Mintha álmában történne mindez — Nagyezsda úgy élte át a jelenetet, mint akit nem érinthet veszély, néni fenyeget halál. Tudta, az a dolga, hogy átjusson a második ajtón, mert az becsukódhat, és akkor értelmetlenné válik minden, megsemmisül a lehetőség, amiért Bal meghalt, és ez a másik tengeri uborka is elpusztult. A második ajtó mögött kör alakú terem volt, olyan mint egy félbevágott gömb felső része. Még időben érkeztek oda. Másik nagy sükebóka közeledett éppen az ajtóhoz. Dolának sikerült odaugrania és ártalmatlanná tenni ezt is, mielőtt működésbe lépett volna.
Több, teljesen egyforma ajtó nyílt Nagyezsda előtt. Hátrafordult, hogy megkérdezze, merre kell tovább menniük. Dola előresietett, gömyedten, hátát felpúposítva, mint valami riadt hernyó, csúszott az ajtók mentén, pillanatokra megállt mindegyik előtt, mintha azt szimatolná, melyik mögött mi rejlik.
— Ez az — szólt. — Keresd meg, hogyan nyílik.
Nagyezsda már ott állt mellette. Ezen az ajtón sem volt nyitószerkezet. Ostoba kétségbeesés fogta el. Kezével az ajtóra csapott, az pedig, mintha csak erre várt volna, kitárult.
Ott álltak a Gép előtt. Az űrhajó Gazdája előtt, aki a parancsokat adta, hogy idegen bolygókon szálljanak le, és gyűjtsék be, ami elébük akad. A Gép előtt, aki a rendet szabta, aki táplálta, büntette és őrizte a zsákmányt, a foglyokat.
A Gép: egyszerű fal volt, rengeteg apró ablakkal, színes lámpával, szürke és kék lemezzel, tömérdek fogantyúval. Ennyi volt — semmi több. Nagyezsda ámulatba esett. A hosszú évek alatt, mióta itt élt, számtalanszor próbálta elképzelni a Gazdát: szörnyűségesnél szörnyűségesebb vonásokkal ruházta fel. De éppen ez: a Gép teljes személynélkülisége sohasem jutott volna eszébe.
Egy apró sükebóka, aki talán a Gép tetején ült addig, most leereszkedett, és feléjük gurult. Nagyezsda a pálcát kereste, de az Dolánál volt; Dola a sükebóka felé nyúlt vele, és megállította.
— Mit csináljak? — kérdezte Nagyezsda lihegve. Szoknyája, amelyet viaszosvászonhoz hasonló anyagból varrt, térde körül szétfeslett, és véres lett. Nagyon megsérülhetett, amikor átugrotta a sükebókát. Dola nem felelt. A gép előtt állt, és forgatta bogárra emlékeztető fejét: tanulmányozta a Gépet. Zúgás hallatszott. Mintha Dola tekintetétől kelt volna a zúgás a teremben: hangos, szaggatott sziszegés támadt. Nagyezsda visszahőkölt, de aztán felismerte: a tengeriuborkák beszélnek ezen a hangon.
— Minden rendben — mondta Dola. — Ültess engem oda fel. Visszaállítom a kapcsolót.
Nagyezsda föltette Dolát, ő pedig kapcsolt a gépen valamit.
— A mieink a vezérlőpulton vannak — közölte Dola, miközben visszaereszkedett a padlóra, és a gép mentén haladt. — Ha minden sikerül, irányítani is tudjuk az űrhajót.
Dola a sziszegésre figyelt, mely egy fekete körből áradt. Távbeszélőféle szerkezet lehetett. Utasította Nagyezsdát, mit tegyen; ő maga nem ért fel minden gombhoz, fogantyúhoz. Nagyezsda hirtelen úgy érezte magát, mintha egy régi folyami gőzös gépházában lenne, s a kapitány parancsait hallaná: „Félgőz! Teljes gőz!” — és indulnának máris hazafelé. Különös, édes fáradtság fogta el. Lába megroskadt, le kellett ülnie a padlóra. Azt mondta Dolának:
— Kicsit hadd pihenek.
— Jól van — felelte Dola, és közben arra figyelt, amit a vezérlőpulton dolgozó társai közöltek.
— Pihenek, aztán újra segítek neked.
— Át akarják állítani az űrhajót kézi irányításra — mondta Dola kisvártatva; hangja mintha messziről érkezett volna.
E pillanatban Dola felkiáltott. Nagyezsda sohasem hallotta a tengeri uborkáknak ezt a hangját. Olyasmi történhetett, amitől Dola megrémült.
A Gépen sorra kihunytak a lámpák, hunyorogva, egyre gyengébb fénnyel, mintha búcsúznának egymástól. A hangszóróból érkező sziszegés gyenge sipítássá vált. Dola szaggatott kiáltozásba fogott, értelmetlen, mégis kifejező hangokat hallatott.
— Gyorsan! — kiáltotta. — A csónakhoz!
Valamire nem gondoltak. A gép memóriájában, arra az esetre, ha a foglyok fellázadnának, készen állt az utasítás: Mindent leállítani! Pusztuljon el inkább az egész szerkezet, semhogy mások, idegenek kezébe kerüljön!
Nagyezsda talpra állt, Dola noszogatta, siettette. De képtelen volt igazán megrémülni. Teste-lelke abban a vigaszban ringatózott: Vége az útnak, megyünk hazafelé, minden jól van… És tovább is, amikor Dola után futott a folyosón, a kiégett sükebókák mellett, és amikor Dola ráparancsolt, hogy vigye a csónakba az élelmet és még valami kerek, súlyos tárgyat is rábízott, ami leginkább tengerészeti aknára hasonlított… és amikor mindezt a segítséget végezte, még mindig abban az érzésben élt: minden jóra fordul. Hiszen sikerült legyőzni a Gépet.
A fedélzeti nyílásban, amely a csónakhoz vezetett, Nagyezsda felhalmozta az élelmet, majd visszafutott, mert vizet is kellett hoznia meg a ballonokat, amelyekben bizonyára levegő volt. Dola figyelmeztetni akarta, hogy a Gép már nem fejleszt sem levegőt, sem hőt, s az űrhajó hamarosan elpusztul, vele ők maguk is, ha nem sikerül időben átrakodniuk és felkészülniük; semmi sem mentheti meg őket… Szólt volna, de elfelejtette és összezavarta a megfelelő szavakat. A két másik tengeri uborka odaérkezett a vezérlőpultról; szerszámokat cipeltek, és elkezdték a csónakot kiszerelni. Nagyezsdára ügyet sem vetettek. Mozdulataik idegesek voltak, de gyorsak. Mintha mind a húsz kezük — ennyi volt nekik — külön-külön a saját munkáját végezné.
Nagyezsda nem észlelte, mennyi ideig tartott ez a futkosó, kapkodó rakodás. Csak mikor már vagy tizedszer, huszadszor szaladt el a melegházig és vissza, akkor ébredt tudatára, hogy a hajó hűl, s neki egyre nehezebb a lélegzés. Csodálkozott, milyen gyorsan bevált Dola jóslata. A levegő az űrhajóba zárt körben keringett. A tisztító-égető elszívó berendezés — még működött, de a visszafúvó mechanizmus már nem — Nagyezsda mit sem tudhatott erről. Egy űrhajó pusztulása lassú folyamat. Néhány berendezése — amelyekről neki fogalma sem volt — még sokáig, akár hónapokig, évekig is járhat. Még vissza akart menni a szobájába is, a holmijaiért. De Dola szólt, hogy pár perc múlva indulniuk kell. Jobb hát, ha levegőballont vesz magához; arra mindenkinek szüksége lehet, míg ő a szoknyája, csészéje, kosara nélkül meglesz valahogy. Amikor a ballont a csónakhoz cipelte, a padlón meglátta zsákját, amelyet színes huzalokból font. „Istenem — gondolta —, teljesen elfelejtettem.” A csónakhoz futott, leeresztette a ballont a nyíláson „Rögtön jövök — mondta. — Egy pillanat.” „Nincs idő!” — kiáltott Dola. De Nagyezsda már szaladt is a folyosón a zsákért, felkapta, és rohant az akváriumhoz, ahol a gömböcskék várták. Talán nem is várták. Talán csak ő találta ki az egészet. A gömböcskék, mihelyt őt meglátták, virág alakban elrendeződtek. „Gyorsan! — mondta Nagyezsda. — Mert itt maradunk. Indul a vonat.” Lemerítette a zsákot, a gömböcskék pedig, legnagyobb csodálkozására engedelmesen belegördültek. Nagyezsda hálás volt nekik, hogy ilyen gyorsan végezhetett. De a zsák nagyon nehéz lett, súlyosabb, mint a légballonok. Vonszolta a folyosón, és bár az űrhajó már erősen kihűlt, neki melege lett. Annyira elfoglalta a sietés, észre sem vette a nagy sükebókát, mely alighanem az űrhajó más részét őrizte eddig, de most, hogy észlelte a bajt, elindult, hogy megkeresse okát. Nagyezsda már-már a csónakhoz ért. Néhány lépés volt hátra, amikor a sükebóka, aki ugyancsak észrevette a csónakot, a bejárati nyílásra irányította sugárnyalábját, hogy mindent felgyújtson. Ekkor pillantotta meg Nagyezsdát. Gondolt-e valamit vagy sem — nem tudni. De sugárnyalábját Nagyezsdára fordította. Az asszonynak alig volt ideje, hogy eldobja magától a gömböcskékkel teli zsákot. Ez a néhány pillanat Dolának elég volt, hogy elzárja a bejárati nyílást. A csónak oldala kissé megfeketedett a sükebóka támadása nyomán; más nem történt. A töltés kimerült, s a sükebóka megmerevedő maradt ott, a hamu halma fölött. A gömböcskék kihullottak a zsákból, szétgurultak a padlón. Dola kitekintett a csónakból, és értett mindent. Nem várhatott tovább. Ha ember lett volna, talán összeszedte volna a hamut, Nagyezsda maradványait, hogy eltemesse majd otthon. De a tengeri uborkák nem ismerik ezt a szokást. Dola lezárta a nyílást, a csónak levált a holt űrhajóról, és elindult a csillagok felé, amelyek közt ott volt az egyetlen, amely az övék. Sikerül-e elérniük oda? Nem tudták.