— A harcoláshoz az ephebeiekkel? — tudakolta Tesveer.
Urna megpördült.
— Mi? — nyögte.
— Te azért építetted ezt a… ezt az izét… hogy harcoljon az ephebeiek ellen?
— Hát… nem… nem — válaszolta a megzavarodottnak látszó Urna. — Ephebeiekkel harcolunk?
— Mindenkivel — tájékoztatta Szimónia.
— De én soha… én egy… én soha…
Tesveer lenézett a vastüskés kerekekre és a fűrészélű lemezekre a Teknőc széle körül.
— Ez egy eszköz, amely magától közlekedik — magyarázta Urna. — Arra akartuk használni… úgy értem… nézd, én sose akartam, hogy…
— Most viszont szükségünk van rá — vélekedett Szimónia.
— Melyik nekünkről beszélsz?
— Mi jön ki az elején lévő nagy és hosszú csőrszerűségből? — érdeklődött Tesveer.
— Gőz — felelte Urna gyászosan. — A biztonsági szelephez kapcsolódik.
— Ó!
— Nagyon forró, amikor kijön — folytatta Urna még jobban megrogyva.
— Ó?
— Leforrázó, ami azt illeti.
Tesveer tekintete a gőztölcsérről a forgó késekre vándorolt.
— Nagyon filozofikus — jegyezte meg.
— Vorbis ellen akartuk használni — mentegetőzött Urna.
— És most mégsem. Ephebeiek ellen fogják használni. Tudod, valaha azt hittem magamról, hogy buta vagyok, de aztán találkoztam a filozófusokkal.
Szimónia törte meg a csöndet megveregetve Tesveer vállát.
— Majd minden szépen megoldódik — állította. — Nem fogunk veszteni. Elvégre — mosolygott bátorítóan — Isten a mi oldalunkon áll.
Tesveer megpördült. Az ökle előrevágódott. Nem volt technikás ökölcsapás, de ahhoz elég kemény, hogy Szimóniát körbeperdítse. A katona az állát tapogatta.
— Ezt meg miért kaptam? Hát nem ezt akartad?
— Olyanok lesznek az isteneink, amilyeneket megérdemlünk — világosította föl Tesveer —, és azt hiszem, nem érdemlünk semmilyet. Ostobák. Ostobák. A legértelmesebb ember, akivel idén találkoztam, egy oszlopon lakik a sivatagban. Ostobák. Azt hiszem, csatlakoznom kellene hozzá.
I. Miért?
— Istenek és emberek, emberek és istenek — felelte Tesveer. — Minden azért történik, mert megestek bizonyos dolgok korábban. Ostobaság!
II. De Te Vagy A Választott.
— Válassz valaki mást!
Tesveer nagy léptekkel távozott a szedett-vedett seregen át. Senki sem próbálta megállítani. Odaért a szirtekre fölvezető ösvényhez, és még csak meg sem fordult, hogy a csatasorokra pillantson.
— Nem fogod megnézni a csatát? Szükségem van valakire, aki nézi a csatát.
Didaktülosz egy sziklán ücsörgött, kezét rákulcsolva a botjára.
— Ó, helló! — köszönt keserűen Tesveer. — Isten hozott Omniában!
— Az segít, ha filozofikusan állsz hozzá — tanácsolta Didaktülosz.
— De semmi ok sincs a harcra!
— Dehogynem. Becsület meg bosszú meg kötelesség meg ilyesmik.
— Tényleg így gondolod? Azt hittem, a filozófusoknak logikusnak kell lennie?
Didaktülosz vállat vont.
— Nos, az én fölfogásom szerint a logika csupán a sokaság tudatlanságának egy módja.
— Azt hittem, az egész véget ér azzal, hogy Vorbis meghalt.
Didaktülosz a saját belső világába meredt.
— Hosszú időbe telik, míg a Vorbishoz hasonló emberek meghalnak. Visszhangokat hagynak maguk után a történelemben.
— Tudom, mire gondolsz.
— Hogy van Urna gőzgépe? — érdeklődött Didaktülosz.
— Azt hiszem, kissé ki van borulva miatta — válaszolta Tesveer.
Didaktülosz vihogott, és botjával a földre csapott.
— Hah! Akkor már okul! Minden oda-vissza működik!
— Úgy kéne — értett egyet Tesveer.
Valami aranyszínű üstököshöz hasonló süvített át a Korongvilág egén. Om sasként szárnyalt, földobta őt a friss volta, az ereje a felé áramló hitnek. Legalábbis addig, ameddig tart. Ilyen forró, ilyen kétségbeesett hit sosem tart soká. Az emberi elme nem képes fenntartani ezt. De amíg tart, addig ő erős.
A Mennyek Ormának középső csúcsa a hegyekből emelkedik föl a Tengelynél, zöld jég és hó tíz függőleges kilométere, melyet a Megnemnyilvánul-lak fiatornyai és kupolái koszorúznak.
Itt élnek a Korongvilág istenei.
Legalábbis, minden olyan isten, aki valaki. És furcsa, hogy bár évek erőfeszítésébe és munkájába és fondorkodásába telik egy istennek, amíg odakerül, amikor már ott vannak, nem úgy tűnik, hogy sokat tennének, eltekintve a túlzásba vitt ivászattól és a tobzódástól egy kis, enyhe züllésben. Számos kormányzati rendszer követi nagy vonalakban ezt a példát.
Játékokat játszanak. Azok általában nagyon egyszerű játszmák, mert az istenek könnyen ráunnak a bonyolult dolgokra. Furcsa, hogy míg a kisistenek képesek egyetlen célt a fejükben tartani évmilliókig, valójában nem is többek egy célkitűzésnél, úgy tűnik, a nagy istenek figyelemterjedelme nem haladja meg a közönséges szúnyogét.
És a stílusuk? Ha a Korongvilág istenei emberek lennének, azt gondolnák, hogy három gipszkacsa némileg avantgárd.
A nagycsarnok végében egy kétszárnyú ajtó állt.
Rázkódott a viharos kopogtatástól.
Az istenek tétován fölpillantottak különféle elfoglaltságaikból, vállat vontak és elfordultak.
Az ajtószárnyak berobbantak.
Om lépdelt át a hulladékon, annak arckifejezésével nézegetve körbe, akinek sürgős keresnivalója van és nincs rá sok ideje.
— Nohát — mondta.
Ió, a Mennydörgés Istene fölnézett a trónjáról, és fenyegetően meglendítette a pörölyét.
— Hát te ki vagy?
Om a trónushoz lépett, a tógájánál fogva fölkapta Iót, és a homlokával sebtében lefejelte.
Szinte senki sem hisz a mennydörgésistenekben manapság…
— Aú!
— Ide figyelj, cimbora! Nincs időm csevegni valami lepedőbe burkolt anyámasszony katonájával. Hol vannak Tsort és Ephebe istenei?
Ió, az orrát szorítva, tétován a csarnok közepe felé intett.
— Ndeb kelled folna eszt denned! — hányta a szemére. Om átmasírozott a csarnokon.
A terem közepén állt az, ami első pillantásra egy kerek asztalnak tűnt, s másodikra aztán a Korongvilág makettjának. Teknőc, elefántok meg minden, és aztán, valami meghatározhatatlan módon a valóságos Korongvilágnak látszott, ahogy messziről kinéz, ám közelre hozva. Volt valami rafinált átverés a távolságok körüclass="underline" óriási tér érzetét keltették, ami kicsire gömbölyödött össze. De föltehetőleg a valódi Korongvilágot nem borította fénylő vonalak hálózata, épp csak a felszín fölött lebegve. Vagy talán mérföldekkel a felszín fölött?
Om korábban ugyan nem látta még, de tudta, mi ez. Egyszerre hullám és részecske; egyszerre térkép és a föltérképezett hely. Ha összpontosítana a pöttöm, csillogó kupolára a parányi Mennyek Ormának csúcsán, kétségtelenül megpillantaná saját magát, amint lenéz egy még kisebb makettra… és így tovább, egész le addig a pontig, ahol az univerzum összetekeredik, mint egy ammonit farka, az ammonit pedig az a fajta lény, mely évmilliókkal korábban élt és egyáltalán nem hitt semmiféle istenben…
Az istenek, feszülten figyelve, a makett köré csoportosultak.