Vorbis mostanság nem ment le gyakran megnézni az inkvizítorokat munka közben. Az exkvizítoroknak erre nincs szüksége. Leküldte az utasításokat, megkapta a jelentéseket. Ám a különleges körülmények megérdemlik különleges figyelmét.
El kell mondani… hogy nem nagyon volt min nevetni a Kvizíció pincéjében. Mármint akkor, ha normális humorérzéked van. Nem lógtak vidám kis feliratok ezzel a szöveggeclass="underline" Nem Kell Irgalmatlan Szadista Légy Ahhoz, Hogy Itt Dolgozz, De Használ!
Ám akadtak itt dolgok, melyek azt sugallták a gondolkodó emberfőnek, hogy az emberiség Teremtőjének tényleg roppant ferde fölfogása van a szórakozásról és szívében heves vágyat keltettek, hogy megrohamozza a mennyek kapuit.
A bögrék, példának okáért. Az inkvizítorok naponta kétszer kávészünetet tartottak. A bögréik, amiket mindegyikük otthonról hozott, a vízforraló kanna körül csoportosultak a központi kemence tűzterénél, ami mellesleg a bilincseket és a késeket is izzította.
A bögréken feliratok álltak, mint Emlék Tsonthaz Szent Barlangjából vagy A Világ Legjobb Apukájának. Többségük csorba volt, és nem akadt köztük két egyforma.
És aztán ott voltak a képeslapok a falon. Az a hagyomány, hogy amikor egy inkvizítor elmegy szabadságra, küld haza egy rikítóan színezett fametszetet a helyi kilátásról, valami megfelelően vidám és sikamlós üzenettel a hátoldalán.
És ott volt a fölgombostűzött, könnyes levél Első Osztályú Inkvizítor Izmale „Tata” Quoomtól, megköszönve az összes srácnak, hogy nem kevesebb, mint hetvennyolc obulust gyűjtöttek össze nyugdíjba vonulási ajándékára meg a pompás virágcsokrot Mrs. Quoomnak, továbbá közölve, hogy mindig emlékezni fog a Hármas Számú Veremben eltöltött szép időkre, és hogy kész eljönni és besegíteni bármikor, amikor nincsenek elegen.
És az egész ezt jelenti, hogy alig van olyan kegyetlensége a legtébolyodottabb pszichopatának, amit ne tudna könnyedén másolni egy normális, kedves családapa, aki csak mindennap eljár dolgozni, és el kell végeznie a feladatát.
Vorbis imádta tudni ezt. Az a férfi, aki ezt tudja, mindent tud, amit tudnia kell az emberekről.
Jelen pillanatban egy pad mellett ült, amin az feküdt, ami, legalábbis formailag, még mindig Sasho Testvér, korábbi titkára reszkető testének számított.
Fölnézett az ügyeletes inkvizítorra, aki bólintott. Vorbis odahajolt a leláncolt titkárhoz.
— A neveik? — ismételte el.
— …nem t'om.
— Tudom, hogy másolatokat adtál nekik a levelezésemről, Sasho. Ők áruló eretnekek, akik a pokolban fogják tölteni az örökkévalóságot. Csatlakozni akarsz hozzájuk?
— …nem tudok neveket…
— Megbíztam benned, Sasho. Te pedig kémkedtél utánam. Elárultad az Egyházat.
— …neveket nem…
— Az igazság véget vet a kínoknak, Sasho. Mondd el nekem!
— …igazság…
Vorbis sóhajtott. Aztán meglátta Sasho egyik ujját, amint begörbül és kiegyenesedik a béklyók alatt. Hívogatóan.
— Igen?
Közelebb hajolt a test fölé.
Sasho kinyitotta megmaradt fél szemét.
— …igazság…
— Igen?
— …A Teknőc Mozog…
Vorbis változatlan arckifejezéssel dőlt hátra. Az arckifejezése ritkán változott, hacsak nem akarta, hogy megtörténjen. Az inkvizítor rettegve leste őt.
— Értem — mondta Vorbis. Fölállt és odabiccentett az inkvizítornak.
— Mióta van idelent?
— Két napja, uram.
— És életben tudod tartani még…?
— Talán még két napig, uram.
— Tedd meg! Tedd meg! Elvégre — jelentette ki Vorbis — kötelességünk megőrizni az életet, amilyen hosszan csak lehet. Nemde?
Az inkvizítor annak ideges mosolyát vetette rá, aki azon fölöttese jelenlétében van, akinek egyetlen szava gondoskodhat arról, hogy bilincsbe verve kínpadra húzzák.
— Ööö… igen, uram.
— Eretnekség és hazugságok mindenhol — sóhajtotta Vorbis. — És most keresnem kell egy másik titkárt. Igazán bosszantó.
Húsz perc után Tesveer megnyugodott. Az érzéki gonosz szirénhangjai, úgy tűnt, távoztak.
Folytatta a munkát a dinnyékkel. Úgy érezte, képes a dinnyék megértésére. A dinnyék sokkal érthetőbbnek látszottak, mint a legtöbb dolog.
— Hé, te!
Tesveer fölegyenesedett.
— Nem hallak téged, feslett succubus — állította.
— Ó, dehogynem, fiú. Na már most, amit akarok, hogy tegyél, az…
— Bedugtam az ujjam a fülembe!
— Jól áll neked. Jól áll neked. Ettől úgy nézel ki, mint egy váza. Na most…
— Egy dalt dúdolok! Egy dalt dúdolok!
Preptil Testvér, a muzsika tanára úgy írta le Tesveer hangját, mint ami egy kiábrándult keselyűére emlékezteti, amely túl későn érkezett a döglött szamárhoz. A karének kötelező volt a novíciusok számára, de Preptil Testvér rengeteg kérvényezése után Tesveer különleges felmentést kapott. Nagy, kerek arcának látványa, amint elfintorodik az erőfeszítéstől, hogy örömöt szerezzen, már önmagában elég pocsék volt, de ennél is pocsékabb volt határozottan erős és elszánt hittel teli hangját hallgatni, amint előre-hátra inog a dallam körül anélkül, hogy valaha is egészen elérné.
Helyette inkább Extra Dinnyéket osztottak rá.
Fönt az imatornyokon egy varjúcsapat sietve fölröppent.
Az Úr Forró Vaspatákkal Tiporja el az Istenteleneket teljes kórusműve után Tesveer kidugaszolta a fülét, és megkockáztatott egy gyors körbefülelést.
Eltekintve a varjak távoli tiltakozásától, teljes volt a csönd.
Ez tehát bevált. Helyezd bizalmad Istenbe, azt mondják. És ő mindig ezt tette. Ameddig csak vissza tud emlékezni, mindig.
Fölvette a kapáját, és megkönnyebbülten visszafordult az indákhoz.
A kapa fémlapja már épp a földbe csapódott volna, amikor Tesveer megpillantotta a teknősbékát.
Az kicsi volt, és alapjában véve sárga, és por borította. A teknője itt-ott csúnyán megsérült. Egyetlen, mélyen ülő, apró szeme maradt — a másik áldozatául esett a sok ezer veszély egyikének, amelyek minden lassan mozgó, a talajtól egy hüvelyre élő teremtményre lesnek.
Tesveer körülnézett. A kertek jócskán a templomegyüttes belsejében terültek el, és magas falak vették őket körbe.
— Hogy kerültél be ide, pöttöm szerzet? — kérdezte. — Repültél?
A teknősbéka fél szemmel meredt rá. Tesveernek egy kis honvágya támadt. A homokdombokon, odahaza, sűrűn előfordultak teknősbékák.
— Adhatnék neked egy kevés salátát — mondta Tesveer. — De nem hiszem, hogy teknősbékáknak szabad a kertben lennie. Nem vagy te kártevő?
A teknősbéka folytatta a bámulást. Gyakorlatilag semmi sem tud úgy bámulni, mint egy teknősbéka.
Tesveer úgy érezte, tennie kell valamit.
— Van szőlő — jelentette ki. — Valószínűleg nem bűnös dolog, ha adok neked egy szem szőlőt. Szeretnél egy szőlőszemet, pöttöm teknősbéka?
— Szeretnél förtelem lenni a káosz legmélyebb bugyrában? — firtatta a teknősbéka.
A varjak, amelyek elmenekültek a külső falakra, újra fölrebbentek A Pogányok Útja Csupa Tövis előadásától.
Tesveer kinyitotta a szemét, és újra kivette az ujját a füléből.
A teknősbéka így szólt: — Még mindig itt vagyok.
Tesveer tétovázott. Kezdett derengeni neki, nagyon lassan, hogy démonok és succubusok nem kicsi, vén teknősbéka képében jelennek meg. Annak nem lenne sok értelme. Még Nhemrot Testvérnek is el kellene ismernie, hogy amikor zabolátlan erotikára kerül a sor, lehetséges előállni valami izgatóbbal egy félszemű teknősbékánál.