XV. Testestül-Lelkestül Elpusztíthatlak Téged.
— Igen. Teljesen a hatalmadban vagyok.
XVI. Úgy Összetörhetlek, Mint Egy Tojást!
— Igen.
Om elnémult.
Aztán így szólt: XVII. Nem Használhatod A Gyöngeséget Fegyverként.
— Az az egyetlen, amivel rendelkezem.
XVIII. Akkor Miért Kellene Engedjek?
— Nem engedni. Alkudni. Köss velem üzletet gyöngeségben! Vagy egy nap majd olyasvalakivel kell alkudoznod, aki erőpozícióban van. A világ változik.
XIX. Hah! Alkotmányos Vallást Akarsz?
— Miért ne? A másik nem működött.
Om a Templomra hajolt, indulata csillapulóban.
II. Fejezet. I. vers. Nos Hát, Rendben. De Csak Egy Időre. Vigyor terjedt szét a hatalmas, gomolygó arcon. Száz Évre, Jó?
— És száz év múlva?
II. Majd Meglátjuk.
— Áll az alku.
Egy fatörzs hosszúságú ujj kinyúlt, leereszkedett, megérintette Tesveert.
III. Van Benned Meggyőző Erő. Szükséged Is Lesz Rá. Egy Hajóhad Közeledik.
— Ephebeiek? — kérdezte Szimónia.
IV. És Tsortiak. És Dzselébéjbek. És Klaccsiak. Minden Szabad Ország a Part Mentéről. Hogy Elpusztítsák Omniát Minden Időkre. Vagy Ideig-Óráig.
— Nektek nincs sok barátotok, igaz? — tudakolta Urna.
— Még én sem kedvelem magunkat túlzottan, pedig én mi vagyok — válaszolta Szimónia. Fölnézett az istenre.
— Fogsz segíteni?
V. Te Még Csak Nem Is Hiszel Bennem!
— Igen, de gyakorlatias ember vagyok.
VI. És Bátor Is, Hogy Ateizmust Hirdetsz Az Istened Előtt.
— Ez nem változtat meg semmit, tudod! — ágált Szimónia. — Ne hidd, hogy leveszel a lábamról, csak mert létezel!
— Nem kell segítség — szögezte le Tesveer.
— Mi? — fakadt ki Szimónia. — Óriási hadseregre lesz szükségünk az ellen a banda ellen!
— Igen. És az nekünk nincs. Szóval másképp fogjuk csinálni.
— Neked elment az eszed!
Tesveer nyugalma olyan volt, mint a sivatag.
— Ez lehetséges.
— Harcolnunk kell!
— Még nem.
Szimónia dühében ökölbe szorította a kezét.
— Nézd… figyelj… Hazugságokért haltunk meg, évszázadokig hazugságokért haltunk meg. — Az isten irányába intett fél kezével. — Most pedig van egy igazságunk, amiért meghalhatunk!
— Nem. A hazugságokért meg kell halnia az embereknek. De az igazság túl becses ahhoz, hogy meghaljunk érte.
Szimónia szája némán tátogott, miközben a megfelelő szavakat keresgélte. Végül rálelt néhányra tanulmányai kezdetéről.
— Azt mondták nekem, hogy a legnemesebb dolog meghalni egy istenért — mormolta.
— Azt Vorbis mondta. És ő… ostoba volt. Az ember meghalhat az országáért vagy a népéért vagy a családjáért, de egy istenért teljes és szorgos életet kell élnie, egy hosszú élet minden napján.
— És az mennyire lesz hosszú?
— Majd meglátjuk.
Tesveer fölnézett Omra.
— Nem fogod megmutatni magad így újra?
III. Fejezet. I. vers. Nem. Egyszer Elég Volt.
— Emlékezz a sivatagra!
II. Emlékezni Fogok.
— Gyere velem!
Tesveer odament Vorbis teteméhez, és fölemelte.
— Azt hiszem — jegyezte meg —, hogy az erődítmények ephebei oldalán fognak partra szállni. Nem fogják a köves partot használni, a szirteket meg nem tudják. Ott fogok találkozni velük. — Lepillantott Vorbisra. — Valakinek muszáj.
— Csak nem azt akarod mondani, hogy egyedül mész?
— Tízezer nem lenne elegendő. Egy talán igen.
Lesétált a lépcsőn.
Urna és Szimónia nézték, ahogy elmegy.
— Meg fog halni — szögezte le Szimónia. — Még csak egy zsírpacni sem marad belőle a homokon. — Odafordult Omhoz. — Meg tudod állítani?
III. Lehet, Hogy Nem.
Tesveer már félig átvágott a Helyen.
— Nos, mi nem hagyjuk őt magára — közölte Szimónia.
IV. Helyes.
Om figyelte, ahogy ők is elmennek. És aztán egyedül maradt, eltekintve az őt bámuló ezrektől, akik a nagy tér szélei körül zsúfolódtak össze. Azt kívánta, bárcsak tudná, mit mondjon nekik. Ez az, amiért szüksége van a Tesveerhez hasonlókra. Ez az, amiért minden istennek szüksége van a Tesveerhez hasonlókra.
— Elnézést?
Az isten lenézett.
V. Igen?
— Hmm. Neked nem adhatok el valamit, ugye?
VI. Hogy Hívnak?
— Himballah, isten.
VII. Á, Igen. És Mit Kívánsz?
A kereskedő idegesen ugrándozott egyik lábáról a másikra.
— Nem tudnál kisikeríteni csak egy egész kicsi parancsolatot? Mondjuk, valamit arról, hogy szerdánként joghurtot kell enni? Mindig nagyon nehéz ellavírozni a hét közepén.
VIII. Az Istened Előtt Állsz És Alkalmat Keresel Az Üzletelésre?
— Há-át — felelte Himballah —, köthetnénk megállapodást. Addig üsd a vasat, amíg meleg, ahogy az inkvizítorok mondják. Haha. Húsz százalék? Mit szólsz hozzá? És persze, költségek…
A Nagy Isten Om mosolygott.
IX. Azt Hiszem, Belőled Kis Próféta Lesz, Himballah, mondta.
— Remek. Remek. Ez minden, amit szeretnék. Csak megpróbálok addig nyújtózkodni, ameddig a tevepokróc ér.
X. A Teknősbékákat Nem Szabad Bántani.
Himballah félrehajtotta a fejét.
— Nincs hangzása, nem igaz? — kérdezte. — De… teknősbéka-nyakláncok… hmm… brossok is, persze. Teknőshé…
XI. NEM!
— Bocsánat, bocsánat. Látom már, hogy érted. Na jó. Teknősbékaszobrok. I-igen. Már gondoltam rájuk. Tetszetős forma. Mellesleg, nem tudnál egyszer-másszor egy szobrot ide-oda hintáztatni, esetleg? Nagyon jók az üzletnek az ingó szobrok. Tsonthaz szobra ingadozik minden Tsonthaz-böjtkor, rendszeresen. Az alapzatban működtetett, kis dugattyús eszköz révén, azt beszélik. De azért mégis nagyon hasznos a prófétáknak.
XII. Megnevettetsz, Kis Próféta. Áruld Csak A Teknősbékáid Feltétlenül.
— Az igazat megvallva — mondta Himballah —, épp az elébb rajzoltam meg néhány vázlatot…
Om eltűnt. Kurta mennydörgés hallatszott. Himballah tűnődve bámulta a skicceit.
— …de, gondolom, le kell majd vegyem róluk a kis alakot — motyogta, többé-kevésbé magának.
Vorbis árnya körbenézett.
— Á! A sivatag — mondta. A fekete homok teljesen mozdulatlan volt a csillagok világította égbolt alatt. Hidegnek látszott.
Vorbis még nem tervezte be a meghalást. Ami azt… illeti nem tudott pontosan visszaemlékezni, hogyan halt meg…
— A sivatag — ismételte meg és ezúttal árnyalatnyi bizonytalansággal. Sohasem volt bizonytalan semmiben egész… életében. Az érzés ismeretlen volt és ijesztő. Így éreznek a közönséges emberek?
Erőt vett magán.
A Halálnak ez imponált. Ez nagyon kevés embernek sikerül, mármint ragaszkodniuk régi gondolkozásmódjukhoz a haláluk után.
A Halál nem lelt örömet a munkájában. Az öröm olyan érzelem, aminek átérzését nehéznek találta. Ám van olyan, hogy elégedettség.
— Lám-lám — szólalt meg Vorbis. — A sivatag. És a sivatag végén…?
ITÉLET.
— Igen, igen, persze.
Vorbis megpróbált koncentrálni. Nem tudott. Érezte, ahogy a bizonyosság elszivárog. És ő mindig is biztos volt.
Tétovázott, mint az ember, aki kinyitva egy ismerős szobába vezető ajtót, nem talál ott mást, csak egy feneketlen gödröt. Az emlékek még mind megvoltak. Érzékelte őket. Megvolt a szokott alakjuk. Csak arra nem tudott visszaemlékezni, hogy mik is voltak. Valaha volt egy hang… Kétségtelen, ugye, hogy valaha volt egy hang? De nem tudott mást fölidézni, csak a saját gondolatai hangzását, amint visszaverődnek a saját fején belül.
Most pedig át kell kelnie a sivatagon. Mi félelmetes lehet ott…
A sivatag az, amit hiszel.
Vorbis önmagába nézett.
És nem hagyta abba a szemlélődést.
Térdre rogyott.
LÁTOM ÉN, HOGY DOLGOD VAN — állapította meg a Halál.
— Ne hagyj itt! Olyan üres!
A Halál körbepillantott a végtelen sivatagon. Csettintett az ujjával, és egy nagy, fehér ló ügetett hozzá.
ÉN VAGY SZÁZEZER EMBERT LÁTOK — mondta, miközben föllendült a nyeregbe.
— Hol? Hol?
ITT. VELED.
— Én nem látom őket!
A Halál megragadta a kantárt.
ENNEK ELLENÉRE — mondta. A lova néhány lépésnyit előre ügetett.
— Nem értem! — sikoltotta Vorbis.
A Halál megtorpant. TALÁN HALLOTTAD A SZÓLÁST — jegyezte meg —, HOGY A POKOL A TÖBBI EMBER.
— Hogyne. Igen, persze.
A Halál bólintott. IDŐVEL — magyarázta — MEG FOGOD TANULNI, HOGY EZ NEM IGAZ.