Lőn pedig, hogy akkor az időben a Nagy Isten Om monda az Tesveernek, a Választottnak nékie:
— Psszt!
Tesveer megállt kapálás közben és körbebámult a Templom kertjében.
— Tessék? — mondta.
Szép volt az idő a korai másodlagos Tavasz eme napján. Az imamalmok vidáman forogtak a hegyekből érkező szellőben. Méhek lófráltak a babvirágok közt, de hangosan zümmögtek, hogy a kemény munka benyomását keltsék. Magasan fönt egy magányos sas körözött.
Tesveer vállat vont s visszatért a dinnyékhez.
Biza, a Nagy Isten Om monda esmét az Tesveernek, a Választottnak nékie:
— Psszt!
Tesveer tétovázott. Valaki határozottan beszél hozzá a levegőből. Talán egy démon. A novíciusok mestere, Nhemrot Testvér szigorúan ítélt a démonok témájában. Tisztátalan gondolatok és démonok. Az egyik vezet a másikhoz. Tesveer aggasztó módon tudatában volt annak, hogy alighanem rég esedékes számára egy démon.
A teendő az, hogy legyen eltökélt és ismételgesse a Kilenc Alapvető Aforizmát.
Esmét a Nagy Isten Om monda az Tesveernek a Választottnak nékie:
— Süket vagy, fiú?
A kapa koppant a perzselődő talajon. Tesveer megpördült. Ott voltak a méhek, a sas, és, a kert túlsó végén, a vén Lu-Tze Testvér ábrándosan hányta vasvillával a trágyadombot. Az imamalmok megnyugtatóan örvénylettek a falakon.
A levegőbe rajzolta a jelet, amivel Ishkible Próféta elűzte a szellemeket.
— Kotródj mögém, démon — motyogta.
— Mögötted vagyok.
Tesveer megint megfordult, jó lassan. A kert még mindig üres volt.
Elmenekült.
Számos történet jóval eleje előtt elkezdődik, és Tesveer históriájának eredete sok ezer évvel születése előttre tehető.
Istenek miriádjai léteznek a világon. Olyan sűrűn rajzanak, akár a heringikrák. Legtöbbjük túl apró ahhoz, hogy látható legyen és sohasem válik imádás tárgyává, legalábbis nem baktériumoknál nagyobb lények körében, azok meg sohasem imádkoznak és nem követelnek sokat csodák tekintetében.
Ők a kisistenek — az olyan helyek szellemei, ahol két hangyaösvény keresztezi egymást, odalent a fű gyökerei közt föllelhető mikroklímák istenei. És legtöbbjük így is marad.
Mert aminek híjával vannak, az a hit.
Azonban egy maroknyi továbbmegy nagyobb dolgok felé. Bármi kiválthatja ezt. Egy pásztor, aki egy elveszett bárányt keres, megtalálja a hangabokrok közt és rááldoz egy-két percet, hogy építsen egy kicsiny kőhalmot általános köszönetképpen bármilyen szellemnek, ami esetleg ott lakozik. Vagy egy sajátos alakú fát összefüggésbe hoznak egy betegség gyógymódjával. Vagy valaki csigavonalat vés egy magányos sziklára. Mert amit az istenek igényelnek, az a hit, és amire az embereknek szüksége van, azok az istenek.
Itt gyakran meg is áll a dolog. De néha továbbmegy. További köveket tesznek hozzá, további sziklákat állítanak föl, egy templom fölépül azon a helyen, ahol valaha a fa állt. Az isten ereje növekszik, hívei hite benne úgy emeli a magasba, akár ezer tonna rakéta-üzemanyag. Néhány szerencsés számára a határ a csillagos ég.
És, nagy ritkán, még az sem.
Nhemrot Testvér tisztátalan gondolatokkal küszködött rideg cellája magányában, amikor meghallotta a buzgó hangot a novíciusok hálóterméből.
A Tesveer fiú hason feküdt reszketve és imafoszlányokat makogva Om szobra előtt, amely tüzes istennyila megnyilatkozásában ábrázolta Őt.
Van valami hátborzongató ebben a fiúban, gondolta Nhemrot. Mégpedig az a mód, ahogy rád néz, amikor beszélsz, mintha tényleg odahallgatna.
Kiballagott, és megbökte az arcra borult legényt a nádpálcája végével.
— Kelj föl, fiú! Mégis mit képzelsz, mit csinálsz a hálóteremben a nap kellős közepén? Mmm?
Tesveemek sikerült megpördülnie, miközben továbbra is a földre tapadt, és megmarkolta a pap bokáját.
— Hang! Egy hang! Beszélt hozzám! — nyöszörögte.
Nhemrot szuszogott. Á. Ez hazai talaj. A hangok pont Nhemrot kolostorterülete. Állandóan hallotta őket.
— Kelj föl, fiú! — ismételte meg, kissé kedvesebben.
Tesveer talpra állt.
Ő, ahogy Nhemrot már korábban panaszolta, túl öreg volt rendes novíciusnak. Nagyjából tíz évvel öregebb. Adjatok nekem egy hét évesnél nem idősebb fiút, Nhemrot mindig ezt kérte.
De Tesveer novíciusként fog meghalni. Amikor a szabályokat alkották, nem vettek számításba olyasmit, mint Tesveer.
A fiú nagy, vörös, becsületes arca fölnézett a novíciusok mesterére.
— Ülj le az ágyadra, Tesveer! — utasította Nhemrot.
Tesveer azonnal engedelmeskedett. Tesveer nem ismerte az „engedetlenség” szó jelentését. Ez csak egyike volt a számtalan szónak, amiknek nem ismerte a jelentését.
Nhemrot leült mellé.
— Na most, Tesveer — mondta —, tudod, mi történik azokkal, akik valótlanságokat mondanak, ugye?
Tesveer elpirulva bólintott.
— Jól van. És most számolj be ezekről a hangokról!
Tesveer a csuhája szegélyét csavargatta a kezében.
— Inkább olyan volt, mint egyetlen-egy hang, mester — felelte.
— …mint egyetlen-egy hang, mester — ismételte meg Nhemrot Testvér. — És mit mondott ez a hang? Mmm?
Tesveer tétovázott. Most, hogy jobban meggondolja, a hang nem mondott valami sokat. Csak megszólalt. Egyébként is, nehéz volt Nhemrot Testvérrel beszélgetni, akinek megvolt az az ideges szokása, hogy a beszélő ajkára sandított és megismételte az utolsó néhány szót, gyakorlatilag ugyanúgy, mint az illető. Valamint egyfolytában megérintette a dolgokat — falakat, bútorokat, embereket —, mintha attól félne, hogy a világegyetem eltűnik, ha nem fogja állandóan. És olyan súlyos ideges arcrángatózása volt, hogy az izomvonaglásoknak sorba kellett állnia. Nhemrot Testvér tökéletesen normálisnak számított azok közt, akik túléltek ötven évet a Citadellában.
— Hát… — kezdte Tesveer.
Nhemrot Testvér föltartott egy csontos kezet. Tesveer ki tudta venni benne a halványkék ereket.
— És biztos vagyok benne, hogy tudod, kétféle hang létezik, amelyeket meghallhatnak az egyháziak — jelentette ki a novíciusok mestere. Egyik szemöldöke rángatózni kezdett.
— Igen, mester. Dorgal Testvér elmondta ezt nekünk — válaszolta jámboran Tesveer.
— …elmondta ezt nekünk. Igen. Néha, amikor Ő végtelen bölcsességében úgy látja jónak, az Isten beszél kiválasztottjához és az nagy prófétává válik — közölte Nhemrot. — Na már most, biztos vagyok benne, hogy nem merészeled magadat ezek egyikének tekinteni? Mmm?
— Nem, mester.
— …mester. De vannak másféle hangok — folytatta Nhemrot Testvér, és most hangja enyhe tremolóba kezdett —, csábító és hízelkedő és meggyőző hangok, ugye? Hangok, amik mindig azt lesik, hogy mikor találnak minket felvértezetlen?
Tesveer megnyugodott. Ez ismerősebb téma volt.
Minden novícius tudott az ilyenféle hangokról. Kivéve, hogy rendszerint meglehetősen nyílt dolgokról beszéltek, mint az éjszakai mesterkedések gyönyörűségei és a lányok általában vett kívánatossága. Ami mellesleg mutatja, hogy még nagyon laikusok voltak, amikor hangokra került a sor. Nhemrot Testvérnek olyasféle hangok jutottak, amelyek, ezekhez képest, egy teljes oratóriumnak feleltek meg. A merészebb hangok némelyike szerette rávenni Nhemrot Testvért arra, hogy a hangok témájáról beszéljen. Úgy vélték, a pap önmagában kész okulás. Különösen, amikor a szája sarkában megjelentek a habzó nyál kis buborékjai.