Vizsla jót akart azzal, hogy Szamoriba küldte a fiatalembert, de nem értette meg akaratának hatalmát. Ahogyan maga Vidra sem. Túlságosan hozzászokott már az engedelmességhez, és nem vette észre, hogy valójában mindig a maga szándékait követte. Ráadásul túl fiatal volt ahhoz, hogy elhiggye: valamely cselekedete esetleg ártalmára lehet.
Azt tervezte, hogy amint kiviszik a cellájából, használni fogja elvarázsoló önmegváltoztató varázslatát, és így szökik el. Élete biztosan veszélyben volt, de vajon helyes dolog a varázslat használata? Csak azt kellett eldöntenie, hogy mivé változtassa magát — madárrá vagy füstfelleggé, mi lenne a legbiztonságosabb? Ám amíg ezen gondolkodott, addig Eleresztett emberei, akik már hozzászoktak a varázslótrükkökhöz, megmérgezték az ételét, és később már semmire sem tudott gondolni. Feldobták egy öszvérvonta kocsira, mint egy zsák zabot. Amikor útközben éledezni kezdett, egyikük egyszerűen fejbecsapta, mert — megjegyezése szerint — biztos akart lenni benne, hogy a fiú kipiheni magát.
Mikor végül Vidra magához tért, betegen és gyengén a méregtől, s fájó fejjel az ütéstől, téglafalú szobában találta magát, téglával berakott ablakok mögött. Az ajtót sem vasrúd, sem látható retesz nem zárta el. Ám amikor megpróbált talpra állni érezte, hogy varázslat kötözi le elméjét és testét; rugalmas, mozdulataitól szorosabbra húzódó. Fel tudott állni, de egy lépést sem tehetett az ajtó felé. Még a kezét sem bírta kinyújtani. Szörnyű érzés volt, olyan, mintha izmai nem őhozzá tartoztak volna. Leült és próbált nyugton maradni. A mellkasa köré fonódó varázskötelékek megakadályozták, hogy mélyen lélegezzen, és elméjét is nehézkesnek érezte. Mintha gondolatai képtelenek lennének mozdulni, mert túl szűk helyre zsúfolták be őket.
Hosszú idő elteltével kinyílt az ajtó, és emberek jöttek be. Semmit sem tehetett ellenük, amikor betömték a száját, és hátrakötötték a kezét. — Így majd nem tudsz bűbájt szőni és igéket mondani, fijatalember! — mondta egy széles, erős férfi, arcán árokszerű ráncok húzódtak. — De bólintani még tudsz, ha kell, hallod? Varázsvesszőnek küldtek ide. Ha jó varázsvessző leszel, akkor eleget kapsz enni, és kényelmesen alszol majd. Cinnabarit. Erre kell rábólintanod. A király varázslója szerint még van itt valahol a régi bányákban. És akar is belőle. Úgyhogy az lesz a legjobb, ha megtaláljuk. Most pedig kimegyünk. Olyan lesz, mintha én lennék a vízkereső, te pedig a varázsvessző, értve vagyok? Te vezetsz. És ha erre vagy arra akarsz menni, akkor intsé' a fejeddel! És amikor tudod, hogy érc van a talpunk alatt, akkor dobbantsá'! Csak ennyit kell tenned, hallod? És ha tisztességesen játszó', akkor én is.
Várta, hogy Vidra bólint, de ő csak állt ott, mozdulatlan. — El is lóghatod — mondta erre a férfi. — Ha nem tetszik ez a munka, akkor még mindig ott van a perkelő.
A férfi, akit a többiek Bunyósnak szólítottak, kivezette Vidrát a forró, ragyogó reggeli napsütésre. Káprázott a szeme. Ahogy elhagyta a cellát érezte, hogy a mágikus kötelékek meglazulnak és lehullanak, de voltak ott más épületek más varázslatokkal. Főképpen a magas kőtorony körül telítették meg a levegőt az ellenállás és a taszítás, tapadós szálaival. Ha az épületek felé próbált haladni, akkor nekifeszültek az arcának és hasának, és olyan hirtelenjött szúró kínt okoztak, hogy akaratlanul is lenézett, a szörnyű sebet kereste; de nem sérült meg. Kipeckelt szájjal és megkötözve, a varázsláshoz szükséges hang és kéz nélkül, semmit sem tehetett az igék ellenében. Bunyós egy fonott bőrkötelet kötött Vidra nyakára, és a másik végénél fogva vezette. Hagyta, hogy a fiatalember belesétáljon néhány védővarázslatba, azután már magától is elkerülte azokat. Elég egyértelműen látszott, hogy hol vannak: még a poros ösvények is elhajoltak előlük.
Pórázra verve, mint egy kutya, ment a zömök férfi után, betegségtől és haragtól komoran és reszketve. Körbebámult, látta a kőtornyot, a farakást a széles bejárat mellett, rozsdás kerekeket és gépezet-darabokat egy árokban, sóder és agyag jókora halmait. Beleszédült, ha elfordította fájó fejét.
— Ha kereső vagy, jobb lesz, ha keresel! — szólt rá Bunyós, mellé lépett, és oldalról az arcába bámult. — És ha nem vagy az, akkor is jobb, ha keresel! Úgy tovább maradsz a föld fölött.
Egy férfi lépett ki a kőtoronyból. Sietősen elment mellettük, elmebajosan csoszogó járással, egyenesen előre nézett. Arca fénylett, mellkasán a ruha átnedvesedett a szája sarkából lecsorgó nyáltól.
— Az ott a perkelőtorony — szólalt meg Bunyós. — Ott főzik a cinnabaritot, hogy kinyerjék belőle a fémet. A perkelők mind meghalnak egy vagy két év után. Most merre, vesszőcske?
Néhány pillanat elteltével Vidra biccentett egyet balra, el a szürke kőtoronytól. Fűvel benőtt dombok és mélyedések között haladtak egy hosszú, kopár völgy felé.
— Innét már rég kitermeltek mindent — jegyezte meg Bunyós. És Vidra érezni kezdte a számára idegen vidéket a talpa alatt: a sötét léggel telt, üres aknákat és barlangokat a sötét föld mélyén, a függőleges útvesztőt, a mozdulatlan víztömeget a legmélyebben fekvő vermekben. — Ezüst se volt itt sok, és a vízvas már rég kifogyott. Idefigyelj, fijatalember! Tudod egyáltalán, milyen az a cinnabarit?
Vidra megrázta a fejét.
— Mutatok valamennyit. Azt keresi Gelluk. A vízvasnak az ércét. A vízvas megzabál minden más fémet, még az aranyat is. Ezért úgy nevezi, a Király. Ha megtalálod neki a Királyt, akkor jól fog bánni veled. Gyakran eljön ide. Gyerünk! Megmutatom. Az a Kutya nevű nem tudja megkeresni, pedig van szaglása.
Bunyós levitte Vidrát a bányába, hogy megmutassa neki a meddőket, ahol az ércnek kellene lennie a földben. A hosszú lejtő végén néhány bányász dolgozott. Mivel alacsonyabbak voltak a férfiaknál, és könnyebben mozogtak a szűk helyeken, vagy mert otthon voltak a föld mélyén, vagy még inkább azért, mert ez volt a szokás, Óceánföld bányáiban mindig nők dolgoztak. Ezek a bányászok szabad asszonyok voltak, nem rabszolgák, mint a perkelőtoronyban dolgozó emberek. Gelluk kinevezte a bányászok vezetőjének, mesélte Bunyós, de neki nem volt dolga odalent; a nők megtiltották, hogy segítsen, mert szerintük a legrosszabb balszerencsét hozó dolgok egyike az, ha egy férfi ásót ragad vagy dúcot rak. — Nekem megfelel így — tette hozzá vigyorogva.
Egy összekócolódott hajú, fényes tekintetű nő — homlokára gyertyát kötött — tette le a csákányát, hogy mutasson Vidrának valamennyi cinnabaritot egy kosárban; barnásvörös rögöket és morzsalékot. Árnyékok futottak végig a föld arcán ott, ahol a bányászok dolgoztak. A régi dúcok ropogtak, por szállt fel. Hűvös huzat támadt, de a keletkezett járat olyan szűk volt, hogy a bányászok csak meggörnyedve tudtak előbbre mászni. A mennyezet helyenként még régebben beomolhatott. Reszketeg létrák vezettek lentebb és fentebb. A bánya ijesztő volt; Vidra mégis menedéknek érezte. Félig-meddig sajnálta is, hogy vissza kellett mennie a lángoló napsütésbe.
Bunyós nem vitte be a perkelőtoronyba, hanem visszavezette a barakkokhoz. Egy zárt helyiségből kicsi, puha, vastag bőriszákot hozott, amely súlyosnak tűnt a kezében. Kinyitotta, hogy megmutassa Vidrának a benne rejlő csillámlást. Ahogy becsukta a zsákot, a fém mintha megmozdult volna, kidomborította az alkalmatosság oldalát, mint egy állat, amely szabadulni vágyik.
— Ez itt a Király — közölte Bunyós olyan hangsúllyal, ami egyformán lehetett a tisztelet vagy a gyűlölet jele.