Everard nem várhatott tovább. Már alig száz yardnyira voltak az üldözők. Látta a Kiliarka bozontos szemöldöke alól kivillanó tekintetét. Megsarkantyúzta a lovát, és letért az ösvényről, a mezőre.
— Állj! — kurjantotta mögötte egy jól ismert hang. — Állj meg, görög!
Everard lovának már csak nyomorult poroszkálásra tellett. A cédrusok hosszú árnyékot vetettek rájuk.
— Állj meg, vagy lövünk!… Állj!… Lőjetek! De ne öljétek meg! A lovat célozzátok!
Az erdőszélen Everard lecsusszant a nyeregből. Dühös szisszenést hallott, aztán puffanásokat. A ló fájdalmasan felnyerített. Everard hátrapillantott: a szerencsétlen állat térdre rogyott. Ezért még megfizetnek! De ő egyedül volt, amazok pedig nyolcan. A fák közé vetette magát. A bal válla mellett nyílvessző fúródott a fatörzsbe.
Görnyedten, cikkcakkban futott a hűvös, illatos alkonyaiban. Alacsony ágak csaptak az arcába. Jó lett volna egy kicsivel dúsabb aljnövényzet, de legalább a léptei zajtalanok voltak a puha talajon. A perzsák már nem látszottak. Szinte ösztönösen próbáltak utánalovagolni. Nagy recsegés-ropogás és sűrű káromkodások hallatszottak, jelezvén, mennyire eredményes ez a módszer.
Mindjárt elindulnak gyalog. Félrebillentette a fejét. Halk patakcsobogás… A hang felé indult, föl egy meredek, köves lejtőn. Üldözői nem elpuhult városiak, gondolta. Egy páran közülük biztosan hegyi emberek, akik a leghalványabb nyomból is olvasni tudnak. Meg kell szakítania a csapat: akkor kihúzhatja addig, amíg Harpaguszt kötelessége vissza nem szólítja az udvarba. A levegő kaparni kezdte a torkát. Mögötte határozott hangok hallatszottak: valamilyen döntés született, de nem tudta kivenni, mi. Túl messze voltak. A vér pedig túl hangosan lüktetett a fülében.
Ha Harpagusz rálő a Király vendégére, akkor nyilván nem szándékszik hagyni, hogy a vendég erről be is számolhasson a Királynak. Elfogja, megkínozza, amíg meg nem tudja, hol a gép és hogyan működik, aztán jön a megváltó hideg acél. JÚDÁS, gondolta Everard szívdobogva, jól elcsesztem ezt az akciót, iskolapéldája annak, hogyan ne járőrözzünk. Első lecke: ne gondoljunk annyira erősen egy lányra, aki nem a miénk, hogy a legalapvetőbb óvintézkedésekről is megfeledkezzünk.
Magas, nedves talajú folyópartra érkezett. A patak ott folyott a lába alatt a völgy felé. Láthatták, hogy eljött idáig, de azt találgathatják, merre indult ér a folyómederben… Tényleg, merre is induljon?… Az iszap hidegen, síkosan tapadt a bőrére, ahogy csúszkált lefelé. Jobb lesz, ha folyásnak fölfelé indul, így közelebb jut a gépéhez, és Harpagusz talán valószínűbbnek tartja majd, hogy megpróbált visszamenni a Királyhoz.
A kövek felhorzsolták, a hideg víz pedig elzsibbasztotta a lábát. A fák tömött sorfalat alkottak mindkét parton, úgyhogy az égnek csak egy keskeny sávját látta a feje fölött, melynek kékje egy pillanatra elsötétült. Magasan fent egy sas körözött. A levegő egyre hidegebb lett. De egy szerencséje mégis volt: a patakocska úgy kanyargóit, mint egy részeg kígyó, így gyorsan kikerült a kiindulópontja látószögéből. Megyek egy jó mérföldet, gondolta, aztán majd csak lesz valahol egy benyúló faág, amire felkapaszkodhatok, hogy ne hagyjak nyomot, amikor kimegyek a mederből. Lassan teltek a percek.
Tehát elérem a gépet, gondolta, előremegyek, és segítséget kérek a főnökeimtől. Persze nagyon jól tudom, hogy úgysem fognak adni. Miért is ne áldoznának fel egy embert a saját létük és a saját dolgaik biztosítása érdekében? Ezért ragad itt Keith, hogy aztán tizenhárom év múlva lekaszabolják a barbárok. De tizenhárom év múlva Cynthia még mindig fiatal lesz, és a száműzetés meg a férje előre ismert halálának lidércnyomása után egyedül marad, idegenként egy tiltott korban, egyedül az őrült II. Kambüszosz megfélemlített udvarában… Nem, titokban kell tartanom előtte az igazságot, otthon kell tartanom, hadd gondolja csak, hogy Keith halott. Ezt maga Keith is így akarná. Egy-két év múlva megint boldog lesz: én majd megtanítom a boldogságra.
Már nem is figyelt rá, hogyan csapkodják a kövek a lábát, hogyan reszket a teste, vagy milyen hangosan csobog a víz. De aztán kibukkant egy kanyar mögül, és meglátta a perzsákat.
Ketten voltak, és lefelé gázoltak. Látszott, hogy az ő elfogásának vágya még vallásos hitüket is legyőzte, amely tiltotta a folyó beszennyezését. Két másik fent haladt a fák közt a folyó két partján. Ezek egyike Harpagusz volt. Kardjuk szisszenve röppent ki a tokjából.
— Állj! — dörögte a Kiliarka. — Állj meg, görög! Add meg magad!
Everard sóbálvánnyá meredve állt. A víz körbenyaldosta a bokáját. A két feléje csörtető ember szinte valószínűtlennek látszott itt, az árnyak völgyében: sötét arcuk nem is látszott, csak fehér ruhájuk és csillogó karjuk világított. Az üldözők látták a folyóágyba levezető nyomait, rándult össze a gyomra. Ezért két csoportra oszlottak, és fölfelé is, lefelé is elindultak, a szilárd talajon pedig gyorsabban haladtak, mint ő a vízben. Miután úgy gondolták, hogy már megelőzték, elindultak visszafelé, lassabban, de biztosan a zsákmányban.
— Élve fogjátok el — emlékeztette embereit Harpagusz. — Vágjátok el az inait, ha kell, de élve fogjátok meg!
Everard felhorkant, és Harpagusz oldala felé fordult.
— Oké, rohadék, te akartad — mondta angolul. A két ember a vízben felordított, és futásnak eredt. Az egyik megbotlott és hasra esett. Az egyik felső ember a hátsófelén csúszott le a lejtőn.
Az iszap csúszós volt. Everard belevágta a pajzsa alsó peremét, úgy mászott felfelé. Harpagusz hidegen mozdult, hogy bevárja. Amikor közel ért, a vén nemes pengéje suhogva csapott le felülről. Everard elrántotta a fejét és a sisakja oldalára kapta a kongó ütést. A penge lecsúszott és megvágta a jobb vállát, de nem vészesen. Csak egy karcolást érzett, aztán meg túlságosan sok dolga támadt ahhoz, hogy bármit is erezzen.
Nem számított rá, hogy győzhet, de elérheti, hogy megöljék, és megfizessenek ezért az előjogért.
Fűre ért, és épp időben emelte fel a pajzsát ahhoz, hogy megvédje a szemeit. Harpagusz a térde felé vágott. Everard félreütötte a pengét saját rövid kardjával. A méd szablya sziszegve szelte a levegőt, de közelharcban egy könnyű fegyverzetű ázsiainak nincs esélye egy görög nehézgyalogos ellen, amint azt a történelem is igazolja majd néhány emberöltő múlva. Istenem, gondolta, Bár lenne mell- és lábvértem, mind a néggyel elbánnék! Ügyesen forgatta nagy pajzsát, beletartotta minden csapásba, és egyre azon dolgozott, hogy a hosszabb penge alatt Harpagusz védtelen hasához férjen.
A Kiliarka alattomosan elmosolyodott kusza szürke bajsza alatt, és elugrott. Hát persze, időhúzás. És sikerült is neki. A másik három ember már mászott fel a parton, kiabálva és hadonászva. Rendezetlenül támadtak. Egyenként kiváló harcosok voltak a perzsák, de sosem sajátították el az európai stílusú csapatfegyelmet, ami a vesztüket hozta Marathonnál és Gaugamelánál. De négyen egy páncéltalan ellen így is bőven elegendőek voltak.