Melegséget érzett a vállán és a kezén. Feje felett szellő keringett a levelek között. Hangok szóltak, beszéltek, de nem hívták, nem kiáltozták a nevét. A formamester rámeredt a fűszőnyeg felett. Az idéző is őt nézte. Zavarodottan lepillantott magára. Próbált odafigyelni. Összeszedte magát és figyelt.
A király beszélt éppen, minden erejét és tudását arra használta, hogy ezeket a heves, akaratos férfiakat és nőket egyetlen cél felé terelje. — Hadd próbáljam meg elmondani, Kútfő mesterei, mit tudtam meg a magasságos hercegnőtől, miközben erre tartottunk. Beszélhetek helyetted, hercegnő?
A lány fátyol nélkül állt. Ránézett a férfire a kör másik feléről, és komoly arccal bólintott, jóváhagyón.
— Akkor hát következzen a történet: valaha régen a sárkányok és az emberek népe egyazon fajtához tartozott, egy nyelvet beszéltek. Ám különböző dolgokra vágytak, így megegyeztek, hogy különválnak — külön utakat járnak. Ezt az egyezséget nevezik úgy: Vedurnán.
Ónix felkapta a fejét, és Szeppel sötét szemei elkerekedtek. — Verw nadan — suttogta.
— Az emberi lények keletnek indultak, a sárkányok nyugatnak. Az emberek feladták a Teremtés Nyelvének ismeretét, cserében megkapták a kéz minden mesterségét és jártasságát, és tulajdonjogát mindannak, amit a kéz készíthet. A sárkányok feladtak minden ilyen dolgot, azonban megtartották az Öreg Beszédet.
— És a szárnyaikat — szólt közbe Irián.
— És a szárnyaikat — ismételte Lebannen. Elkapta Azver tekintetét. — Formamester! Nem lehet, hogy te jobban el tudnád mondani ezt a történetet?
— Gont és Hur-át-Hur parasztjai még emlékeznek arra, amit Kútfő bölcsei és Karego-Át papjai már elfeledtek — mondta Azver. — Igen, azt hiszem, még gyermekként hallottam ezt a történetet, vagy legalábbis valami hasonlót. De a sárkányokat kihagyták belőle. Arról szólt, hogy a Szigetvilág sötét bőrű népe megszegte esküjét. Mind ígéretet tettünk, hogy lemondunk a varázslóságról, és csak a közös nyelven beszélünk. Nem nevezzük nevükön a dolgokat és nem varázsolunk. Mindezt rábíztuk Tritánra és föld anyánkra, a Harcos Istenek szülőanyjára. De a sötét nép megszegte az egyezséget. Megragadták a Teremtés Nyelvét, és leírták azt rúnákkal. Megtartották szerzeményüket, megtanulták és használták. Varázslatokat készítettek vele és a kéz mesterségével; hamis nyelvvel beszélték az igaz szavakat. Ezért van az, hogy a karg nép nem bízhat meg bennük. Így szól a mese.
Irián szólt: — Az emberek félnek a haláltól, de a sárkányok nem. Az emberek birtokolni akarják az életüket, saját tulajdonukként, mintha valami dobozba zárható ékszer lenne. Azok a régi mágusok az örökkön tartó élet után epekedtek. Megtanulták használni az igaz neveket, hogy megakadályozzák az emberek halálát. Ám aki nem hal meg, az nem is születhet meg újra.
— A sárkány egyenlő a nevével — mondta Kurremkarmerruk, a névtudó-mester. — Mi, emberek elveszítettük nevünket a verw nadan által, de megtanultuk visszaszerezni azt. A név egyenlő a hordozójával. Miért változtatná ezt meg a halál?
Az idézőre nézett; a nagydarab Parázs súlyosan és komoran ült ott, nem beszélt, csak hallgatott.
— Mondd tovább, névtudó, ha szándékodban áll folytatni! — kérte a király.
— Csak azt mondom, amit félig tanultam, félig kiokoskodtam, nem falusi mesékből, hanem a Magányos Torony legősibb irataiból. Ezer esztendővel Anglád első királya előtt, Éa és Szoléa népeiből kerültek ki az első és legnagyobb mágusok, a Rúnakészítők. Ők tanulták meg a Teremtés Nyelvének írásmódját. Megalkották a rúnákat, amelyeket a sárkányok sohasem tanultak meg. Megtanítottak minket, hogyan adhatunk a lelkeknek igaz nevet: ami a lényegük, az „énségük”. És hatalmukkal a test halálán túli életet biztosították azoknak, akik az igaz nevüket viselik.
— Halhatatlan élet. — Szeppel vette át a szót lágy hangján. Ajkán halovány mosoly játszott. — Folyók és hegyek és szépséges városok nagyszerű földjén, ahol nincs szenvedés vagy kín, és ahol a lényegünk kitart, változatlan, változhatatlan, örökké… Ez az ősi Pálni Tudás kutatóinak álma.
— Hol? — kérdezte az idézőmester. — Hol van ez a föld?
— A más szelek alatt — válaszolta Irián. — Nyugatnál nyugatabbra. — Végignézett a társaságon, megvetőn és ingerülten. — Azt hiszitek, hogy mi, sárkányok csak ennek a világnak a szelein szárnyalunk? Azt hiszitek, hogy a szabadságunk, amiért feladtuk a birtokolható dolgokat, nem nagyobb, mint az eszetlen sirályoké? Hogy a mi birodalmunk csupán az a néhány szikla a gazdag szigeteitek szélén? Tiétek a föld, tiétek a víz. De mi vagyunk a nap tüze, együtt szárnyalunk a szelekkel! Földet akartatok, amit birtokolhattok. Dolgokat akartatok készíteni, amelyeket megtarthattok. És meg is kaptátok. Ez volt a szétválás, a verw nadan. De ti nem elégedtetek meg a részetekkel. Nemcsak a dolgaitokat akartátok, de a mi szabadságunkat is. A szelet akartátok! És varázslatokkal, az első esküszegők mágiájával elraboltátok tőlünk a birodalmunk felét, elfalaztátok az élettől és a fénytől, hogy örökkön ott élhessetek. Tolvajok vagytok és árulók!
— Nővér! — szólt reá Tehanu. — Ezek nem azok az emberek, akik raboltak tőlünk. Inkább azok ők, akik megfizetik az árát.
Csend követte a reszelős, suttogó hangot.
— Mi az ára? — kérdezte a névtudó.
Tehanu Iriánra nézett. A másik habozott, azután jóval tompább hangon szólalt meg: — A kapzsiság kioltja a napot. Ezek Kalesszin szavai.
Azver a formamester szólalt meg. Miközben beszélt, végignézett a tisztás túloldalán álló, árkádos fasorokon, mintha a levelek mozgását követné tekintetével. — Az ősök látták, hogy a sárkányok birodalma nem csupán a test birodalma. Hogy tudnak repülni… az időn kívül, talán… És megirigyelve e szabadságot, követték a sárkányok útját nyugatnál nyugatabbra. Ott elbitorolták ama birodalom egy részét. Egy időtlen birodalmat, ahol a lényeg örökkön eltarthat. De nem a testben, ahogyan a sárkányok lényege. Az ember ott csak szellem lehet… Ezért alkották meg a falat, amelyen élő test nem léphet át, sem emberé, sem sárkányé. Mert rettegték a sárkányok haragját. És névadó művészetükkel varázslatok nagyszerű hálóját terítették a nyugati földekre, hogy amikor a szigetek lakói meghalnak, akkor nyugatnál is nyugatabbra jutva, mindörökké éljenek ott, szellemekként.
— De amikor felépült a fal és kivetették a varázslatok hálóját, a szél nem fújt többé, az elfalazott földeken. A tenger visszahúzódott. A források kiapadtak. A napkelte hegyei az éjszaka hegységévé változtak. Akik meghaltak, már egy sötét vidékre érkeztek, a kiszáradt földekre.
— Jártam azon a vidéken — mondta Lebannen halkan és akaratlan. — Azóta nem félek a haláltól. Csak attól, ami utána következik.
Ismét csend telepedett a társaságra.
— Kob és Torion — szólt az idéző érdes hangon és vonakodva — megpróbálta ledönteni azt a falat. Hogy visszahozzák a holtakat az életbe.