— Nem — felelte Kiapacs. — Meghalt. Pavlisnak igaza volt.
— Semmi több?
— Nem sokat tudtunk kérdezősködni róla. Nézze meg ezt! bűapacs díszegyenruhája zsebébe nyúlt. A nyári osztag mindig díszegyenruhába vágja magát érkezéskor. A legénység felsorakozott mögötte. A kozmoszkikötő előtti téren csend támadt. Kiapacs fényképet vett elő. A tévékamera lencséje a kezéhez közelített, s a fénykép betöltötte a tévékészülékek képernyőjét. A képen várost lehetett látni. Alacsony kupolák, hosszú építmények, hengerekből és gömbökből rakva. Az előtérben szobor állt, alacsony, kerek alapzaton. Sovány, simán hátrafésült hajú asszony, zsákféle ruhában, Szolja Petrovnához igen hasonló arccal. Ülve ábrázolták, a térdén pedig furcsa lényt tartott, amely nagy tengeri uborkához hasonlított.
— Papa — mondta a pisze kislány, akinek elege volt a várakozásból. — Mutasd!
— Nesze — adta oda neki Klapacs.
— Hernyó — mondta a kislány csalódottan.
Szolja Petrovna lehajtotta a fejét, és szapora léptekkel az űrkikötő épülete felé indult. Senki sem állította meg, senki sem szólt utána. Csak egy újságíró akart a nyomába eredni, de Pavlis megállította. Dag elvette a fényképet a kislánytól. Nézte. Látta, amint a halott űrhajó eltűnik a kozmosz végtelenjében.
Egy perc múlva az űrkikötő újra zengett a nevetéstől, a megszokott örömteli sürgölődés zajától, amely az érkező űrhajókat és a visszatérő űrhajósokat fogadja.
Márkus István fordítása
KOZARIN PROFESSZOR KORONÁJA
Sötétedett már, amikor leszálltam a helyiérdekű villanyvonatról. Unalmas, szemerkélő eső szitáit. Ettől afféle őszi érzése támad az embernek, még ha messze is egyelőre az ősz. Lehet, hogy a lelkem mélyén már vártam az őszt, hogy végre elfelejthessem az örökös esti villanyvonatozást, az álldogálást a peronon, az utat az erdőn át. Mindez már reflexszerűvé vált: beszállok a metró első kocsijába; azért abba, mert így érem el legközelebb a feljárót; a jegyet a szélső kasszánál váltom, hogy húsz lépést spóroljak, futok az utolsó előtti harmadik vagonhoz, mert ez az, amelyik éppen a lépcsőnél áll meg, ahol leszálláskor mindjárt az aszfaltozott út kezdődik; erről az útról a kettős fenyőnél térek le, mert tudom, ha itt átvágok a nyírfaligeten, újabb 120 lépést nyertem. Egy hónap alatt volt időm kitapasztalni mindezt. Az út hossza azon múlik, aznap milyen nehéz a táska.
Az eső tehát szép lassan szemerkélt; amikor a helyiérdekű elment, hallottam, mint verődnek a cseppek a levelekre. Sehol egy lélek. Mintha a vonat elvitte volna az utolsó embert, s én egyedül maradtam volna a Földön. Lelépkedtem a lépcsőn az aszfaltozott útra, és mint mindig, átvágtam a ligeten. Hallottam lépéseim zaját, és arra gondoltam: a lépteim öregebbek nálam. Biztosan elfáradtam, és az életem sem olyan, amilyennek szeretném.
Nagyon későre járt, mire kiértem. Valja nagynénjénél is jártam ugyanis aznap, fertőtlenítőlámpáért Koszka számára, csipkeszörpért be kellett járnom négy gyógyszertárt, míg kaptam, három üveg citromlét is vásároltam Raisza Pavlovnának, néni szólva a kolbászról, a sajtról, a többi élelemről — 20 deka ebből, 30 deka amabból —; a táskám degeszre tömve, volt vagy 10 kiló. Legszívesebben letenném a fenyő alá, és itt felejteném.
Letértem, mondom, az aszfaltúiról, rá a nyírfaligeten átvezető ösvényre. Ez meg csúszós volt, figyelni kellett, nehogy elbotoljak valami gyökérben.
Hajlandó volnék munka után egyik boltból a másikba rohangászni, ráadásul egy órát zötykölődni a helyiérdekűn, feltéve, hogy van értelme. De nem volt. Ennek se, mint sok más dolognak, amit el kellett végeznem. Eltűnődtem, milyen viszonylagos dolog az idő.
Lám, másfél éve házasok vagyunk, Koszka rövidesen betölti hetedik hónapját, már ezt is tudja, azt is tudogatja — ez a másfél év egyfelől mintha csak tegnap kezdődött volna, minden olyan világosan áll előttem; másfelől meg ez a leghosszabb másfél esztendő az életemben. Ami előtte volt: az én első életem. Ami azóta: a második életem. De ennek is vége lesz. Mert az ember — minden jel szerint — nem egyszer hal meg. És hogy újra élhessen, hogy ember maradjon: nem szabad húzni-halogatni a dolgot, hanem el kell vágni. Egyszer és mindenkorra! És újrakezdeni.
Mégis megcsúsztam, kis híján elvágódtam. Alig tudtam megmenteni a lámpát. A jobb cipőm beázik. Be is akartam vinni a cipészhez, de erre persze nem volt időm. Beértem a faluba. A lámpák már égtek, gyorsabban haladhattam. Lábam elé fehér kuvasz keveredett, olyan ádáz gyűlölettel ugatott meg, szinte fuldokolt. De ez legalább hevesen érez. Nincs rosszabb, mint amikor az érzés elhal, és az embert a másik már észre sem veszi. Semmi sem történt, a látszat ugyanaz, ami volt: enni adnak, a gombodat felvarrják; megkérdezik, hogy nem felejtettél-e el benézni a cipészhez, megtalpaltatni a cipődet, mert ha nem vigyázol, meg fogsz fázni. Világos. Ha megfáznék, nem lesz, aki cipelje a táskát Moszkvából.
Kozarin villája balról a második. Orgonabokrok mögött kivilágított verandán ül Raisza Pavlovna, és a háztartási naplót vezeti. Beírja bevételeit és kiadásait. Életemben nem találkoztam emberrel, aki így számba vett volna minden kopejkát. Eleinte meglepett, hogy Valentyina, ki oly gondtalan — és vidám teremtés volt korábban, megtalálta Raisza Pavlovnával a közös nyelvet. Lehet, hogy rövidesen ő is megnyitja háztartási naplóját, és naphosszat azt vonalazgatja?
Ezt a villát Válj a nagynénje találta nekünk, hát kibéreltük. A ház régi volt, kívül szürke, belül meg minden nyikorgóit. Korábban Kozarin professzor élt itt, ő azonban három éve elhunyt, a villa pedig, más rokona nem lévén, unokahúgára, Raiszára szállt. Ami holmi a professzorról maradt, Raisza behordta a kamrába, mintha nemcsak az életéből, de az emlékezetéből is ki akarná törölni. Volt-e férje vagy sem, nem tudom, de hogy gyereke nem volt, arra mérget veszek. Koszkát nem szerette, idegesítette a gyerek, és ha Valentyinának néni sikerült volna összebarátkoznia az asszonnyal, azt sem tudom, hova lennénk Koszkával. A ház nem nagy, két szoba és veranda. Meg a konyha meg a kamra. Raisza kiadta volna az egészet örömmel, de kénytelen volt megtartani egy szobát magának, mert a házhoz kötötte, hogy zöldséget termel a kertben. Mi mint lakók nemigen feleltünk meg neki, de nem nagyon válogathatott: a ház messze esik az állomástól, még messzebb Moszkvától, üzlet és egyéb civilizációs vívmány sehol a közelben. Raisza akkora összeget kért bárkitől, mintha egy nizzai palotát adna bérbe, végül is úgy járt, mint a válogatós menyasszony, hoppon maradt, be kellett érnie velünk.
Beléptem a kapun, visszatoltam a reteszt, és ahogy a ház felé csúszkáltam a nedves úton, igyekeztem elkerülni az orgonabokrokat, nehogy a leveleken ülő vízcseppek hideg zuhanyként zúduljanak a nyakamba. Raisza az asztalnál ült, ezúttal nem a háztartási napló, hanem kedvenc olvasmánya, a gyógyszerkönyv volt előtte. Köszönésemre ennyi volt a válasz:
— Már megint elcsavarogtál?
Szívem szerint hozzávágtam volna a három üveg citromlét, mint a kézigránátot. De csak elébe raktam soijában, ő pedig szórakozottan mondta:
— A, igen, köszönöm.
Bizonyára az angol királynő is ezt mondja a lakájnak, mikor az átnyújtja neki a fagylaltot. Megjelent Valentyina, és úgy tett, mintha örülne, hogy megjöttem:
— Már úgy aggódtam.
Igazán kitalálhatott volna más üdvözlést, és akkor békével végződik az egész, de hát én tudtam, hogy egyáltalán nem aggódott, hanem boldogan kötögetett vagy szundikált a jó meleg szobában, miközben én bandukoltam hazafelé, és arra gondolt, hogy majd csak vége lesz a nyárnak s ezzel az ő bebörtönzöttségének ebben a házban, és akkor majd találkozik szíve hercegével. Ám lehet, hogy nem erre gondolt, de akár így, akár úgy, ez a nő nyugalmas, szinte növényi életet él, amiből csak a velem való ellenségeskedés zökkenti ki.