— Igen, uram — ismerte be.
— Én viszont tudom, mekkora terhelés töri meg az embereket.
Éjszaka volt és az évszakhoz képest hűvös.
Lu-Tze átosont a pajta sötétjén, szorgalmasan söpörgetve. Néha elővett egy rongyot köntöse mélyének rejtekéből, és megtisztogatott dolgokat.
Kifényesítette a Mozgó Teknőc külsejét, ami alacsonyan és fenyegetően derengett át az árnyékokon.
És söpört tovább a műhely felé, ahol aztán leselkedett egy darabig.
Rendkívüli összpontosításra van szükség jó minőségű acél öntéséhez. Nem csoda, hogy az istenek mindig az elszigetelt kovácsműhelyek köré csoportosulnak. Annyi minden van, ami rosszul sikerülhet. Az összetevők vegyítésének csekély elhibázása, egy pillanatnyi kihagyás…
Urna, aki csaknem elaludt állva, morgott, amikor oldalba bökéssel fölébresztették és valamit a kezébe nyomtak.
Méghozzá egy csésze teát. Fölnézett, bele Lu-Tze kis, kerek képébe.
— Ó — mondta. — Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm.
Biccentés, mosoly.
— Csaknem kész — motyogta Urna, többé-kevésbé önmagának. — Most már csak hagyni kell kihűlni. Muszáj hagyni, hogy tényleg nagyon lassan hűljön ki. Különben kristályosodik, tudod.
Biccentés, mosoly, biccentés.
A tea jó volt.
— Nnemm minthamúgy fontos öntés lenne — mormolta Urna, megmeginogva. — Csak a vezrlőrudak…
Lu-Tze elővigyázatosan elkapta, egy szénrakáshoz kormányozta, és leültette. Aztán ment, és egy ideig nézte a kohót. Az acélrúd izzott az öntőformában.
Egy vödör hideg vizet öntött rá, figyelte a nagy gőzfelhő szétterjedését és eloszlását, aztán vállára vetette a söprűjét, és sietve elrohant.
Az emberek, akik számára Lu-Tze egy ködösen megpillantott alak volt egy roppant lassú söprű mögött, meglepődtek volna gyorsaságán, különösen egy hatszáz éves férfiútól, aki nem eszik hántolatlan rizsen kívül mást és csak zöld teát iszik, avas vajdarabot téve bele.
A Citadella főkapujától nem messze abbahagyta a futást, és nekiállt söpörgetni. Elsöpört a kapuig, körbesöpörte magukat a kapuszárnyakat, biccentett és mosolygott egy katonának, aki szúrósan rámeredt, de aztán ráébredt, hogy ez csak a vén, bolond söprögető, kifényesítette az egyik kapuszárny kilincsét és végigsöpört folyosókon és kerengőkön egész Tesveer veteményeskertjéig.
Ott meglátott egy lekuporodott alakot a dinnyék között.
Lu-Tze keresett egy pokrócot, és visszaballagott a kertbe, ahol Tesveer összegörnyedve ült, térdére fektetett kapával.
Lu-Tze számos kétségbeesett arcot látott életében, ami hosszabbra nyúlt, mint amit a legtöbb civilizációnak sikerül elérnie. Tesveeré volt a legrosszabb. Az öreg a püspök vállára terítette a pokrócot.
— Nem tudom meghallani őt — mondta rekedt hangon Tesveer. — Ez jelentheti, hogy túl messze van. Folyton erre gondolok. Talán valahol odakint van. Mérföldekre innen!
Lu-Tze mosolygott és biccentett.
— Megint meg fog történni az egész. Ő sose mondta senkinek, hogy csináljon valamit. Vagy ne csináljon valamit. Nem törődött!
Lu-Tze újfent mosolygott és biccentett. A foga sárga volt. Ami azt illeti, már a kétszázadik fogsort viselte.
— Törődnie kellett volna.
Lu-Tze ismét eltűnt a maga sarkában, és visszatért egy, valamiféle teával teli, lapos tállal. Biccentett és mosolygott és odakínálta Tesveernek, míg az el nem vette és nem kortyolt belőle. A teának olyan íze volt, mint a forró vízbe áztatott levendulának.
— Nem értesz semmit abból, amit mondok, igaz? — kérdezte Tesveer.
— Nem sokat — válaszolta Lu-Tze.
— Tudsz beszélni?
Lu-Tze az ajkához emelt egy aszott ujjat.
— Nagy titok — jelentette ki.
Tesveer ránézett a kis öregemberre. Mennyit tud róla? Mennyit tud róla bárki?
— Te beszélgetsz Istennel — mondta Lu-Tze.
— Honnan tudod?
— Jelek. Embernek, aki Istennel beszél, nehéz az élete.
— Igazad van! — Tesveer a csésze pereme fölött Lu-Tzéra meredt. — Miért vagy itt? — kérdezte. — Te nem vagy omniai. Vagy ephebei.
— A Tengely közelében nőtt föl. Régen. Mostanra Lu-Tze idegen, bárhová megy. Így a legjobb. Vallásosságot tanult a templomban otthon. Most megy, ahol munka akad.
— Trágyát hordani és növényeket metszeni?
— Persze. Sose volt püspök vagy magas rangú fejes. Veszedelmes élet. Mindig lenni olyan ember, aki tisztogatja a templomi padokat vagy fölsöpör az oltár mögött. Senki sem háborgat hasznos ember. Senki sem háborgat kisember. Senki sem emlékszik a neve.
— Ez volt az, amit tenni akartam! De az én esetemben nem működik.
— Akkor keress másik utat! Templomban tanultam. Agg mester tanított. Amikor baj van, mindig fölidéz agg és tiszteletreméltó mester bölcs szavait.
— Mik voltak azok?
— Agg mester mond: „Az a fiú ott! Mit eszik? Remélem, eleget hoztál mindenkinek!” Agg mester mond: „Te rossz fiú! Miért nem csinál meg házifeladat?” Agg mester mond: „Melyik fiú nevetgél? Nem megmond melyik fiú nevetgél, egész dodzsó marad itt iskola után!” Amikor fölidéz ezek a bölcs szavak, semmi sem tűnik annyira rossznak.
— Mit tegyek? Nem hallom őt!
— Azt teszed, amit tenned kell. Ha tanultam bármi, az, teljesen egyedül kell megtenned az utat.
Tesveer átölelte a térdét.
— De ő nem mondott nekem semmit! Honnan van az a rengeteg bölcsesség? Az összes többi próféta parancsolatokkal tért vissza!
— Honnét szedték őket?
— Én… azt hiszem, hogy ők eszelték ki mind.
— Te is vedd őket ugyanonnan.
— Te ezt filozófiának nevezed? — üvöltötte Didaktülosz, botját lóbálva.
Urna megtisztította a kart a homoköntőforma darabkáitól.
— Hát… természetfilozófia — mondta.
A bot puffanva csapott le a Mozgó Teknőc véknyára.
— Sose tanítottam neked ilyesmit! — kiabálta a filozófus. — A filozófia feladata jobbá tenni az életet!
— Ez egy csomó ember számára jobbá fogja tenni — jelentette ki nyugodtan Urna. — Segíteni fog egy zsarnok megdöntésében.
— És aztán? — firtatta Didaktülosz.
— És aztán mi lesz?
— És aztán darabokra fogod szedni, mi? — tudakolta az öregember. — Széttöröd? Leszeded a kerekeket? Megszabadulsz az összes vascövektől? Elégeted a terveket? Igen? Amikor ellátta a dolgát, igen?
— Nos… — kezdte Urna.
— Aha!
— Aha mi? És akkor mi van, ha megtartjuk? Majd az… elrettentés eszköze lesz más zsarnokoknak!
— Azt hiszed, a zsarnokok nem fogják megépíteni ezeket úgyszintén?
— Hát… tudok nagyobbakat építeni! — ordította Urna.
Didaktülosz megrogyott. — Igen — ismerte el. — Semmi kétség, tudsz. Szóval akkor minden rendben. Nahát! Még elgondolni is, hogy én itt aggódtam. És most… azt hiszem, megyek és lepihenek valahol…
Összegörnyedtnek és — hirtelen — öregnek tűnt.
— Mester? — szólalt meg Urna.
— Ne „mesterezz” engem! — felelte Didaktülosz, kitapogatva útját a pajtafalak mentén az ajtóhoz. — Látom, hogy te már tudsz minden nyavalyás dolgot, ami tudható az emberi természetről. Hah!