Valaki követi őt.
És látta Vetinarit a palotában mászkálni. Tudta, hogy a férfi biztonságosan lakat alá van téve. A lakat abszolút föltörhetetlen. Emlékezett rá, hogy a Patrícius feltétlen ragaszkodott ahhoz, hogy föltörhetetlen lakat legyen, amikor fölszereltette.
A folyosó végén valami mozgott az árnyékban. Rossab zagyván makogott egy kicsit ügyetlenkedett a kilinccsel, bevetődött becsapta az ajtót és, lélegzet után kapkodva, rátámaszkodott.
Kinyitotta a szemét.
A régi magán-fogadószobában volt A Patrícius megszokott helyén ült, keresztbe vetett lábbal, és enyhe érdeklődéssel figyelte őt.
— Á, Rossab — mondta.
Rossab ugrott egyet, a kilincset kaparászta, kiszökkent a folyosóra, és menekült, míg oda nem ért a főlépcsőhöz, ami most úgy emelkedett a palota központi részén, mint egy szánalmas dugóhúzó. Lépcső — magasság — magaslat — védelem. Hármasával vette őket.
Csak néhány perc nyugalomra van szüksége. Akkor majd megmutatja nekik.
A fölsőbb emeletek még jobban árnyékba borultak. Aminek híjával voltak, az a szerkezeti szilárdság. Az oszlopokat és falakat kidöntötte a sárkány, amikor a barlangját építette. A szobák siralmasan tátogtak a feneketlennek tűnő mélység szélén. Falikárpitok és szőnyegek fityegő foszlányai csapkodtak a bezúzott ablakokból fújó szélben. A padló trambulinként rugózott és ingadozott, amikor Rossab végigiramlott rajta. Odavergődött a legközelebbi ajtóhoz.
— Igazán dicséretesen gyors volt — jegyezte meg a Patrícius.
Rossab bevágta az ajtót az orra előtt, és elrohant, nyöszörögve, a folyosón.
Az épelméjűség rövid időre nyakon csípte. Megállt egy szobor mellett. Nem hallatszott semmi nesz, se siető léptek zaja, se titkos ajtók tárulása. Gyanakvó pillantást vetett a szoborra, és megböködte a karddal.
Amikor az nem mozdult kinyitotta a legközelebbi ajtót és becsapta maga mögött, talált egy széket és beékelte a kilincs alá. Ez az egyik fölső emeleti díszterem volt, mostanra megfosztva bútorzata nagyobb részétől, s elveszítve negyedik falát. Ahol annak kellett volna lennie, csak a barlang mélye sötétlett.
A Patrícius előlépett az árnyékból.
— Most hogy már kihajtotta a szervezetéből… — szólt.
Rossab fölemelt karddal megpördült.
— Maga valójában nem létezik — állította. — Maga egy… egy kísértet vagy olyasmi.
— Meggyőződésem, hogy nem ez az eset áll fönn — közölte a Patrícius.
— Maga nem állíthat meg engem! Még van valamennyi mágikus holmim, még megvan a könyv! — Rossab elővett egy barna bőrzacskót a zsebéből. — Visszahozok egy másikat! Majd meglátja!
— Nyomatékosan javaslom, hogy ne tegye — intette barátságosan a Patrícius.
— Ó, maga azt hiszi, hogy annyira okos, annyira irányítást kézbentartó, annyira orbános, csak mert nekem van kardom, magának meg nincs! Nos, közölhetem magával, hogy annál is többem van — jelentette ki diadalmasan Rossab. — Igen! A palotaőrség az én oldalamon áll! Engem követnek, nem magát! Tudja, magát senki se szereti. Soha nem szerette magát senki.
Úgy lendítette a kardot, hogy tűhegye egy lábnyira meredezett a Patrícius sovány mellétől.
— Szóval szépen vissza fog menni a cellába, az vár magára — szögezte le. — És ezúttal biztosítani fogom, hogy ott is maradjon. Őrség! Őrség!
Kintről a futó lábak csattogása hallatszott. Az ajtó megzörrent, a szék rázkódott. Pillanatnyi szünet után az ajtó és a szék szálkákra tört.
— Vigyék el! — sikította Rossab. — Szerezzenek még skorpiót! Tegyék őt egy… maguk nem a…
— Dobja el a kardot! — szólította föl Kadar, míg mögötte Murok ajtódarabkákat bányászott ki az ökléből.
— Aha — mondta Nobby, bekukucskálva a kapitány mellett. — Oda a falhoz és tedd szét, anyalehelet!
— He? Mit kell neki széttenni? — súgta Kolon főtörzsőrmester idegesen.
Nobby vállat vont. — Nem t’om — válaszolta. — Mindent, azt hiszem. Az a legbiztosabb.
Rossab hitetlenkedve meredt a legénységre.
— Á, Kadar! — szólalt meg a Patrícius. — Maga majd…
— Hallgasson! — utasította nyugodtan Kadar. — Murok őrgyakornok?
— Uram!
— Ismertesse a fogollyal a jogait.
— Igen, uram. — Murok előkapta noteszát, megnyalta a hüvelykujját, s lapozott.
— Farkas Rossab — kezdte —, másként Farka Kacskaringó, titk. pp…
— Mi? — ámult Rossab.
— …jelenlegi lakóhelye A Palota néven ismert épület, Ankh-Morpork, kötelességem tudatni magával, hogy őrizetbe van véve és vádat emelnek maga ellen… — Murok elkínzott pillantást vetett Kadarra — …több rendbeli, tompa tárggyal, nevezetesen egy sárkánnyal, elkövetett gyilkosságért, valamint további több rendbeli általános bűnrészesség bűncselekményéért, amelynek részletes tisztázása a további nyomozás feladata. Jogában áll hallgatni. Jogában áll, hogy ne hajíttassék sommásan a piranhatartályba. Joga van az istenítélet kérelmezéséhez. Joga van…
— Ez kész őrület — jegyezte meg higgadtan a Patrícius.
— Azt hittem, megmondtam magának, hogy hallgasson! — csattant föl Kadar, megpördülve és ujját rázva a Patrícius orra alatt.
— Mondd, főtörzs — suttogta Nobby —, gondolod, hogy szeretni fogjuk a skorpiógödörbe’?
— …mondani bármit, de bármit mond, le lesz írva a, ööö, itt, a noteszomba, és, ööö, föl lehet használni bizonyítéknak…
Murok hangja elfulladt.
— Nos, ha ez a pantomim élvezetet okoz magának, Kadar — mondta végül a Patrícius —, vigye le a tömlöcbe. Majd reggel foglalkozom vele.
Nem látszott semmilyen jele Rossabon. Nem volt sikítás, nem volt kiáltás. Csak fölemelt karddal rárohant a Patríciusra.
Választási lehetőségek villantak át Kadar agyán. Elsőnek jött a javaslat, hogy a háttérben maradás jó terv, hadd tegye meg Rossab, utána lefegyverzi, hadd tisztuljon meg a város. Igen. Jó terv.
És ezért aztán teljes rejtély volt számára, miért döntött az előreszökkenés mellett, fölrántva Murok kardját félig átgondolt kísérletképp a vágás hárítására…
Talán lehetett valami köze ahhoz, hogy a dolgokat a szabályoknak megfelelően kell elintézni.
Valami csörrent. Nem különösebben hangosan. Érezte, hogy valami fényes és ezüstös suhogva elszáll a füle mellett és a falba csapódik.
Rossabnak leesett az álla. Leejtette kardja csonkját és elhátrált, magához szorítva A Megidézést.
— Meg fogja bánni — sziszegte. — Maguk mind nagyon meg fogják bánni!
Elkezdett motyogni a bajsza alatt.
Kadar érezte, hogy remeg. Meglehetősen biztos volt benne, hogy tudja, mi szisszent el a feje mellett, és a puszta gondolattól izzadt a tenyere. Idejött a palotába, készen az ölésre, és ebben a percben, pont ebben a percben, amikor végre egyszer a világ szemlátomást tisztességesen működik és övé az irányítás, és most, most, semmi mást nem akar, csak egy italt. Meg aludni egy hétig.
— Ó, adja föl! — mondta — Hajlandó békésen velünk jönni?
A motyogás folytatódott. A levegő kezdett forrónak és száraznak érződni.
Kadar vállat vont. — Hát akkor, ennyi — legyintett és elfordult. — Sújtson le rá a törvénykönyv teljes szigorával, Murok!