Om könyökével félretaszított egy jelentéktelen Bőségistennőt.
Kockák lebegtek épp csak a világ fölött, meg apró agyagfigurák és zsetonok összevisszasága. Még csak kicsit se kellett omnipotens légy ahhoz, hogy tudd, mi folyik itt.
— Orba vágod enkem!
Om megfordult.
— Sosem felejtek el egy arcot, cimbora. Csak vidd innét a tiéd, jó? Amíg még maradt belőle valami.
Visszafordult a játékhoz.
— Elnézést — szólalt meg egy hang a derekánál. Lenézett egy óriási nagy gőtére.
— Igen?
— Itt nem szabad ilyet tenni. Semmi Lesújtás. Nem itt fönt. Ez szabály. Ha te harcolni akarni, az embereid harcoltatni az ő embereivel.
— Te ki vagy?
— Én lenni P'tang-P'tang.
— Te isten vagy?
— Határozott.
— Igen? Hány híved van összesen?
— Ötvenegy!
A gőte reménykedve ránézett és hozzátette: — Az lenni sok? Nem tudni számolni.
Rámutatott egy eléggé kezdetlegesen megmintázott alakra a tengerparton Omniában, és azt mondta: — De lenni tét!
Om szemügyre vette a kis halász alakját.
— Amikor meghal, ötven hívőd lesz — intette.
— Az több vagy kevesebb mint ötvenegy?
— Sokkal kevesebb.
— Határozott?
— Igen.
— Ezt nekem senki sem mondani.
Több tucat isten kémlelte a tengerpartot. Om kissé homályosan fölidézte az ephebei szobrokat. Volt egy istennő a rosszul kifaragott bagollyal. Igen.
Om megdörzsölte a fejét. Ez nem istenszerű gondolkozás. Egyszerűbbnek tűnik, amikor idefönt vagy. Az egész egy játék. Elfelejted, hogy odalent nem játék. Emberek halnak meg. Testrészek metélődnek le. Olyanok vagyunk itt fönt, mint a sasok, gondolta. Néha megmutatjuk egy teknősbékának, hogyan kell repülni.
Aztán elengedjük.
Így szólt általánosságban az okkult világhoz: — Odalent emberek fognak meghalni.
Egy tsorti Napisten még arra sem vette a fáradságot, hogy körbenézzen.
— Erre valók — válaszolta. A kezében kockavető dobozt tartott, ami rendkívül hasonlított egy emberi koponyára, rubinokkal a szemgödörben.
— Á, igen — mondta Om. — Ezt elfelejtettem, egy pillanatig. — A koponyára pillantott, aztán odafordult a kis Bőségistennőhőz.
— Mi ez, kedves? Egy bőségszaru? Megnézhetem? Köszi.
Om kiöntötte belőle a gyümölcsök egy részét. Aztán megbökte a Gőteistent.
— A helyedben, cimbora, keresnék valami hosszút és súlyosat — tanácsolta.
— Egy kevesebb mint ötvenegy? — firtatta P 'Tang-P 'Tang.
— Ugyanannyi — szögezte le határozottan Om. A tsorti Isten tarkóját mustrálgatta.
— De neked ezrével vannak — jegyezte meg a Gőteisten. — Te ezrekért harcolsz.
Om megdörzsölte a homlokát. Túl sok időt töltöttem odalent, gondolta. Nem tudom abbahagyni a földhözragadt gondolkodást.
— Azt hiszem — szólalt meg —, azt hiszem, ha ezreket szeretnél, akkor az egyért is harcolnod kell. — Megkopogtatta a Napisten vállát. — Hé, napsugár?
Amikor az Isten odafordult, Om széttörte a bőségszarut a fején.
Ez nem szokványos mennydörgés volt. Dadogott, akár a szupernóvák félénksége, a hang hatalmas, hasogató hullámai, melyek az eget szaggatták. Homok-szökőkút csapott föl és száguldott el a tengerparton hason fekvő testek fölött. Villám döfött le, és szimpatizáló szikrák szökkentek elő lándzsavégekről és kardhegyekről.
Szimónia fölbámult a harsogó sötétségre.
— Mi a fene történik? — Megbökte a testet maga mellett.
Az Argavisti volt. Egymásra meredtek.
Újabb mennydörgés zúzott végig az égbolton. A hullámok egymásra másztak, hogy a hajóhadba téphessenek Hajóderék vetődött félelmetes keccsel hajóderéknak, a mennydörgés basszus szólamát fanyöszörgés ellenpontozta.
Egy törött árboc vágódott a homokba Szimónia feje mellett.
— Meghalunk, ha itt maradunk — mondta. — Gyerünk!
Átbotorkáltak a vízpermeten és a homokon, rettegő és imádkozó katonák csoportjai közt, eljutva valami félig letakart keményhez.
Bekúsztak a nyugalomba, a Teknőc alá.
Másoknak már korábban ugyanez az ötlete támadt. Árnyékba burkolt alakok ültek vagy feküdtek elterülve a sötétben. Urna csüggedten ült a szerszámosládáján. Mintha lett volna valami halvány utalás a levegőben kibelezett halra.
— Az istenek haragszanak — állapította meg Borvorius.
— Átkozottul dühösek — pontosított Argavisti.
— Én magam se vagyok valami boldog — tette hozzá Szimónia. — Istenek? Huh!
— Nem ez a legjobb időpont az istentelenségre — korholta Rham-ap-Efan.
Odakint szőlőszemek záporoztak.
— Gondolni se tudnék jobbat — közölte Szimónia.
Egy darabka bőségszaru-srapnel pattant vissza a Teknőc tetejéről, ami rázkódott vasszögekkel kivert kerekein.
— De miért ránk dühösek? — kérdezte Argavisti. — Azt tesszük, amit ők akarnak.
Borvorius megpróbált mosolyogni. — Istenek, eh? — szólalt meg. — Nem lehet élni se velük, se nélkülük.
Valaki megbökte Szimóniát, és átnyújtott neki egy ázott cigarettát. A valaki egy tsorti katona volt Szimónia, önmaga ellenére, belepöfékelt.
— Jó dohány — dicsérte. — Az, amit mi termelünk, olyan ízű, mint a tevetrágya.
Továbbadta a következő gubbasztó alaknak.
KÖSZÖNÖM.
Borvorius valahonnan előteremtett egy butykost.
— Pokolra kerülsz, ha van benned egy csöpp spiritusz? — tudakolta.
— Úgy mondják — felelte szórakozottan Szimónia. Aztán észrevette a butykost. — Ó, alkoholra gondoltál? Valószínűleg. De kit érdekel? Nem fogok tudni a tűz közelébe kerülni a papoktól. Köszi.
— Add körbe!
KÖSZÖNÖM.
A Teknőc megrázkódott egy villámcsapástól.
— G'n y'himbe bo?
Mindnyájan ránéztek a nyers haldarabokra és Fasta Benj reménykedő arcára.
— Kikaparhatok néhány szenet innen a tűztérből — jegyezte meg Urna egy kicsivel később.
Valaki megkoppintotta Szimónia vállát, fura, bizsergő érzést keltve ezzel.
KÖSZÖNÖM. MENNEM KELL.
Ahogy elvette, tudatára ébredt egy légrohamnak, egy hirtelen levegővételnek az univerzumban. Időben nézett körül ahhoz, hogy lássa, amint egy hullám kiemeli az egyik hajót a vízből, és szétzúzza a dűnéken.
Egy távoli sikoly tette színesebbé a szelet.
A katonák bámultak.
— Emberek voltak alatta — jegyezte meg Argavisti.
Szimónia elejtette a butykost.
— Na, gyerünk! — szólt.
És senki, miközben húzkodták a gerendákat szembeszállva az orkánnal, miközben Urna alkalmazott mindent, amit csak tudott az emelőkről, miközben sisakjaik használták lapátként, hogy a roncs alá ássanak, sem kérdezte meg, hogy kik azok, akikért ásnak, vagy miféle uniformist viselnek az illetők.
A szél ködöt görgetett, forrót és elektromosságtól szikrázót, de a tenger még mindig tört-zúzott.
Szimónia megrántott egy árbocot, s aztán érezte, hogy csökken a súly, ahogy valaki megragadta a másik végét. Fölnézett, egyenesen Tesveer szemébe.
— Nem mondj semmit! — kérte Tesveer.
— Az istenek teszik ezt velünk?
— Ne mondj semmit!
— Tudnom kell!
— Jobb, mintha mi tennénk ezt velünk, nem igaz?
— Még mindig vannak emberek, akik sosem jutottak le a hajókról!