Pitt kétkedő pillantásokat vetett a nő kezében lévő papírlapokra. Remegésük nem váltott ki benne semmi izgalmat. Ezek a szakemberkék mindig azt hiszik, hogy szánalmas szakmájuk minden jelentéktelen kis eredménye megrengeti a világot.
— Mondja, doktor — adta meg magát. — Ki tudná fejteni röviden?
— Védve vagyunk, uram?
— Miért kellene védve lennünk?
— Nem szeretném, ha bárki is megtudná, amíg teljesen meg nem bizonyosodom róla. Szükségem van még egy sor ellenőrzésre, hogy az utolsó kétségeimet is eloszlassam. Bár én már most sem kételkedem. De hát összevissza beszélek itt, nem igaz?
— De igaz — mondta Pitt hidegen, és egy kapcsolóra tette a kezét. — Védve vagyunk. És most ki vele.
— Itt van minden. Megmutatom.
— Előbb mondja el. Szóban. Röviden.
Az asszony mélyet lélegzett.
— Miniszter úr, fölfedeztem a legközelebbi csillagot — jelentette ki tágra nyílt szemmel és sebesen szedve a levegőt.
— A legközelebbi csillag az Alfa Centauri — hűtötte le Pitt —, és ezt már négy évszázada ismerjük.
— Eddig valóban úgy tudtuk, hogy az a legközelebbi csillag, bár feltételeztük, hogy létezhet egy annál közelebbi is. Én felfedeztem egyet, amely közelebb van. A Napnak van egy távoli társa. Elhiszi?
Pitt alaposan szemügyre vette az asszonyt. Meglehetősen tipikus ügy.
Ha elég fiatalok, elég lelkesek, elég tapasztalatlanok, akkor elkerülhetetlen, hogy idő előtt szétpukkadjanak, mint a buborék.
— Bizonyos ebben? — szegezte neki a kérdést.
— Bizonyos vagyok. Igazán. Hadd mutassam meg az adatokat.
Ennél izgalmasabb dolog nem történt a csillagászatban azóta, hogy…
— Már ha megtörtént. És hagyja az adatokat. Majd később megnézem. Magyarázza el. Ha az Alfa Centaurinál sokkal közelebb is létezik egy csillag, akkor eddig hogy-hogy nem fedezték föl? Miért hagyták ezt önre, dr. Insigna? — Tisztában volt vele, hogy gúnyolódik, az asszony azonban láthatóan nem figyelt a hangnemre. Ahhoz túlságosan izgatott volt.
— Ennek megvan a magyarázata. Ugyanis eltakarja egy felhő, egy sötét felhő, egy porpamacs, amely véletlenül köztünk és az ikercsillag között helyezkedik el. Ha a por nem nyelné el a fényét, akkor egy nyolcas fényrendű csillagnak látszana, s ezt már bizonnyal megláttuk volna. A por csökkenti a fényét, és az így kapott tizenkilences magnitúdójú objektum elvész a sok millió többi halvány csillag tengerében. Ki vette volna észre? De nem is kereste senki. Különben is a Föld déli égboltjának a szélén helyezkedik el, így a telepeket megelőző idők legtöbb távcsövét még csak rá sem lehetett volna irányítani.
— Ha ez így van, akkor ön hogy vette észre?
— A Távpróba segítségével. Tudja, ez a Szomszéd Csillag meg a Nap természetesen változtatja egymáshoz képest a helyzetét. Föltevésem szerint az és a Nap nagyon lassan, több millió éves periódussal kering egy közös súlypont körül.
Meglehet, hogy évszázadokkal ezelőtt olyan helyzetet foglaltak el, hogy a Szomszéd Csillagot teljes fényességében megláthattuk volna a felhő egyik oldalánál, de akkor is csak távcső segítségével, a távcsövek viszont csak hat évszázada léteznek — de még ennél is rövidebb ideje találhatók meg a Földnek azokon a tájain, ahonnan a Szomszéd Csillagot egyáltalán meg lehet figyelni. Néhány évszázad múlva ismét látható lesz, amikor a porfelhő másik oldalán fog felragyogni.
Nekünk azonban nem kell évszázadokat várnunk. A Távpróba kapóra jött.
Pitt érezte, hogy átforrósodik, valahol a lelke mélyén mintha tüzet gyújtottak volna.
— Azt akarja mondani — élénkült föl egyszerre —, hogy a Távpróba lefényképezte az égboltnak azt a részét, ahol a Szomszéd Csillag van, és hogy a Távpróba elég messze eljutott ahhoz, hogy a felhő mögé lásson és teljes fényességében megpillanthassa a Szomszéd Csillagot?
— Pontosan. Találtunk egy nyolcas fényrendű csillagot azon a helyen, ahol semmilyen nyolcas fényrendű csillagnak nem kellene lennie, a színkép pedig egy vörös törpét mutatott ki. A vörös törpéket nem lehet nagyobb távolságból észrevenni, így hát elég közel kell lennie hozzánk.
— Igen, de miért közelebb, mint az Alfa Centauri?
— Természetesen a Rotorról is megvizsgáltam az égnek ugyanazt a darabját, és a nyolcas fényrendű csillag nem volt ott. Egészen közel azonban volt egy tizenkilences magnitúdójú csillag, amely viszont a Távpróba felvételén nem volt ott.
Föltételeztem, hogy a tizenkilences fényrendű csillag ugyanaz a nyolcas fényrendű csillag, csak a porfelhő nélkül, az a körülmény pedig, hogy a kettő helye nem esett pontosan egybe, a parallaxisnak köszönhető.
— Igen, ezt értem. Vagyis egy közeli tárgy más-más helyen látszik a távoli háttérhez képest, ha különböző helyekről figyeljük meg.
— Úgy van, csakhogy a csillagok olyan messze vannak, hogy a távoli csillagok helyzetében akkor sem következnék be észrevehető eltolódás, ha a Távpróba a fényévet megközelítő távolságra volna tőlünk, a közeli csillagoknál viszont annál inkább. Márpedig a Szomszéd Csillag helyzete jókora eltolódást mutatott, mármint viszonylagosan. Megvizsgáltam az eget a Távpróba különböző helyzeteiből, ahogy az távolodott tőlünk. Három felvételt is készítettem, amíg a Próba a normális térben tartózkodott, és a Szomszéd Csillag egyre fényesebbnek tűnt, ahogy egyre közeledni látszott a felhő széléhez. A parallaktikus eltolódásból ítélve a Szomszéd Csillag tőlünk mért távolsága valamivel meghaladja a két fényévet. Ez fele az Alfa Centauri távolságának.
Pitt sokáig némán nézett az asszonyra, akit egyre izgatottabbá és bizonytalanabbá tett a hosszú hallgatás.
— Pitt miniszter úr! — tört ki végre belőle. — Meg akarja végre nézni az adatokat?
— Nem — hárította el az. — Nekem elég, amit elmondott. De most én is szeretnék föltenni néhány kérdést. Ha jól értem önt, akkor elenyésző az eshetősége annak, hogy valaki egy tizenkilences fényrendű csillagra összpontosítsa a figyelmét, és megpróbálja a parallaxis alapján megmérni a távolságát.
— Nem több a nullánál.
— Miből lehet még megállapítani, hogy egy halvány csillag nagyon közel lehet hozzánk?
— Ha, mondjuk, egy csillaghoz képest gyors a valódi mozgása. Vagyis ha huzamosabb ideig megfigyeljük, akkor a mozgása folytán többé-kevésbé egy egyenes vonal mentén változtatja az égen a helyzetét.
— Ebben a konkrét esetben is elképzelhető ilyesmi?
— Elképzelhető, csakhogy nem minden csillagnak, még a közelieknek sincs nagy saját mozgásuk. Az égitestek három dimenzióban mozognak, mi azonban mozgásuknak csak a kétdimenziós vetületét szemlélhetjük.
Hogy megmagyarázzam…
— Hagyja csak, én továbbra is megbízom a szavaiban.
Ennek a csillagnak mekkora a saját valódi mozgása?
— Némi időre volna szükség ahhoz, hogy meghatározhassuk. Van a kezemben néhány régebbi felvétel az égboltnak ugyanarról a tájékáról, és ezek alapján elég jelentós valódi mozgás állapítható meg. De még további munkára volna szükség.
— De mit gondol, van ez a valódi mozgás akkora, hogy föltűnjék a csillagászoknak, ha netán véletlenül észrevennék a csillagot?
— Nem hiszem.
— Így hát lehetségesnek tartja, hogy a Rotoron kívül senki sem tud erről a Szomszéd Csillagról, minthogy egyedül a Rotor indított útnak Távpróbát? Ez a maga asztala, dr.