Megelégedvén a Boldog kicsiny kápolnájával és néhány arra vetődő zarándokkal, Francis testvér elszunyókált. Amikor fölébredt, a tűzből már csak zsarátnok maradt. Valami mintha nem lett volna rendben. Biztos, hogy egészen egyedül van?… Körbepislogott.
A vörhenyes parázshalom túloldaláról a sötét testű farkas visszapislogott rá.
A novícius nagyot kiáltott, és egyetlen ugrással eltűnt földbe vájt vackában.
A kiáltással, állapította meg magában, ahogy reszketve lapult a rozsé és a kövek védelmében, nem szándékosan szegte meg a hallgatás parancsát. Fektében magához; szorította a fémdobozt, és imádkozott, hogy gyorsan teljenek el a próbatétel napjai, miközben odafent körös-körül kaparásztak a mancsok.
3. FEJEZET
— …és akkor, atyám, kis híján elfogadtam a kenyerét és a sajtot!
— De nem fogadtad el?
— Nem.
— Akkor nem történt bűnös cselekedet.
— De olyan nagyon kívántam, hogy még az ízét is éreztem a számban!
— Szándékosan? Készakarva élvezted az érzést?
— Nem.
— Szabadulni igyekeztél tőle? — Igen.
— Tehát gondolatban sem estél a falánkság bűnébe. Miért gyónod meg akkor mindezt?
— Mert utána elvesztettem a fejem, és meghintettem az öregembert szenteltvízzel.
— Mit csináltál? Miért?!
Cheroki atya, nyakában a stólával, rámeredt a bűnbánó novíciusra, aki arcélét fordítva feléje, ott térdepelt előtte a perzselő sivatagi napsütésben. A pap azon tűnődött, hogyan lehet képes egy ilyen ifjú (aki, amennyire eddig meg tudta ítélni, nem is volt különösebben eszes) arra, hogy alkalmakat vagy kis híján alkalmakat leljen a bűnre a kopár sivatagban, távol mindentől, ami megzavarhatná, vagy kísértés forrása lehetne. Idekint igazán nem sok bajt hozhatott magára egy ifjonc, akinek minden fegyvere a rózsafüzér, a tűzkő, egy zsebkés meg az imakönyv volt. Cheroki atya legalábbis így vélekedett. Ez a gyónás azonban már nagyon sok időt elrabolt; az atya magában sürgetni szerette volna a novíciust. Cheroki atyát megint gyötörte az ízületi gyulladása, de a Szentség jelenléte miatt — ott állt a hordozható asztalon, melyet magával szokott vinni szemleútjaira — inkább ő is állt, vagy letérdelt a bűnbánóval együtt. Előzőleg meggyújtott egy gyertyát a szent ostyát tartalmazó kis aranytok előtt, de a lángot nem lehetett látni a verőfényben, talán el is fújta a gyenge szellő.
— De ma már megengedett az ördögűzés, külön felsőbb jóváhagyás nélkül is. Mi az a bűn, amit meggyónsz: hogy haragudtál?
— Azt is.
— Kire haragudtál meg? Az öregemberre vagy saját magadra, mert majdnem elvetted az ételt?
— Én… én nem is tudom.
— Hát akkor döntsd el — mondta türelmetlenül Cheroki atya. — Vagy vádolod magad, vagy nem!
— Vádolom magam.
— Mivel? — Cheroki felsóhajtott.
— Azzal, hogy hirtelen haragomban visszaéltem egy szentelménnyel.
— Visszaéltél?… Nem volt józan indokod rá, hogy ördögi gondolatra gyanakodjál? Egyszerűen csak megdühödtél, és lefröcskölted az öregembert? Mintha hozzávágtad volna a tintatartót?
A novícius feszengett, tétovázott, megérezte a gúnyt a pap szavaiban. Francis testvérnek mindig nehezen ment a gyónás. Sohasem találta meg a megfelelő szavakat vétségeire, és ahogy megpróbált visszaemlékezni tetteinek mozgatórugóira, reménytelenül megzavarodott. Az atya sem sokat lendített a dolgon azzal a szemléletével, hogy „vagy csináltál valamit, vagy nem” — még ha világos volt is, hogy Francis valóban vagy csinált valamit, vagy nem csinált.
— Azt hiszem, egy pillanatra elvesztettem az öntudatomat — mondta végül.
Cheroki szóra nyitotta a száját, szemlátomást a végére akart járni ennek a dolognak, de aztán meggondolta magát.
— Értem — mondta. — És mi van még?
— Falánk gondolatok — mondta egy pillanat múlva Francis.
A pap felsóhajtott.
— Azt hittem, azon már túl vagyunk. Vagy ez másik alkalom?
— Tegnap volt. Jött az a gyík, atyám. Sárga-kék csíkos volt, és gyönyörű volt a sonkája, hüvelykujjnyi vastag, húsos, és egyre azon járt az eszem, hogy olyan íze lenne, mint a csirkének, kívül ropogós barnára pirulna, és…
— Értem — szakította félbe a pap. Az öreg arcon csak egy árnyalatnyi undor villant át: Végül is a fiú nagyon sokat van a napon… — Örömödet lelted ezekben a gondolatokban? Nem próbáltál megszabadulni a kísértéstől?
Francis elvörösödött.
— Én… én meg akartam fogni. Csak elszaladt.
— Tehát nemcsak gondolatban, hanem cselekedetben is. Csak akkor, egyszer?
— Ööö, igen, csak egyszer.
— Rendben van; gondolatban és tettben, készakarva húst ettél volna böjt alatt. Kérlek, a továbbiakban legyél a lehető legkonkrétabb! Azt hittem, alaposan megvizsgáltad már a lelkiismeretedet. Van még valami?
— Nagyon sok.
A papnak megvonaglott az arca. Több sivatagi remetét kellett fölkeresnie; hosszú, forró út volt, és sajgott a térde.
— Kérlek, igyekezz vele, amennyire lehet — mondta sóhajtva.
— Tisztátalanság egyszer.
— Gondolat, szó vagy tett?
— Az úgy volt, hogy megjelent egy fiatal boszorkány, és…
— Megjelent? Aha, álmodban! Aludtál?
— Igen, de…
— Akkor mit gyónsz rajta?
— Mert utána is.
— Utána is mi? Amikor fölébredtél?
— Igen. Folyton őrá gondoltam. Újra elképzeltem az egészet.
— Rendben van: parázna gondolatok, készakarva. Megbántad? Mi van még?
Az ember egyre csak ugyanezeket hallotta a végtelenségig, az egyik posztulánstól a másik után, az egyik novíciustól a másik után, és Cheroki atya úgy vélte, Francis testvér legalább annyit megtehetne, hogy szépen rendszerezve, egy, kettő, három, harsányan jelenti önvádjait, ne harapófogóval kelljen kihúzni belőle! Francisnak szemlátomást nehezére esett megfogalmazni, amit most mondani akart; a pap várakozott. — Azt hiszem, jelét kaptam elhivatottságomnak, atyám, de… — Francis megnedvesítette kiszáradt ajkát, és tekintetével egy bogarat követett maga előtt a kövön.