És a messzi Tsortban Yzabell megfeledkezett úrinői mivoltáról, ökölbe szorította kezét, összeszűkítette szemét, s egyenesen állcsúcson csapta Mortot. A világ körülötte fölrobbant…
Harga Bordafogadójának konyhájában a serpenyő a földre zuhant, kiriasztva a macskákat az ajtón…
A Láthatatlan Egyetem Nagycsarnokában minden egyszerre történt.[11]
Az irtózatos nagy erő, amivel a varázslók nyomást gyakoroltak az árnybirodalomra, váratlanul fókuszra telt. Mint egy vonakodó dugó a palackból, mint egy tüzes ketchup-csöpp a Végtelen lefelé fordított szószos-üvegéből, landolt a Halál a nyolcszögben. És átkozódott.
Albert túl későn vette észre, hogy belül van az elvarázsolt gyűrűn, s a perem felé vetette magát. Ám köntöse szegélyénél fogva a csontujjak elkapták.
A varázslók, mármint azok, akik még lábon maradtak és eszméletüknél, meglehetős meglepetéssel látták, hogy a Halál kötényt visel, és egy kiscicát tartogat.
— Miért kellett neked TÖNKRETENNI AZ EGÉSZET?
— Tönkretenni az egészet? Láttad, mit csinált a kölyök? — vakkantotta Albert, még mindig próbálkozva eljutni a gyűrű szélére.
A Halál fölszegte koponyáját, és beleszaglászott a levegőbe.
A hang minden más zajon keresztülvágott a csarnokban, és némaságra kényszerítette azokat.
Az a fajta hang volt, amit a könnyű narkózis szélén lehet hallani, az a fajta, amiből a halálfélelem hideg verejtékével ébredsz. Ez volt a szimatolás a rettegés ajtaja alatt. Olyan volt, mint a sündisznó szuszogása, de csak akkor, ha a mondott sündisznó az a fajta, ami szétzúzza a határokat és kamionokat lapít ki. Az a fajta nesz volt, amit nem szeretnél kétszer hallani; valójában egyszer sem szeretnéd hallani.
A Halái lassan fölegyenesedett.
— HÁT ÍGY FIZETI VISSZA A KEDVESSÉGEM? A LÁNYOM ELRABLÁSÁVAL, A SZOLGÁIM SÉRTEGETÉSÉVEL ÉS A VALÓSÁG SZÖVEDÉKÉNEK KOCKÁZTATÁSÁVAL EGY EGYÉNI SZESZÉLY MIATT? Ó, BALGA, BALGA, TÚL SOKÁ VOLTAM BALGA!
— Mester, ha volnál olyan szíves és elengednéd a köntösömet… — kezdte Albert, és a varázsló észrevett egy esedező hanglejtést a hangjában, ami korábban nem volt benne.
A Halál nem vette figyelembe. Úgy csattogtatta ujjait, mint egy kasztanyettát, s a kötény a derekán rövidéletű lángokra lobbant. A cicát azonban nagyon gondosan tette le, s gyöngéden bökdöste arrébb a lábával.
— NEM ADTAM-E MEG NEKI A LEGREMEKEBB LEHETŐSÉGET?
— Pontosan, mester, és most, ha módját lelnéd annak, hogy szabaddá…
— SZAKÉRTELMET? KARRIERÉPÍTÉST? KILÁTÁSOKAT? ÁLLÁST ÉLETHOSSZIGLAN?
— Valóban, és most ha mindenek előtt elengednéd a…
Teljes volt a változás Albert hangjában. A parancsnoklás harsonái az esdeklés pikuláivá halkultak. Igazából riadtnak hangzott, ám sikerrel kapta el Széltoló tekintetét, s sziszegte oda neki:
— A botom! Dobd ide a botom! Amíg a körben van, nem legyőzhetetlen! Ha nálam a botom, ki tudok törni!
— Tessék? — értetlenkedett Széltoló.
— Ó, MAGAM HIBÁZTATOM, MERT ENGEDTEM ANNAK, AMIT JOBB SZÓ HÍJÁN A HÚS GYÖNGESÉGÉNEK KELL NEVEZNEM.
— A botom, te tökkelütött, a botom! — zagyválta Albert.
— Pardon?
— DERÉK MUNKA, SZOLGÁM, HOGY JÓZAN ESZEMRE TÉRÍTETTÉL — mondta a Halál. — NE VESZÍTSÜNK EGY PERCET SEM!
— A bot…
Robbanás, légroham. A gyertyalángok egy pillanatra tűzcsíkokká nyújtóztak, aztán kialudtak.
Eltelt némi idő.
Aztán a kincstárnok hangja valahonnan a padló közeléből szólt:
— Nagyon nem volt szép tőled, Széltoló, hogy úgy elvesztetted a botját. Juttasd majd valamikor eszembe, hogy szigorúan büntesselek meg! Van valakinél fény?
— Nem tudom, mi történt vele! Én csak odatámasztottam az oszlophoz, itt ni, és most…
— Úúúk.
— Ó! — nyelt egyet Széltoló.
— Extra banánadag ennek az antropoidnak — jelentette be fahangon a kincstárnok.
Gyufa lobbant, s valakinek sikerült meggyújtania egy gyertyát. A varázslók elkezdtek föltápászkodni a földről.
— Nos, ez tanulságos lecke volt mindnyájunknak — folytatta a kincstárnok, port és gyertyaviaszt söpörve le köntöséről. Fölnézett, arra számítva, hogy Alberto Malic szobra újra a talapzaton áll.
— Nyilvánvaló, hogy még a szobroknak is vannak érzéseik — szögezte le. — Emlékszem, hogy amikor még csak elsőéves voltam, ráírtam a nevem a… nos, nem számít. A lényeg az, azt javaslom itt és most, hogy pótoljuk a szobrot.
A javaslatot halotti csönd fogadta.
— Méghozzá, mondjuk, egy aranyba öntött pontos hasonmással. Megfelelően fölékesítve drágakövekkel, ahogy az kijár hatalmas alapítónknak — szavalta tovább élénken. — És hogy biztosak lehessünk, egyetlen diák se fogja megrongálni semmilyen módon, azt indítványozom, hogy a legmélyebb pincében állítsuk föl — folytatta. — És aztán zárjuk be az ajtót — tette hozzá.
Számos varázsló kezdett fölvidulni.
— És dobjuk el a kulcsot? — sugallta Széltoló.
— És hegesszük be az ajtót — vitte tovább a gondolatmenetet a kincstárnok. Csak most emlékezett vissza a Megfoltozott Dobra. Egy darabig gondolkozott, és eszébe jutott az állóképességfejlesztő fettnesz-diéta is.
— És aztán falazzuk be az ajtónyílást — ajánlotta.
Tapsvihar tört ki.
— És dobjuk el a falazó-kőművest! — kacarászta Széltoló, aki úgy érezte, kezdi kapizsgálni.
A kincstárnok haragosan nézett rá.
— Semmi szükség túlzásokba esni! — mondta.
A némaságban egy, a szokásosnál nagyobb homokdűne félszegen fölpúposodott, aztán lehullott, s előtárta Mucit, sörényét rázva, a homokot szuszogva ki orrlyukaiból.
Mort kinyitotta szemét.
Kellene legyen egy szó arra a rögtön ébredés utáni rövidke időszakra, amikor az ember agya tele van meleg, rózsaszín semmivel. Ott fekszel, teljességgel gondolattalan, kivéve a növekvő gyanakvást, hogy feléd tartanak, mint egy zokninyi nedves homok éjjel egy sikátorban, mindazon emlékképek, amik nélkül pompásan megvolnál, és amik egyenértékűek azzal a ténnyel, hogy az egyetlen enyhítő tényező borzalmas jövődben az a bizonyosság, hogy eléggé rövidke lesz.
Mort fölült, és feje búbjára tette kezét, hogy megakadályozza a lecsavarodását.
A homok mellette fölfordult, és Yzabell ülő helyzetbe lökte magát. A haja tele volt homokkal, s arcát a piramisok pora piszkolta be. Néhány hajszálának vége égetten kunkorodott. Csüggedten bámult a fiúra.
— Te ütöttél meg? — kérdezte Mort, gyöngéden tapogatva az állkapcsát.
— Igen.
— Ó!
A fiú fölnézett az égre, mintha az emlékeztethetné őt bármire is. Valahol ott kellene lennie hamarosan, jutott eszébe. Aztán még valamire emlékezett.
— Köszönöm — mondta.
— Biztosíthatlak, bármikor örömmel. — Yzabell lábra állt, s megpróbálta lesöpörni a koszt meg a pókhálókat a ruhájáról. — Meg fogjuk menteni a királykisasszonyodat? — kérdezte szégyenlősen.
Mort saját, belső valósága ekkor zárkózott föl hozzá. Fojtott kiáltással ugrott talpra, figyelte, ahogy kék tűzijáték robbant a szeme előtt, és újra összeesett. Yzabell elkapta a válla alatt, s visszahúzta függőleges helyzetbe.
— Menjünk le a folyóhoz! — javasolta a lány. — Azt hiszem, mindkettőnknek jót tenne egy ital.
— Mi történt velem?
A lány a vállát vonogatta — annyira, amennyire ez lehetséges, miközben valakit támogat az ember.
11
Ez nem teljesen igaz. A filozófusok általában megegyeznek abban, hogy a legrövidebb idő, ami alatt minden megtörténhet, ezermilliárd év.