Выбрать главу

— Kéne? — firtatta Didaktülosz. — Nos, a kénéhez nem tudok hozzászólni. Az nem filozofikus szó.

— És… mi ez a… — motyogta Tesveer, rámutatva egy körre a teknőc rajza alatt.

— Az egy felülnézeti látkép — válaszolta Urna.

— A világ térképe — egyszerűsített Didaktülosz.

— Térkép? Mi az a térkép?

— Afféle kép, amely megmutatja, hogy hol vagy — magyarázta Didalctülosz.

Tesveer ámultan bámult. — És honnan tudja?

— Hah!

— Istenek — ösztökélte újra Om. — Azért vagyunk itt, hogy az istenekről kérdezősködjünk!

— De ez az egész igaz? — kérdezte Tesveer.

Didaktülosz vállat vont. — Lehetséges. Lehetséges. Mi itt vagyunk és most most van. Ahogy én látom, ez után minden más áthajlik találgatásba.

— Úgy érted, nem tudod, hogy ez igaz-e? — csodálkozott el Tesveer.

— Azt gondolom, hogy esetleg az — felelte Didaktülosz. — De tévedhetek. Nem lenni biztosnak semmiben, tulajdonképpen erről szól a filozófuslét.

— Beszélj az istenekről! — parancsolta Om.

— Istenek — nyögte Tesveer elhalóan.

Az elméje tűzbe jött. Ezek az emberek készítették mindezen könyveket a dolgokról és nem biztosak. De ő bezzeg biztos volt és Nhemrot Testvér is biztos volt és Vorbis Esperes bizonyossága olyan, hogy meggörbítheted rajta a lópatkót. A bizonyosság kőszikla.

Most értette, hogy amikor Vorbis Ephebéről beszél, miért szürkül el arca a gyűlölettől, s lesz hangja feszült, akár egy drót. Ha nincs igazság, mi marad? És ezek a hebegő-habogó öregemberek azzal töltik az idejük, hogy kirugdalják a világ tartóoszlopait és nincs másuk, amivel pótolhatják őket, csak a bizonytalanság. És erre büszkék?

Urna egy kis létrán állt, és a tekercsek polcain kotorászott. Didaktülosz leült Tesveerrel szemben, vak tekintete még mindig világosan rászegeződött.

— Ez nem tetszik neked, igaz? — kérdezte a filozófus.

Tesveer nem szólt semmit.

— Tudod — csevegett Didaktülosz —, az emberek majd azt mondják neked, hogy mi, világtalanok világiak vagyunk, ami a többi érzékszervet illeti. Ez persze nem igaz. A szemetek csak azért mondják ezt, mert ettől jobban érzik maguk. Ez megszabadítja őket a kötelezettségtől, hogy sajnáljanak minket. De amikor nem láthatsz, tényleg megtanulsz jobban odafigyelni. A mód, ahogy az emberek lélegzenek, a hangok, amiket a ruházatuk kelt…

Urna újfent fölbukkant egy újabb tekerccsel.

— Nem lenne szabad ezt tenned — szólalt meg Tesveer boldogtalanul. — Ez az egész… — A hangja elfúlt.

— Tudom, milyen a bizonyosság — jelentette ki Didaktülosz. Most a könnyed, lobbanékony tónus eltűnt a hangjából. — Emlékszem, mielőtt megvakultam, egyszer jártam Omniában. Ez még a határok lezárása előtt történt, amikor még engedtétek utazni az embereket. És a ti Citadellátokban láttam, ahogy a tömeg halálra kövez egy férfit egy gödörben. Te láttál ilyet?

— Meg kell tenni — motyogta Tesveer. — Hogy a lélek megtisztuljon és…

— Lélekről nem tudok. Sose voltam az a fajta filozófus — nyilatkozta Didaktülosz. — Mindössze annyit tudok, hogy borzalmas látvány volt.

— A test állapota nem…

— Ó, én nem a szegény szerencsétlenről beszélek ott a gödörben — igazította ki a filozófus. — Azokról az emberekről beszélek, akik a köveket hajították. Ők aztán biztosak voltak. Biztosak abban, hogy nem ők vannak a gödörben. Látni lehetett az arcukon. Annyira örültek, hogy nem ők vannak ott, hogy olyan erősen dobtak, ahogy csak tudtak.

Urna tétova kinézettel körözött köröttük.

— Nálam van A vallásról Abraxastól — közölte.

— A jó öreg „Csontszén” Abraxas — derült föl újra hirtelen Didaktülosz. — Ez idáig tizenötször csapott belé villám és még mindig nem adja föl. Éjszakára kölcsönveheted ezt, ha akarod. De figyelmeztetlek, csak semmi firkálás a margókra, hacsak nem valami érdekeset!

— Ez az! — állította Om. — Gyerünk, hagyjuk itt ezt a bolondot!

Tesveer kigöngyölítette a tekercset. Még csak kép se volt rajta. Sort sor után ákombákom töltött meg.

— Éveket töltött a kutatásával — mesélte Didaktülosz. — Kiment a sivatagba, beszélt a kisistenekkel. A mi isteneink közül is elbeszélgetett némelyikkel. Bátor ember. Azt mondja, az istenek szeretnek látni egy ateistát a környéken. Ad nekik egy célpontot.

Tesveer egy kissé tovább tekerte a tekercset. Öt perccel ezelőtt beismerte volna, hogy nem tud olvasni. Most az inkvizítorok legnagyobb erőfeszítései sem tudták volna ezt kicsikarni belőle. Reményei szerint úgy tartotta föl a pergament, ahogy az szokásos.

— Most hol van? — kérdezte.

— Nos, valaki azt mondta, hogy látott egy pár szandált, amiből füst gomolygott pont Abraxas háza előtt egy-két évvel ezelőtt — válaszolta Didaktülosz. — Lehetséges, tudod, hogy túlfeszítette a szerencséjét.

— Azt hiszem — vélte Tesveer —, hogy jobb lesz, ha megyek. Sajnálom, hogy alkalmatlankodtam.

— Hozd vissza, amikor végeztél vele — kérte Didaktülosz.

— Az emberek Omniában így olvasnak? — tudakolta Urna.

— Mi?

— Fejjel lefelé.

Tesveer fölvette a teknősbékát, szúrósan meredt Urnára, és amilyen gőgösen csak lehet, kivonult a Könyvtárból.

— Hmm — mondta Didaktülosz. Ujjaival dobolt az asztalon.

— Ő volt az, akit tegnap éjjel a kocsmában láttam — állította Urna. — Biztos vagyok benne, mester.

— De az omniaiak itt laknak a palotában.

— Úgy van, mester.

— De a kocsma kívül van.

— Igen.

— Akkor hát át kellett röpüljön a falon, azt hiszed?

— Biztos vagyok benne, hogy ő volt az, mester.

— Akkor… talán ő később érkezett. Talán még nem jött a palotába, amikor láttad.

— Csak ez lehet, mester. A labirintus őrei megvesztegethetetlenek.

Didaktülosz Urna tarkójára sózott a lámpásával.

— Ostoba fickó! Már beszéltem neked az ilyen állításokról.

— Úgy értem, nem könnyű megvesztegetni őket, mester. Például Omnia minden aranya kevés lenne.

— Ez már jobb.

— Gondolod, hogy a teknősbéka egy isten volt, mester?

— Alapos csávába fog kerülni Omniában, ha az. Nekik ott mocsok egy istenük van. Olvastad valaha a jó öreg Abraxast?

— Nem, mester.

— Nagy tekintély istenekben. Nagyon istenes pasas. Mindig égett haj szaga volt. Természettől fogva immúnis.

Om lassan végigmászott egy sor mentén.

— Hagyd abba ezt a föl-le járkálást! — kérte. — Nem tudok összpontosítani.

— Hogy beszélhetnek úgy az emberek? — kérdezte Tesveer az üres levegőtől. — Úgy csinálva, mintha örülnének, hogy nem tudnak dolgokat! Újabb és újabb dolgokat találva, amiket nem tudnak! Ez olyan, mint mikor a gyerekek büszkén jönnek megmutatni neked egy teli bilit!

Om egy körömmel megjelölte, hol tart.

— De rájönnek dolgokra — vélekedett. — Ez az Abraxas nagy gondolkodó volt, nem vitás. Én sem tudtam egyet s mást mindebből. Ülj le!

Tesveer engedelmeskedett.