Az apát kíváncsian várta, hogy miféle hosszú távú, fondorlatos stratégiákkal fog előállni. Aztán az ellenfele megkocogtatott egy sakkfigurát csontos ujjával.
JUTTASD MEGINT ESZEMBE — mondta —, HOGYAN IS LÉPHETNEK A KIS LÓ ALAKÚ FIGURÁK.
Végül Tesveer meghalt, igen szokatlan körülmények közt.
Nagy kort ért meg, ám legalább ez nem volt szokatlan az Egyházban. Ahogy mondta, az ember legyen serény, minden nap.
Hajnalban kelt, és odaballagott az ablakhoz. Szerette megfigyelni a napkeltét.
Sose jutottak hozzá, hogy pótolják a Templom kapuját. Eltekintve minden mástól, még Urna sem tudott kitalálni semmiféle módszert a megolvadt fém bizarrul eltorzult halmának eltávolítására. Így aztán csak lépcsőt építettek fölé. És egy-két évvel később az emberek egész jól elfogadták, és azt mondták, ez alighanem jelképes. Nem valamié, egész pontosan, de azért jelkép. Határozottan szimbolikus.
De a nap leragyogott a Könyvtár rézkupolájáról. Tesveer megjegyezte, hogy majd érdeklődnie kellene az új szárny építéséről. Mostanság túl sok volt a panasz a túlzsúfoltság miatt.
Mindenhonnan jöttek emberek meglátogatni a Könyvtárt. Ez volt a legnagyobb nem-mágikus könyvtár a világon. Úgy tűnt, Ephebe filozófusainak fele most itt él, és Omnia is produkált már egy-két saját bölcselőt. És még papok is jöttek, hogy valamennyi időt eltöltsenek benne, a vallásos könyvek gyűjteménye miatt. Ezerkétszáznyolcvanhárom vallásos könyv volt benne immár, mindegyik — saját maga szerint — az egyetlen, amit egy embernek valaha is el kell olvasnia. Valahogy egész kedves volt mindet együtt látni. Ahogy Didaktülosz szokta volt mondani, az embernek muszáj röhögni.
Az alatt történt, amíg Tesveer a reggelijét ette, hogy az alesperes, akinek feladata volt fölolvasni neki aznapi találkozóit és tapintatosan bebiztosítani, hogy a Cenobiarcha ne viselje alsónadrágját kívül, szégyenlősen gratulált.
— Mmm? — motyogta Tesveer, míg zabkásája lecsöpögött a kanálról.
— Száz éve — ismételte meg az alesperes. — Amióta megjárta a sivatagot, Uram.
— Tényleg? Azt hittem, hogy, mm, ötven éve? Hatvan évnél semmiképp se lehet több, fiú.
— Huh, száz év, nagyuram. Megnéztük az annalesekben.
— Nahát. Száz éve? Egy évszázada? — Tesveer nagyon óvatosan letette a kanalát, és rámeredt a vele szemben lévő, sima, fehér falra. Az alesperes azon kapta magát, hogy megfordul megnézni, mire bámul a Cenobiarcha, de nem volt ott semmi, csak a fal fehérsége.
— Száz éve — mélázott Tesveer. — Mmm. Te jó Isten. Elfelejtettem. — Nevetett — Elfelejtettem. Száz éve, eh? De itt és most, mi…
Az alesperes megpördült.
— Cenobiarcha?
Közelebb lépett, a vér kifutott az arcából.
— Uram?
Megfordult, és elrohant segítségért.
Tesveer teteme csaknem kecsesen borult előre, nekicsapódva az asztalnak. A tál kiborult, és zabkása csöpögött le a padlóra.
És aztán Tesveer fölállt anélkül, hogy pillantást vetett volna a hullájára.
— Hah. Nem számítottam rád — mondta.
A Halál abbahagyta a falnak támaszkodást.
MILYEN SZERENCSÉS VOLTÁL.
— De még mindig rengeteg a teendő…
IGEN. MINDIG ÍGY VAN.
Tesveer követte az ösztövér alakot át a falon, ahol, az árnyékszék helyett, ami a túloldalt elfoglalta a rendes térben, ott lelt…
…fekete homokot.
A fény ragyogó volt, kristályos, egy csillagokkal teli fekete égbolton.
— Á! Tényleg van egy sivatag. Mindenki ezt kapja? — kérdezte Tesveer.
KI TUDJA?
— És mi van a sivatag végén?
ÍTÉLET.
Tesveer ezt fontolóra vette.
— Melyik végén?
A Halál vigyorgott, és oldalt lépett.
Amiről Tesveer azt hitte, hogy szikla a homokban, egy összegörnyedt alak volt, térdét átkulcsolva ült. Úgy látszott, megbénította a félelem.
Tesveer csak bámult.
— Vorbis? — hitetlenkedett.
Ránézett a Halálra.
— De hát Vorbis száz évvel ezelőtt meghalt!
IGEN. EGYEDÜL KELL VÉGIGMENNIE AZ UTAT. TELJESEN EGYEDÜL ÖNMAGÁVAL. HA MERI.
— Itt volt száz évig?
VALÓSZÍNŰLEG NEM. AZ IDŐ ITT MÁS. SOKKAL… SZEMÉLYESEBB.
— Á! Úgy érted, a száz év elröpülhet, mint néhány pillanat?
A SZÁZ ÉV ELTARTHAT EGY ÖRÖKKÉVALÓSÁGIG.
A feketén-fekete szempár esedezve meredt Tesveetre, aki automatikusan kinyúlt, gondolkozás nélkül… és aztán tétovázott.
GYILKOS VOLT — mondta a Halál. — ÉS GYILKOSOK TEREMTŐJE. KÍNVALLATÓ. ÉRZELEMMENTES. KEGYETLEN. SZÍVTELEN. KÖNYÖRTELEN.
— Igen. Tudom. Ő Vorbis — felelte Tesveer. Vorbis megváltoztatta az embereket. Néha halott emberekké változtatta őket. De mindig megváltoztatta őket. Ez volt az ő diadala.
Sóhajtott.
— De én meg én vagyok — szögezte le.
Vorbis fölállt, habozva, és követte Tesveert át a sivatagon.
A Halál nézte, ahogy elmennek.