Vizsla nem sorolta magát közéjük. — Nekem csak jó orrom van. Így mondta. Naponta eljött megnézni, hogy Vidra felépült-e már a megrázkódtatásból, gyógyul-e kificamodott válla, s beszélgettek is. Vizsla, amennyire a fiú meg tudta ítélni, jó szándékúnak és becsületesnek tűnt. — Ha nem dolgozol nekünk, meg fognak ölni — magyarázta a fiúnak. — Eleresztett közelében nem járhatnak szabadon a magadfajták. Jobban teszed, ha felbérelteted magad, amikor hívat.
— Nem megy.
Vidra kijelentése inkább egy sajnálatos tényt, mintsem valamiféle erkölcsi öntudatosságot fejezett ki. Vizsla megértőn nézett rá. A kalózkirály mellett lassan megbetegítette a sok hencegés és fenyegetés, a sok hencegő és fenyegetőző. — Mihez értesz leginkább?
Vidra vonakodva válaszolt. Megkedvelte Vizslát, de még nem bízott benne eléggé. — Az alakváltáshoz — motyogta végül.
— Alakformázó vagy?
— Nem. Csak trükköket ismerek. Mint aranyérmévé változtatni egy levelet. Látszólag.
Akkoriban még nem volt általános neve az egyes mágikus művészeteknek, és nem ismerték még fel teljesen, az effajta művészetek közti kapcsolatokat sem. Nem volt — ahogy Kútfő egyik bölcse mondta később — tudomány a tudásban. Vizsla mégis teljesen bizonyos volt benne, hogy foglya rejtegeti a tehetségét.
— Nem tudod elváltoztatni a saját alakodat? Legalább látszólag?
Vidra vállat vont.
Nehezen ment a hazudozás. Úgy hitte, azért titkolózik ilyen esetlenül, mert nincs benne gyakorlata. Vizsla viszont tudta, hogy a mágikus tehetség maga áll ellen a valótlannak. A bűvészkedés, a szemfényvesztés, a holtakkal való hamis üzletelés mind csak az igaz hatalom utánzása, üveg a gyémánthoz képest, réz az arany mellett. Igaztalanok, s a hazugság ilyen talajban tenyészik. De a mágia művészete, bár használható igaztalan célok érdekében, a valóssal foglalkozik, és a mágia szavai mind igaz szavak. Ezért egy igazi mágus nehezen hazudik a művészetéről. Ha elméjében nem is, de szívében mindig tudja, hogy hazugsága, kimondva, megváltoztathatja az egész világot.
Vizsla megsajnálta a fiút. — Tudod, ha Gelluk kérdezne ki, akkor egy-két szóval kiszedhetne belőled mindent, még az eszedet is elvenné. Láttam, ami a vén Fehérarc után maradt, mikor befejezett egy kihallgatást. Legalább a széllel tudsz bánni?
Vidra habozott, majd igennel válaszolt.
— Zsákod van?
Az időjárásvetők valaha bőriszákkal, úgymond zsákkal jártak, amelyben a saját elmondásuk szerint a szeleket tartották: kinyitották, hogy szabadjára eresszék a jó szelet, s visszazárták, hogy elfogják az ellenszelet. Talán az egész csak a mutatvány kedvéért volt, de minden időjárásvető zsákot hordott, lett légyen az kicsiny erszény, tarisznya vagy hosszú zsák.
— Otthon — válaszolta Vidra. Nem hazudott. Valóban volt otthon egy erszénye. Abban tartotta a finomabb munkákhoz való szerszámait. És egyáltalán nem hazudott a széluralomról sem. Több alkalommal is sikerült már gyenge mágusszelet idéznie kis csónakja vitorlájába, ámbár fogalma sem volt róla, hogyan kell egy vihar ellen harcolni vagy befogni azt, ahogy a hajókon dolgozó időjárásvetők teszik. De úgy gondolta, inkább fullassza meg egy szélvihar, mintsem ebben a lyukban öljék meg.
— De nem igazán akarod a király szolgálatába állítani a tudásodat?
— Óceánföldnek nincs királya — válaszolta a fiatalember komolyan, és joggal.
— Uram szolgálatába, akkor hát — helyesbített Vizsla, türelmesen.
— Nem — felelte erre Vidra az igazat, és habozott folytatni. Úgy érezte, magyarázattal tartozik ennek a férfinak. — Nézze, legalább annyira nem tudom, mint amennyire nem akarom. Arra gondoltam, hogy dugókat építek a gerinc melletti deszkázatba azon a gályán. Tudja, mit nevezek dugónak? Maguktól kitekerednek a fából, amikor a hajó megvonaglik egy viharban. — Vizsla csak bólintott. — De nem tudtam megtenni. Hajóács vagyok. Nem építhetek olyan hajót, ami elsüllyed. Emberekkel a fedélzetén. Egyszerűen a kezeim nem teszik ezt meg. Így hát csináltam, amit tudtam. Hogy a gálya a saját útján menjen. Ne az ő útjain.
— Vizsla mosolygott. — Még nem voltak képesek semlegesíteni, amit összeszőttél — mesélte. — Tegnap a vén Fehérarc végigcsúszta-mászta a fedélzetet, morogva és mormolva. Azután megparancsolta, hogy cseréljék ki az egész kormányállást. — Eleresztett fővarázslójáról beszélt, egy északról jött sápadt férfiról, akit Gelluk néven ismertek, és akitől egész Enyhely tartott.
— Az nem lesz elég.
— Tudnád semlegesíteni a varázslatodat?
Egy pillanatra az önelégültség szikrája csillant meg Vidra fáradt, megtört ifjú tekintetében. — Nem — válaszolta. — És nem hinném, hogy bárki képes rá.
— Az baj. Felhasználhattad volna, hogy alkut csikarj ki.
Vidra mit sem szólt erre.
— Egy orr manapság, hasznos és eladható dolog — folytatta Vizsla. — Nem mintha vetélytársra vágynék, de ahogy mondják, egy fürkész mindig talál munkát… Jártál már valaha bányában?
Egy mágus találgatása közel áll a tudáshoz, még ha nem is biztos benne, hogy mit tud. Vidra ajándékának első jele — amikor még csak két vagy három esztendős lehetett — ama képessége volt, mellyel azonnal megtalált bármilyen elveszett dolgot, amint megértette a szót, amivel megnevezték. Egy elejtett szöget, egy rossz helyre tett szerszámot. És fiatal fiúként az volt a legkedvesebb szórakozása, hogy kiment a város falai közül, egyedül sétált a domboldalakon és földutakon. Csupasz talpával és egész testével próbálta megérezni a föld mélyén futó vízereket, érccsomókat és teléreket, és a különféle kő- és földfajták váltakozásait és rétegeit. Olyan volt ez számára, mintha egy hatalmas épületben járna, látná folyosóit és termeit, a barlangok mélyére vezető lejtőket, az ezüstpatakok csillanását a falakban. És ahogy továbbment, mintha teste eggyé vált volna a földdel, izmaiban és csontjaiban érezte az agyagot és a köveket, ereiben a mélyen megbúvó vizeket. A hatalom ilyen érzete örömmel töltötte el, de sohasem kereste a hasznát. Ez az ő személyes titka volt.
Nem válaszolt Vizsla kérdésére.
— Mi van alattunk? — mutatott Vizsla a padlóra, a palakövek szürke tömbjeire.
Vidra hallgatott egy darabig. Azután ezt mondta halkan: — Agyag és sóder, és az alatt sziklák, gránitkővel. A városnak ez alatt a része alatt mindenhol ilyen sziklák vannak. Nem tudom a nevét.
— Megtanulhatod.
— Tudom, hogy kell hajókat építeni, és elvezetek egy kisebb vitorlást.
— Jobb lenne távol maradnod a hajóktól, amilyen harcok és fosztogatás dúl manapság. A király megnyitotta a régi bányákat Szamoriban, a hegy lábánál. Ott biztosan nem lennél az útjában. Neki kell dolgoznod, ha életben akarsz maradni. Elintézem, hogy odaküldjenek. Ha te is akarod.
Rövid csend telepedett rájuk, azután Vidra így szólt: — Köszönöm. — Felnézett Vizslára egy rövid, kérdő-elgondolkodó pillantás erejéig.
Vizsla elvitte őt. Csak állt és nézte, ahogy a háznépét eszméletlenre verik, és nem fogta vissza a fegyvereseket. Most pedig barátként beszél. Miért? kérdezte Vidra tekintete. Vizsla értette és válaszolt.
— A fortélyos alakoknak össze kell tartaniuk — mondta. — Emberek, akiknek nincs művészete csak vagyona, egymás ellen uszítanak, és csak a maguk hasznáért. Eladjuk nekik a hatalmunkat. Miért tesszük ezt? Ha együtt lépünk egy útra, talán jobb végre jutunk.