említett időpontban, számot adandó arról, hogy miért…”
— Van valami vád is?
— Éppenséggel a nyakába varrhatunk négyet-ötöt, ha ragaszkodik hozzá.
Cors visszajött. Az anyát és gyermekét betámogatták a táborkapun. Az orvos arca komor volt, ha bűntudatos nem is.
— Ide hallgasson, atyám! — mondta. — Tudom, mit gondol erről az egészről, de…
Zerchi apát ökle hatalmas jobbegyenessel belevágott az orvos arcába. A váratlan ütéstől Cors elvesztette az egyensúlyát, kemény huppanással a fenekére esett. Csak ült és nézett maga elé, aztán szipogott egyet-kettőt. Az orrából hirtelen eleredt a vér.
— „…tartozik engedelmeskedni — hadarta tovább a köpcös —, feltéve, hogy hatályos ítélet nem…”
— Vidd oda az autóhoz — mondta az egyik rendőr. Az autó, melyhez az apátot odavitték, nem az övé volt, hanem a rendőrség járőrkocsija. — Egy kicsit csalódni fog magában a bíró — mondta zordonan a rendőr. — Most álljon meg szépen itt, és maradjon nyugton! Ha megmozdul, megbilincselem!
Az apát és a rendőr csendben várakozott a kocsinál, amíg távolabb a törvényszolga, az orvos és a másik rendőr összedugta a fejét. Cors egy zsebkendőt szorított az orrára.
Vagy öt percig tanácskozhattak. Zerchi mélységesen szégyellte magát. Az autó fémjére szorította homlokát, és imádkozni próbált. Pillanatnyilag nem nagyon érdekelte, milyen döntésre juthatnak azok hárman. Csak az anya és a gyermek járt az eszében. Bizonyos volt benne, hogy a nő már meggondolta magát, csak arra a mondatra volt szüksége, hogy én, Isten papja, megparancsolom… és az isteni kegyelemre, hogy meghallgassa — ha nem kényszerítették volna megállásra őket, ha a nő nem látta volna, ahogy „Isten papját” kurtán letorkolja „Caesar közlekedési rendőre”. Az apát még sohasem látta ilyen távolinak Krisztus királyságát.
— No, jól van, ember. Annyit mondhatok, mázlista egy alak maga!
Zerchi fölnézett.
— Tessék?
— Cors doki nem hajlandó feljelentést tenni! Azt mondja, erre számíthatott… Miért ütötte meg?
— Tőle kérdezzék.
— Kérdeztük már. Most csak azon gondolkodom, bevigyük-e magát, vagy elég, ha kézbesítjük az idézést. A törvényszolga azt mondja, maga ismert ember errefelé. Mivel foglalkozik?
Zerchi elvörösödött.
— Ez semmit sem jelent magának? — Megérintette a mellén lógó keresztet.
— Nem sokat, amikor a viselője orrba vág másokat! Mivel foglalkozik?
Zerchi lenyelte büszkeségének utolsó — maradványait is.
— A Szent Leibowitz-rend apátja vagyok, ott, abban az apátságban.
— És ez feljogosítja a testi sértésre?
— Nagyon sajnálom! Ha Cors doktor elfogadja, ünnepélyesen bocsánatot kérek tőle. Ha idézést kapok, megígérem, hogy megjelenek a bíróság előtt.
— Al, te mit mondasz?
— A börtön tele van a hontalanokkal…
— Ide hallgasson, ha úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi, hajlandó távol tartani magát meg a bandáját innét, és ott maradni, ahová valók?
— Igen.
— Jól van. Akkor tűnés! De ha csak elhajt erre, és kiköp az útra, megnézheti magát!
— Köszönöm.
Amint elhajtottak, valahonnan a parkolóból sípláda hangja hallatszott; ahogy Zerchi visszanézett, látta, hogy a körhinta forog. Az egyik rendőr éppen megtörölte az arcát, vállon veregette a törvényszolgát, aztán mindannyian odamentek az autóikhoz, és elhajtottak. Hiába ült öt novícius mellette, Zerchi egyedül volt a szégyenével.
29. FEJEZET
— Ha jól tudom, máskor is megróttak már a hirtelen haragodért — korholta Lehy atya a bűnbánót.
— Igen, atyám.
— Tisztában vagy vele, hogy a szándékod gyakorlatilag gyilkos szándék volt?
— Nem akartam ölni.
— Mentegetni próbálod magad?! — förmedt rá Zerchire a gyóntató.
— Nem, atyám. Ártó szándék volt. Vádolom magam azzal, hogy gondolatban és tettben is vetkeztem az ötödik parancsolat szelleme ellen, és vétettem a könyörület és az igazságosság parancsa ellen. És szégyent és gyalázatot hoztam a tisztségemre.
— Tisztában vagy vele, hogy megszegted azt a fogadalmadat, hogy sohasem folyamodói erőszakhoz?
— Igen, atyám, és mélységesen megbántam.
— Nincs más enyhítő körülmény, mint hogy vöröset láttál és odacsaptál!… Gyakran szoktál így kivetkőzni józan önmagádból?
A kínos gyónás folytatódott; az apátság ura és parancsolója térden állt, a perjel pedig ítélkezett apátja felett.