— Egymást részben fedve — mormolta Urna.
— Mint a pikkelyek — tette hozzá Szimónia.
Urna tűnődve pillantott a szekérre.
— Egy teknősbéka — dünnyögte.
— És a faltörő kos? — tudakolta Szimónia.
— Ó, az nem gond — válaszolta Urna oda se figyelve. — Fatörzs csapszeggel a kerethez erősítve. Nagy, vas verőkos. Az csak bronzkapu, azt mondod?
— Igen. De nagyon nagy.
— Akkor alighanem üreges. Vagy öntött bronzlemezek fán. Én azt tenném.
— Nem tömör bronz? Mindenki azt mondja, hogy tömör bronz.
— Én is ezt mondanám.
— Bocsánat, uraim.
Egy jól megtermett férfi lépett elő. A palotaőrség egyenruháját viselte.
— Ez Fergmen őrmester — mutatta be Szimónia. — Igen, őrmester?
— Az ajtószárnyakat klaccsi acéllal vasalták meg. Amiatt a sok harc miatt a Hamis Próféta, Zog idején. És csak kifelé nyílnak. Mint a zsilipkapuk egy csatornán, értik? Ha löksz rajtuk, csak annál jobban összezárulnak.
— Akkor hogyan nyitják ki? — tudakolta Urna.
— A Cenobiarcha fölemeli a kezét, és Isten lehelete szétfújja a kapuszárnyakat — felelte az őrmester.
— Logikus értelemben gondoltam.
— Ó! Hát, az egyik esperes bemegy egy függöny mögé, és meghúz egy fogantyút. De… amikor lent a kriptáknál voltam őrségben, néha, volt ott egy terem… voltak ott csikorgások meg izék… hát, az ember hallotta, hogy víz zubog…
— Hidraulika — bólogatott Urna. — Gondoltam, hogy hidraulika lesz.
— Be tudsz oda jutni? — firtatta Szimónia.
— A terembe? Miért ne? Senki se törődik vele.
— Ki tudná nyitni a kaput nekünk? — kérdezte Szimónia.
— Hmm? — motyogta Urna.
Urna tűnődve dörzsölte az állát egy kalapáccsal. Úgy tűnt, teljesen el van merülve a saját gondolatvilágában.
— Azt kérdeztem, képes lenne Fergmen működtetni ezt a Hidra Ulrikát?
— Hmm? Ó. Nem hinném — jelentette ki bizonytalanul Urna.
— És te?
— Mi?
— Te képes lennél működtetni?
— Ó. Valószínűleg. Elvégre csak csövek meg nyomások. Ümm.
Urna még mindig töprengve bámulta a gőzszekeret. Szimónia jelentőségteljesen biccentett az őrmesternek, jelezve, hogy menjen innét, aztán megkísérelte azt a szellemi bolygóközi utazást, ami elengedhetetlen, ha el akar jutni abba a világba — bármi legyen is —, ahol Urna épp tartózkodik.
Ő is megpróbálkozott a szekér megtekintésével.
— Milyen hamar tudod elkészíteni az egészet?
— Hmm?
— Azt kérdeztem…
— Holnap késő estére. Ha végigdolgozzuk a ma éjszakát.
— De nekünk holnap hajnalra kell! Nincs időnk arra, hogy megbizonyosodjunk, működik!
— Működni fog első alkalommal — szögezte le Urna.
— Tényleg?
— Én építettem meg. Szóval tudom. Te tudsz mindent a kardokról meg lándzsákról meg izékről. Én pedig mindent tudok a dolgokról, amik körbe-körbe forognak. Elsőre működni fog.
— Jó. Nos, vannak más dolgok is, amiket meg kell tennem…
— Persze.
Urna egyedül maradt a pajtában. Merengve pillantott a kalapácsára, aztán a vasszekérre.
Ezek itt nem tudják, hogy kell tisztességesen bronzot önteni. A vasuk meg siralmas, egyszerűen siralmas. A rezük? Rémes. Úgy tűnt, képesek olyan acélt előállítani, amely egyetlen csapástól darabokra törik. Az évek során a Kvizíció kigyomlálta az összes jó kovácsot.
Megtett minden tőle telhetőt, ám…
— Csak azt ne kérdezzétek, mi lesz másodszorra vagy harmadszorra — jegyezte meg csöndesen magában.
Vorbis a kőszéken ült a kertjében, szétszórt papírokkal körülvéve.
— És?
A térdelő nem nézett föl. Két őr állt fölötte, kivont karddal.
— A Teknőc népség… a nép forral valamit — mondta rettegéstől sipító hangon.
— Persze, hogy azt teszik. Persze, hogy azt teszik — bólogatott Vorbis. — És mit forralnak?
— Van valamiféle… amikor szentesítenek, nagyuram, Cenobiarchaként… valamilyen eszköz, valami masina, ami magától megy… majd be fogja törni a Templom kapuját…
A hang elhalt.
— És hol van most ezt a szerkezet? — kérdezte Vorbis.
— Nem tudom. Vasat vásároltak tőlem. Ez minden, amit tudok.
— Egy vasszerkezet.
— Igen. — A férfi nagy levegőt vett, pontosabban félig lélegzett, félig nyelt egyet. — Azt beszélik… az őrök mondták… börtönben tartod az édesapám és esetleg… esedezem…
Vorbis lenézett a férfira.
— De attól félsz — mondta —, hogy esetleg téged is börtönbe vettetlek. Azt hiszed, én afféle ember vagyok. Félsz, hogy talán azt hiszem, ez az ember eretnekekkel és istenkáromlókkal érintkezett meghitt körülmények közt.
A férfi nem hagyta abba a föld merev bámulását. Vorbis ujjai gyöngéden a feljelentő álla köré tekeredtek, és fölemelték a fejét, míg szemtől szembe néztek egymással.
— Amit tettél, jó dolog — jelentette ki. Ránézett az egyik őrre. — Még életben van az apja ennek a férfinak?
— Igen, uram.
— Még képes járni?
Az inkvizítor vállat vont. — I-igen, uram.
— Akkor bocsássátok szabadon most azonnal, helyezzétek ennek a kötelességtudó fiának felügyelete alá és küldjétek mindkettejüket haza!
A remény és a félelem seregei küzdöttek a spicli szemében.
— Köszönöm, uram — hálálkodott.
— Járj békével!
Vorbis figyelte, ahogy az egyik őr kivezeti a férfit a kertből. Aztán szórakozottan odaintett kezével az egyik főinkvizítornak.
— Tudjuk, hol lakik a fickó?
— Igen, uram.
— Akkor jó.
Az inkvizítor habozott.
— És ez a… szerkezet, uram?
— Om szólt hozzám. Egy masina, ami magától jár? Egy ilyen dolog ellentmond a józan észnek. Hol vannak az izmai? Hol van az agya?
— Igen, uram.
Az inkvizítor, akit Szuros Esperesnek hívtak, azért jutott el ma elfoglalt pozíciójába, ami mellesleg az a hely, ahol épp most nem biztos, hogy szeretett volna lenni, mert szeretett fájdalmat okozni az embereknek. Ez egyszerű vágy, és olyan, amit a Kvizíción belül bőségesen kielégíthetett. És egyben egyike volt azoknak, akik egy nagyon különös módon rettegtek Vorbistól. Fájdalmat okozni az embereknek, csak mert élvezed… ez érthető. Vorbis csak azért kínzott meg embereket, mert úgy határozott, hogy meg kellene kínozni őket, szenvedélymentesen, sőt, egyfajta kemény szeretettel.
Szuros tapasztalata szerint az emberek nem agyalnak ki dolgokat, végső soron, egy exkvizítor előtt nem. Persze, nincsenek olyasmik, mint a maguktól járó szerkezetek, de azért emlékezetébe véste, hogy növelni kell az őrök…
— Azonban — szólalt meg Vorbis — holnap zavargás lesz a szertartás alatt.
— Uram?
— Nekem… különös tudomásom van erről — állította Vorbis.
— Természetesen, uram.
— Te tudod, mekkora igénybevételnél szakadnak el az inak és izmok Szuros Esperes.
Szuros már korábban azt a véleményt alakította ki, hogy Vorbis valahol az őrület túloldalán van. A közönséges tébollyal meg tudott birkózni. Tapasztalata szerint meglehetősen sok elmebajos van a világon és sokan közülük még eszelősebbé váltak a Kvizíció alagútjaiban. Ám Vorbis egyenesen áthaladt azon a vörös határvonalon, és fölépített valamiféle logikus struktúrát a túloldalon. Hibbant elemekből összeállított értelmes gondolatok.