— Mert akkor nem zavarják a parti városok lakóit?
— Micsoda? Ó. Gondolom, ez is szempont… végtére is senki sem tudja, vajon be tudnak-e illeszkedni közénk… de inkább arról van szó, hogy Narabalban nem igazán jutna hely ennyi bevándorlónak, és felteszem, Til-omonban hasonló a helyzet…
— Igen, értem — mondta Thesme. — No jó. Kérlek, mindenkinek add át szívélyes üdvözletemet. Ideje elindulnom. Kellemes nyaralást Til-omonban!
— Thesme, kérlek…
— Mi az?
Mirifaine szomorúan pillantott rá.
— Olyan nyers vagy! Távoli és fagyos! Hónapok óta nem találkoztunk, mégis alig bírod elviselni, ha kérdezek valamit, és olyan dühösen nézel rám… de miért haragszol, Thesme? Hát bántottalak én valaha? Hát kaptál bármi mást tőlem, mint szeretetet? Vagy bármelyikünktől? Lehetetlenség kiigazodni rajtad.
Thesme tudta, hogy teljesen értelmetlen lenne még egyszer elmagyarázni a helyzetet. Eddig sem értette meg senki, soha nem is lesznek képesek rá, legkevésbé azok, akik állítólag szerették. Próbált a lehető legnyájasabb hangon válaszolni.
— Nevezd kései kamaszos lázadásnak, Miri. Mindannyian nagyon jók voltatok hozzám. De semmi sem akart működni, és nem tehettem mást, el kellett mennem innen. — Ujjai hegyével gyengéden megérintette nővére karját. — Ki tudja, egyszer talán hazatérek.
— Bízom benne.
— Csak ne számíts rá a közeljövőben. Mindenkinek add át az üdvözletemet — mondta Thesme, és távozott.
Feszengve, feszülten vágott át a városon. Attól tartott, hogy összetalálkozik az anyjával, valamelyik régi barátjával, esetleg valamelyik korábbi szeretőjével, ami még rosszabb. Miközben az ügyeit intézte, néhányszor lopva körülnézett, mint egy tolvaj, és többször is behúzódott valamelyik sikátorba egy ismerős elől. Éppen eléggé felkavarta a beszélgetés a nővérével. Amíg Mirifaine szóvá nem tette, eszébe sem jutott, hogy szemmel láthatóan dühös, de Mirinek igaza volt, és Thesme azóta is világosan érezte a bősz harag tompán lüktető maradványát. Ezek az emberek — ezek a szörnyűséges kisemberek, akik kisstílű vágyaikkal, kisstílű félelmeikkel és kisstílű előítéleteikkel eltelve morzsolgatták értelmetlen napjaikat — egyszerűen feldühítették. Járványként árasztották el Majipoor felszínét, bele-belecsíptek a feltérképezetlen erdőkbe, a roppant, átszelhetetlen óceánokat bámulták, ocsmány, sáros városokat alapítottak a felfoghatatlan szépség közepén, és közben egyetlen egyszer sem jutott eszükbe feltenni maguknak a kérdést, mi célja ennek az egésznek. Ez volt bennük a legrosszabb — hogy vakon és kérdések nélkül élték az életüket. Hát egyszer sem jutott eszükbe felnézni a csillagokra, és eltűnődni azon, miért olyan fontos az, hogy az emberiség kiözönlött a Vén Földről — és ezernyi meghódított planétán hozta létre anyabolygója másolatát? Vagy ez senkit sem érdekelt? Felőlük ez akár a Vén Föld is lehetett volna, pedig az már régen egy kiszikkadt, felprédált, kizsigerelt és elfeledett porhüvellyé vált, ez a bolygó pedig még az emberi megszállás évszázadait követően is csodálatos világ; de valaha réges-régen minden bizonnyal a Régi Föld is ugyanolyan szép lehetett, mint most Majipoor. És újabb ötezer év múlva Majipoor sem lesz különb elődjénél, visszataszító város-monstrumok nyújtóznak több száz mérföld hosszan, ameddig csak a szem ellát, és mindenhol nyüzsög majd a forgalom, és mocsok habzik majd a folyókban, az őshonos állatfajok kipusztulnak, és a szerencsétlen, kisemmizett alakváltók rezervátumokban senyvednek. Az összes régi melléfogást újra elkövetik majd ezen a szűz világon. Thesmében hirtelen akkora erővel fortyogott a felháborodás, ami még őt is meglepte. Sohasem tudatosult benne eddig, hogy ilyen kozmikus méretű viszálya van az egész világgal. Eddig azt hitte, csak elrontott szerelmi játszmákról, túlérzékeny idegekről és zavaros életcélokról van szó, erre hirtelen áradatként öntötte el az egész emberi univerzummal szemben táplált dühös elégedetlenség. A harag pedig erővel ruházta fel. Legszívesebben az egész Narabalt az óceánba hajította volna. Persze nem tehette meg, hiszen semmin sem változtathatott, egyetlen pillanatra sem állíthatta meg az úgynevezett civilizáció terjedését. Visszamenekülhetett a dzsungelbe, a nyirkos ködbe, az egymásba fonódó indák és a félénk mocsári teremtmények közé, vissza a kunyhójához, a mozgásképtelen ghayrogjához, aki maga is része a bolygót elborító hullámnak, de vele legalább törődhet, még ápolgathatja is. Mert Thesme saját fajtársai nem kedvelték vagy még gyűlölték is, ezért a ghayrogot felhasználva más lehet, mint ők. Ráadásul a ghayrognak szüksége volt rá, és ilyen még sohasem fordult elő a lánnyal.
Megfájdult a feje, mereven feszültek az arcizmai, és most vette észre, hogy görnyedt vállal megy, mintha a kényelmesebb testtartással behódolna az eddig megvetett életmód előtt. Amilyen gyorsan csak tudott, ismét megszökött Narabalból. Így is csak jó két óra múlva, a város utolsó házaitól tisztes távolságban, az őserdei ösvényen kezdett enyhülni a feszültsége. Megállt egy ismerős kis tónál, levetkőzött és megmártózott a hideg, mély vízben, hogy a város utolsó mocskától is megszabaduljon. Ezután a városi öltözékét a vállára vetve, anyaszült meztelenül folytatta az útját a kunyhója felé.
4.
Vismaan pontosan ugyanúgy hevert az ágyban, mint amikor Thesme elindult a városba.
— Jobban vagy? — kérdezte a lány. — Boldogultál egyedül?
— Nagyon csendes nap volt. A lábamban kissé nagyobb a duzzanat.
— Hadd nézzem.
Thesme óvatosan megtapintotta a ghayrog lábát. Valóban duzzadtabbnak tűnt, és Vismaan ösztönösen el is húzódott, amikor megérintette. Az alapján, amit a magas fájdalomküszöbről mondott, ez komoly bajt jelentett. A lány ismét mérlegelni kezdte, nem lenne-e bölcsebb Narabalba vinni orvoshoz. De a ghayrog továbbra sem aggódott, és Thesme amúgy sem hitte volna, hogy a narabali doktorok sokat tudnának a ghayrogok fiziológiájáról. Egyébként is szerette volna, ha itt marad mellette. Kipakolta a magával hozott gyógyszereket, és adott Vismaannak a lázra meg a gyulladásra szánt pirulákból. Utána vacsorát készített gyümölcsből és zöldségből. Még sötétedés előtt végigjárta a csapdákat a tisztás környékén, és talált is bennük néhány kisebb állatot — egy fiatal sigimoint és néhány mintunt. Gyakorlott mozdulattal tekerte ki a nyakukat. Kezdetben iszonyatosan nehezen szánta rá magát erre a feladatra, de szüksége volt húsra, és itt a vadonban senki más nem végezte el helyette a piszkos munkát. Előkészítette a húst. Miután fellobbant a tűz, visszament a kunyhóba. Vismaan éppen az egyik új kockával játszadozott, de félretette, amikor a lány felbukkant.
— Egy szót sem szóltál a narabali utadról — jegyezte meg.
— Nem voltam ott sokáig. Megszereztem, amire szükségem volt, beszélgettem egy kicsit az egyik nővéremmel, lehangoltan és dühösen távoztam, de amint elértem az őserdőbe, máris jobban éreztem magamat.
— Nagy gyűlölet él benned a városod iránt.
— Rászolgált a gyűlöletre. Azok a rettenetes és unalmas emberek, azok az ocsmány, törpe épületek… — A lány a fejét ingatta. — Tényleg, a nővérem szerint új városokat építenek a kontinens közepén a külvilágiaknak. Olyan sokan vándorolnak délre. Főleg ghayrogok, de vannak mások is, szürke, bibircsókos bőrrel…