— A sivatag — ismételte meg és ezúttal árnyalatnyi bizonytalansággal. Sohasem volt bizonytalan semmiben egész… életében. Az érzés ismeretlen volt és ijesztő. Így éreznek a közönséges emberek?
Erőt vett magán.
A Halálnak ez imponált. Ez nagyon kevés embernek sikerül, mármint ragaszkodniuk régi gondolkozásmódjukhoz a haláluk után.
A Halál nem lelt örömet a munkájában. Az öröm olyan érzelem, aminek átérzését nehéznek találta. Ám van olyan, hogy elégedettség.
— Lám-lám — szólalt meg Vorbis. — A sivatag. És a sivatag végén…?
ITÉLET.
— Igen, igen, persze.
Vorbis megpróbált koncentrálni. Nem tudott. Érezte, ahogy a bizonyosság elszivárog. És ő mindig is biztos volt.
Tétovázott, mint az ember, aki kinyitva egy ismerős szobába vezető ajtót, nem talál ott mást, csak egy feneketlen gödröt. Az emlékek még mind megvoltak. Érzékelte őket. Megvolt a szokott alakjuk. Csak arra nem tudott visszaemlékezni, hogy mik is voltak. Valaha volt egy hang… Kétségtelen, ugye, hogy valaha volt egy hang? De nem tudott mást fölidézni, csak a saját gondolatai hangzását, amint visszaverődnek a saját fején belül.
Most pedig át kell kelnie a sivatagon. Mi félelmetes lehet ott…
A sivatag az, amit hiszel.
Vorbis önmagába nézett.
És nem hagyta abba a szemlélődést.
Térdre rogyott.
LÁTOM ÉN, HOGY DOLGOD VAN — állapította meg a Halál.
— Ne hagyj itt! Olyan üres!
A Halál körbepillantott a végtelen sivatagon. Csettintett az ujjával, és egy nagy, fehér ló ügetett hozzá.
ÉN VAGY SZÁZEZER EMBERT LÁTOK — mondta, miközben föllendült a nyeregbe.
— Hol? Hol?
ITT. VELED.
— Én nem látom őket!
A Halál megragadta a kantárt.
ENNEK ELLENÉRE — mondta. A lova néhány lépésnyit előre ügetett.
— Nem értem! — sikoltotta Vorbis.
A Halál megtorpant. TALÁN HALLOTTAD A SZÓLÁST — jegyezte meg —, HOGY A POKOL A TÖBBI EMBER.
— Hogyne. Igen, persze.
A Halál bólintott. IDŐVEL — magyarázta — MEG FOGOD TANULNI, HOGY EZ NEM IGAZ.
Az első hajók partra futottak a sekélyesben, és a csapatok kiszökkentek a vállmagas hullámtörésbe.
Senki sem volt teljesen biztos abban, ki a hajóhad vezére. A part menti országok többsége gyűlölte egymást, nem bármiféle személyes értelemben, hanem egyszerűen történelmi alapokon. Másrészt viszont, ugyan mennyi parancsnoklás szükséges? Mindenki tudja, hol van Omnia. A flottában egyetlen ország sem utálta jobban a többieket Omniánál. Eljött az idő, amikor kikerülhetetlenné vált, hogy Omnia… ne létezzék.
Argavisti tábornok Ephebéből úgy vélte, ő a parancsnok, mert bár nem neki volt a legtöbb hajója, ő jött megbosszulni a támadást Ephebe ellen. De Borvorius imperiátor Tsortból tudta, hogy ő a parancsnok, mert a tsortiaknak több hajója volt mindenki másnál. És Rham-ap-Efan admirális Dzselébéjbiből meg volt győződve, hogy ő a parancsnok, mert olyanfajta ember volt, aki mindig azt hiszi, hogy övé az irányítás. Az egyetlen kapitány, aki nem gondolta azt, hogy voltaképpen ő vezényli a hajóhadat, Fasta Benj volt — egy halász, mocsárlakó nomádok egy igen apró nemzetéből, melynek létezéséről egyáltalán nem volt tudomása az összes többi népnek —, akinek pöttöm nádcsónakja előzőleg a flotta útjába esett, és az magával sodorta. Mivel az ő törzse abban hitt, hogy csupán ötvenegy ember él a világon, egy óriásgőtét imádott, egy nagyon privát nyelvet beszélt, melyet senki más nem értett, és sosem látott fémet vagy tüzet korábban, a férfi rengeteg időt töltött azzal, hogy zavartan vigyorgott.
Világos, hogy partot értek, de nem iszapból és nádból lévő rendeset, hanem parányi kavicsokból valót. Fölráncigálta kis nádcsónakját a homokra, és érdeklődve leült, hogy lássa, most mit fognak csinálni a férfiak a tollas kalapokban és fényes halpikkelymellényekben.
Argavisti tábornok a partot fürkészte.
— Biztos, hogy láttak minket jönni — szögezte le. — Hát akkor miért hagyták, hogy hídfőállást létesítsünk?
Hőfátyol reszketett a dűnék fölött. Egy pötty bukkant föl, hol növekedve, hol összezsugorodva a vibráló levegőben.
További csapatok zúdultak a szárazföldre.
Argavisti tábornok beárnyékolta a szemét a nap ellen.
— A pasi csak ott álldogál — állapította meg.
— Lehet, hogy kém — jegyezte meg Borvorius.
— Nem látom be, hogy lehetne kém a saját országában — vélekedett Argavisti. — Különben is, ha kém lenne, akkor egyik helyről a másikra lopakodna. Erről lehet fölismerni őket.
Az alak már korábban megállt a dűnék lábánál. Volt benne valami, ami magára vonta a tekintetet. Argavisti számtalan ellenséges sereggel nézett már szembe, és ez normális. Egy türelmesen várakozó alak nem az. Azon kapta magát, hogy folyton odafordul, hogy ránézhessen.
— Cipel valamit — jelentette ki végül. — Őrmester? Menjen és hozza ide azt az embert!
Néhány perccel később az őrmester visszatért.
— Azt mondja, a part közepén fog Önnel találkozni, uram — jelentette.
— Nem utasítottam, hogy hozza őt ide?
— Nem akart jönni, uram.
— Magának van kardja, ugyebár?
— Igenuram. Kicsit megböködtem, de nem akart moccanni, uram. És egy holttestet cipel, uram.
— Egy csatamezőre? Nézze, az nem afféle mindeki-hozza-a-sajátját!
— És… uram?
— Tessék?
— Aszongya, alighanem ő a Cenobiarcha, uram. Egy békeszerződésről szeretne tárgyalni.
— Ó, azt szeretne? Békeszerződést? Ismerjük a békeszerződéseket Omniával. Menjen és mondja meg neki… nem. Fogjon két embert és hozza ide!
Tesveer visszaballagott a katonákkal a tábor szervezett zűrzavarán át. Félelmet kellene érezzek, gondolta. A Citadellában mindig féltem. De most nem. Ez az átjutás a félelmen, ki a túloldalra.
Néha az egyik katona meglökte. Tilos egy ellenségnek szabadon besétálni egy táborba, még ha akarja is.
Tesveert egy kecskelábú asztal elé vitték, amely mögött fél tucat termetes férfi ült változatos katonai divatban, meg egy apró, olajbarna bőrű ember, aki halat belezett és mindenkire reménykedve mosolygott.
— Hát akkor — szólalt meg Argavisti — Omnia Cenobiarchája, eh?
Tesveer a homokra ejtette Vorbis tetemét. A pillantások követték a hullát.
— Őt ismerem… — mondta Borvorius. — Vorbis! Valaki végül megölte, eh? És abbahagynád a próbálkozást, hogy halat adj el nekem? Tudja valaki, hogy ki ez az ember? — tette hozzá Fasta Benjre mutatva.
— Egy teknősbéka volt — felelte Tesveer.
— Tényleg? Nem lep meg. Sosem bíztam bennük, mindig egyik helyről a másikra lopakodnak. Nézd, mondtam már, nem kell hal! Nem tartozik az enyémek közé, ezt biztosan tudom. Egyike a tieidnek?
Argavisti ingerülten legyintett. — Ki küldött téged, fiú?
— Senki. Magamtól jöttem. De mondhatod, hogy a jövőből jöttem.
— Filozófus vagy? Hol a szivacsod?
— Azért jöttetek, hogy hadba szálljatok Omnia ellen. Ez nem lenne jó ötlet.
— Omnia szempontjából ez igaz.
— Mindenkiéből. Valószínűleg legyőznétek minket. De nem mindnyájunkat. És akkor mit fogtok csinálni? Itt hagytok egy helyőrséget? Örökre? És előbb vagy utóbb egy új nemzedék majd megtorolja. Hogy miért tettétek ezt, nekik semmit sem fog jelenteni. Ti lesztek az elnyomók. Harcolni fognak. Talán még győznek is. És lesz egy újabb háború. És egy nap az emberek majd azt mondják: miért nem intézték el az egészet, akkor régen? A tengerparton. Mielőtt az egész elkezdődött. Mielőtt az a rengeteg ember meghalt. Nekünk most megvan erre az esélyünk. Hát nem vagyunk szerencsések?