Aztán olyan hangon szólalt meg, amely nem volt hallható halandók számára.
Egy ideig nem történt semmi. Aztán az egyik hullám magasabbra emelkedett, mint a többi, s alakja megváltozott tornyosodás közben. Víz ömlött fölfelé, megtöltve egy láthatatlan öntőmintát; ember formájú volt, de nyilvánvalóan csak azért, mert úgy akarta. Ugyanolyan könnyen lehetett volna víztölcsér vagy hullámkeresztezés. A tenger mindig hatalmas. Olyan sok ember hisz benne. De csak ritkán válaszol imákra.
A vízalak egy szintre duzzadt a fedélzettel, és lépést tartott Ommal.
Egy arcot fejlesztett ki és kinyitott egy szájat.
— Nos? — szólalt meg.
— Üdv, ó, Királynője a… — kezdte Om.
A könnyben úszó szem rá szegeződött.
— De te csak egy kisisten vagy. És merészelsz engem megidézni?!
A csarnakzat körül süvített a szél.
— Vannak hívőim — válaszolta Om. — Szóval jogom van hozzá.
A lehető legkurtább szünet következett. Aztán a Tengeri Királynő rákérdezett: — Egyetlen hívő?
— Egy vagy sok itt nem számít — felelte Om. — Vannak jogaim.
— És milyen jogokat követelsz, apró teknősbéka? — tudakolta a Tenger Királynője.
— Mentsd meg a hajót! — kérte Om.
A Királynő hallgatott.
— Teljesítened kell a kérést — erősködött Om. — Az a szabály.
— De én mondhatom meg az árát — jegyezte meg a Tengeri Királynő.
— Az is benne van a szabályokban.
— És az magas lesz.
— Meg lesz fizetve.
A vízoszlop elkezdett visszaomlani a hullámokba.
— Ezt meg fogom fontolni.
Om lemeredt, bele a fehér tengerbe. A hajó hánykolódott, visszacsúsztatva őt le a fedélzeten, aztán visszadőlt. Egy hadonászó mellső mancs a fedélzettartó támoszlop köré görbítette magát, miközben Om teknője körbepördült, és egy pillanatig mindkét hátsó lába tehetetlenül kaszált a víz fölött.
És aztán Om a rázkódástól elszabadult.
Valami fehér vetette magát felé, mikor átbillent a peremen, és ő beleharapott.
Tesveer fölsikított, és fölhúzta a kezét, Omot vonszolva annak végén.
— Nem kellett volna harapnod!
A hajó előrebukott egy hullámba, és a fedélzetre teremtette a fiút. Om elengedte, és elgurult.
Amikor Tesveer talpra kászálódott, vagy legalábbis négykézlábra, látta, hogy a hajólegénység körülötte áll. Kettő közülük megragadta a könyökénél fogva, amikor egy hullám átcsapott a hajón.
— Mit csináltok?
A matrózok megpróbáltak nem nézni a szemébe. A korlát felé vonszolták.
Valahonnan a fedélzeti vízlefolyóból Om a Tengeri Királynővel üvöltözött.
— Ez a szabály! A szabályok!
Immár négy tengerész tartotta Tesveert. Om képes volt meghallani a vihar bömbölése ellenére a sivatag némaságát.
— Várjatok! — szólalt meg Tesveer.
— Ez nem személyeskedés — magyarázta az egyik matróz. — Mink nem akarjuk ezt tenni.
— Én sem akarom, hogy megtegyétek — helyeselt Tesveer. — Ez segít?
— A tenger egy életet akar — állította a legöregebb tengerész. — A tiéd van kéznél. Oké, fogjuk a…
— Kiengesztelhetem az Istenemet?
— Mi?
— Ha már meg fogtok ölni, először nem imádkozhatnék az Istenemhez?
— Nem mink vagyunk, akik megölnek téged — jelentette ki a matróz. — Hanem a tenger.
— „A kéz, mely megcselekszi a cselekedetet, vétkes a bűntettben” — idézte Tesveer. — Tsonthaz, LVI. fejezet, 93. vers.
A tengerészek egymásra néztek. Ilyen helyzetben valószínűleg nem bölcs dolog magukra haragítani bármelyik istent. A hajó megfarolt lefelé egy hullám oldalán.
— Van rá tíz másodperced — mondta a legvénebb tengerész. — És az tíz másodperccel több, mint amit a legtöbben kapnak.
Tesveer lefeküdt a fedélzetre, amiben jelentősen segítette egy újabb, a hajógerendázatnak csapódó hullám.
Om, meglepetésére, ködösen tudatában volt az imának. Nem tudta kivenni a szavakat, de maga az ima viszketés volt tudata hátsó felén.
— Ne engem kérj — közölte, megkísérelve fölegyenesedni —, kifogytam az alternatívákból…
A hajó lecsattant…
… rá a csendes tengerre.
A vihar még dühöngött, de csak a hajó, mint középpont körül egyre szélesedő körben. A tengert döfködő villámlás úgy vette őket körbe, mint egy ketrec rácsozata.
A kör meghosszabbodott előttük. Most a hajó a nyugalom keskeny csatornáján száguldott előre, a vihar mérföld-magas, szürke falai közt. Elektromos tűz tombolt fölöttük.
És aztán megszűnt.
Mögöttük a szürkeség hegysége guggolt a tengeren. Ki tudták venni a mennydörgést elhalóban.
Tesveer bizonytalanul talpra kecmergett, vadul imbolyogva, hogy kompenzáljon egy olyan mozgást, mely többé már nem volt jelen.
— Most én… — kezdte.
Egyedül volt. A tengerészek elmenekültek.
— Om? — szólalt meg Tesveer.
— Itt vagyok.
Tesveer kihalászta Istenét a hínárból.
— Azt mondtad, nem tehetsz semmit! — pirongatta vádlón.
— Az nem é… — Om elhallgatott. Ennek ára lesz, gondolta. Nem lesz olcsó. Nem lehet olcsó. A Tengeri Királynő istennő. Az én időmben magam is megsemmisítettem néhány várost. Szent tűz, ilyesmik. Ha az ár nem magas, hogyan tudnának tisztelni téged az emberek?
— Lépéseket tettem — jelentette ki.
Szökőárak. Egy hajó elsüllyed. Egy pár város eltűnik a tenger színe alatt. Valami ilyesmi lesz. Ha az emberek nem tisztelnek, akkor nem is félnek és ha nem félnek, hogyan éred el, hogy higgyenek?
Méltánytalannak tűnik, ami azt illeti. Egy férfi megölt egy barna delfint. Na persze, a Királynőnek nem számít, hogy kit hajítanak vízbe, ugyanúgy, ahogy neki se számított, melyik delfint öli meg. És ez igazságtalan, mert Vorbis követte el a tettet. Ráveszi az embereket, hogy olyasmiket csináljanak, amiket nem szabadna…
Min jár az eszem? Mielőtt teknősbéka lettem, azt se tudtam, mit jelent a méltánytalan szó…
Kinyíltak a csapóajtók. Emberek jöttek a fedélzetre, és kapaszkodtak a korlátba. A fedélzeten lenni viharos időben mindig hordozza annak lehetőségét, hogy lesodorhatják az embert a hullámok, ám ez rózsás színben tűnik föl, miután órákat töltöttél el a hajófenéken rémült lovak és tengeribeteg utasok között.
Nem jött több vihar. A hajó kedvező szélben szántotta a hullámokat, tiszta ég alatt, egy tengeren, melyen éppannyira nem mutatkozott életnek semmi jele, mint az izzó sivatagban.
A napok eseménytelenül teltek. Vorbis az idő nagy részében lent maradt a kabinjában.
A legénység óvatos tisztelettudással bánt Tesveerrel. A Tesveerhez hasonló hírek gyorsan elterjednek.
A partot itt dűnék borították, hébe-hóba kopár, sós mocsárral váltakozva. Hőfátyol lengett a táj fölött Az a fajta partvidék volt, ahol a hajótörés utáni földet érést jobban rettegi az ember, mint a megfulladást. Nem szálltak erre tengeri madarak. Még azok a madarak is eltűntek, amelyek korábban nyomon követték a hajót.
— Nincsenek sasok — jegyezte meg Om. Legalább ennyi jót el lehet mondani a vidékről.