Utoljára biztosan arról elmélkedtem, hogy valószínűleg nem sokáig fognak engem kikapcsolni az aneszteziológusok, mert éppen ezzel a gondolattal tértem magamhoz. De hogy ki is vagyok én, és miért nem kell engem sokáig kikapcsolni, arra nem jöttem rá azonnal. Viszont amint rájöttem, rögtön el is aludtam, mert megijedtem, hogy kérdéseket fogok kapni, amelyekre nem lesz mit válaszolnom. Kínos dolog, hogy az ember tehetetlen, ha várnak tőle valamit. És ezt nagyon jól tudják mindazok, akiknek sikerült megbukniuk valamely vizsgán. Nekem sikerült.
Almomban hallottam a hangjukat, s úgy tűnt, hogy értek mindent, sőt bármely pillanatban magam is könnyedén beszállhatok a tereferébe, és csak azért nem teszem, mert éppen nincs hozzá kedvem.
A kórteremben ébredtem fel ismét. Sötét volt. Az ajtó tejüvege mögött lámpa világított, s az üvegen, mintha csak árny színházat látnék, emberi sziluettek úszkáltak.
Ezúttal is fájt a fejem, gyötrelmes volt, csalódtam magamban, és még nagyobb bűntudattal gondoltam a Lordra, aki annyira számított rám, én meg becsaptam őt.
Fölemeltem a karom, hogy órámra pillantsak, de persze óra nem volt rajta. Az ajtón hangok szűrődtek át. Nagyon éles volt most a hallásom, ezért jól ki tudtam venni egy mély hangot, valószínűleg a Lordét:
— Tapasztalataink szerint általában két-három óra elteltével hívható elő az információ.
Nyílt az ajtó, és Natella jött be lábujjhegyen. Lehunytam a szemem, nem akaródzott vele beszélgetnem. Az ágy melletti asztalon matatott valamit, megcsendült egy pohár. Kiment. Már odakint mondta:
— Még alszik.
— Kész a kávé — hallatszott Rusziko hangja.
Hálás voltam neki, hogy kitalálta, mivel lehet őket az ajtótól elcsalogatni. Ők is megörülhettek a bejelentésnek, mert az árnyékok már nem táncoltak az üvegen.
Valamit fel kellett idéznem. Valamit elfelejtettem. Valami fontosat. Magam elé képzeltem a szomszéd asztalon fekvő Beszót, és akkor azt gondoltam, hogy még sohasem láttam magamat kívülről. Azazhogy nem is magamat, hanem őt. Valamit elmulasztottam, amit mindenképpen meg kellett volna tennem, bár ez nem rám, hanem őrá tartozott, és nagyon nyugtalanított, nem vesztettem-e el ezt. Valahol a tudatom mélyén azért önmagam maradtam, tudtam, hogy Beszo gondolatai kelnek bennem életre, és örültem nekik, ám ugyanakkor nemcsak Beszo számára, hanem nekem is ennek a valaminek a felidézése volt a fontosabb. „A barlangról”? — sikerült feltennem a kérdést önmagámnak. Nem arról. Ereztem, hogy ez fontosabb most a barlangnál, s a barlangról semmit sem tudok. Képtelen vagyok felidézni, mert soha nem is voltam benne, sőt még a közelében sem jártam. Ennek a dolognak a farmernadrág zsebében kellett lennie.
Most viszont már magamnak kellett gondolkoznom, Beszo segítsége nélkül, akinek a gondolatai csak zavartak, nyugtalanítottak és siettettek. Beszo nem tudta, hol van a farmernadrágja, nem ismerte az intézetünket, én viszont annál inkább.
Odakint csend volt, pár perce mehettek csak el, most éppen a kávéjukat isszák, és nagyban latolgatják, sikerült-e vajon az emlékezetátvitel. Ámde őket a barlangba vezető út érdekli, amiről én semmit sem tudok. Ez nem érdekli őket, ez csak nekem fontos. Nekem, és még kinek is? Megvan, Rezónak, akinek szavamat adtam…
Amikor Beszót ideszállították, levetkőztették őt, s a ruháját a földszinti raktárba küldték. Logikus: el kell jutnom a raktárba, hogy a farmernadrágot megtaláljam.
Most tehát Beszo háttérbe húzódhat, Givinek kell cselekednie, meg kellene nyomnia a csengő gombját. Akkor majd beszalad Natella, nyomában a Lord, és akkor elmondom nekik a farmernadrágot, meg hogy mit kell a zsebéből előszedni. De valamilyen okból mégsem tudtam nekik szólni, valamilyen okból magamnak kellett a dolgot megcsinálnom. Beszo gondolta ezt így, aki a legjobb esetben is eszméletlenül fekszik odaát.
Magamnak kell eljutnom a raktárba, az ajtón át azonban kockázatos lenne, mert Natella bármely pillanatbán idejöhet. Le kell hát ugranom az első emeletről, ami elég nagy szamárság. Bármennyire vonzódom is a meggondolatlan cselekedetekhez, most komolyan össze kellett szednem magam, hogy tisztázzam: elsősorban mégiscsak tudós vagyok, és csak másodsorban volnék Beszo memóriájának a raktára. Felültem az ágyamban; hányingerem volt, és forgott velem a világ. Ó, milyen megható: a családi kísértet a skóciai várkastély örökösét egy rejtelmes mocsárba csalogatja. Muszáj, Givi, muszáj. Ekkor észrevettem, hogy öltözékem mindössze egyetlen fürdőnadrágra szorítkozik. Legalább egy kórházi pizsamát adtak volna rám ezek az én kedves barátaim.
Odamentem az ablakhoz, és kinyitottam. Ahogy az egy detektívregényben meg van írva, úgy nyikorgóit, hogy még a családi kripta lakóit is felébresztette volna. Lenn a mélyben egy virágágyás sötétlett. Talán nem az első, hanem a tizedik emeletre hoztak tévedésből? Haboztam. Szinte égetett a betóduló hideg. Nyilván a hold miatt, amely megvilágította a fák hegyét.
És akkor egyszer csak elvesztem. Elvesztek a szavaim, hangulataim, de még a humorérzékem is elillant. A lehető legsürgősebben meg kellett szereznem ezt, és megtennem mindazt, ami ezzel kapcsolatos. A folyosóról lépések hallatszottak. Talán Natella siet a kórterembe, aki megsejtette, hogy valami nincs rendben. Átemeltem a lábam az ablakdeszkán, és felálltam a párkányra, majd kissé ellöktem magam a faltól, és leugrottam. A föld kemény volt, elvesztettem az egyensúlyomat, oldalra dőltem, megütöttem magam, és jól be is piszkolódtam, de fájdalmat nem éreztem, csak ingerültséget, hogy ilyen ügyetlenül ugrottam. Beszo ügyesebb lett volna.
Ültem az ágyasban, és hallgatóztam, nem az én szobámba akar-e bejönni valaki. Ha Natella az, rögtön kitör a pánik, és akkor nem jutok el a raktárba. Szerencsére csönd volt. Fölálltam, letöröltem térdemről a földet, majd elindultam a fal mentén a szolgálati bejárat felé.
A hold a hátamra sütött, s a fehér falon az árnyékom úgy festett, mintha bogár mászna egy papírlapon. Máris a raktár ablakánál vagyok. Az ablakon rács feszül, áthatolhatatlan akadály a beavatatlannak. Ám én épp tegnap hallottam, amint a raktárosnő a zár megbízhatatlanságáról panaszkodott, és azt is tudtam, hogy a lakatos ki akarta cserélni a régi zárat. Miután ismertem a mi derék lakatosunkat, bízvást remélhettem, hogy amilyen kötelességtudó ember, a régi zárat leszedte, az újat azonban aligha szerelte föl.
Beléptem a szolgálati ajtón, s csak akkor vettem észre, mennyire átfagytam. Álltam vagy fél percig, szívtam a sötét folyosó meleg levegőjét, majd kitapogattam a raktár ajtaját és meglöktem. Engedelmesen kinyílt. Derék lakatosunkról szóló lélektani hipotézisem beigazolódott. Felgyújtottam a villanyt, abban a reményben, hogy ma éjjel az intézetben nemigen törődnek a rablókkal. Beszo ruhája az asztalon hevert. Amikor idehozták őt, a raktárosnő már elment, s a ruhát csak úgy lerakták. Nem lepődtem meg azon, hogy egy szempillantás alatt felismertem Beszo holmiját, inkább akkor kellett volna csodálkoznom, ha nem emlékszem rá.
Fáztam, meg nem is szerettem volna, ha meztelenül találnak rám. Felhúztam a nyirkos farmernadrágot, magamra kaptam a trikót és az ütött— kopott mellényt. Koszos volt mindegyik darab, a mellény ujján vérfolt sötétlett. Előkotortam az asztal alól Beszo cipőjét is, de sajnos szorított. Ez bizony váratlan bonyodalom volt, amelyre egyikünk sem számított. Kinyitottam a szekrényt, amelyben a betegek holmiját tartották. Kiválasztottam egy pár cipőt. Csillogó lakkcipő volt, mely nem éppen illett öltözékem egyéb darabjaihoz, de legalább nem szorított, és ez volt a fődolog.