— Igen, uram.
Kadar túl későn kapott észbe.
A törpéknek gondot okoznak a metaforák.
Viszont remekül tudnak célozni.
Ankh és Morpork Városok Törvényei és Rendeletei homlokon találta a titkárt, aki pislogott egyet, megtántorodott, és hátralépett.
Ez volt a leghosszabb lépés, amit valaha is tett. Először is, egész hátralevő életén át tartott.
Több másodperc után hallották, hogy földet ér, öt emelettel lejjebb.
Több további másodperc után az arcuk megjelent a tönkretett padló szélén.
— Micsoda módja a távozásnak — jegyezte meg Kolon főtörzsőrmester.
— Ez tény — értett egyet Nobby, föle mögé nyúlva egy csikkért.
— Megölte egy hogyhíjják. Egy metafora.
— Nem t’om — felelte Nobby. — Szerintem inkább földnek néz ki. Van tüze, főtörzs?
— Helyesen jártam el, ugye, uram? — kérdezte aggódva Murok. — Azt mondta…
— Igen, igen — válaszolta Kadar. — Ne aggódjék! — Reszkető kézzel lenyúlt, fölvette a zsákot, amit előzőleg Rossab szorongatott, és kirázott belőle egy halom követ. Mindegyikben volt egy lyuk. Miért? gondolta.
Egy fémes zaj a háta mögött megfordulásra késztette. A Patrícius fölemelte a királyi kard maradványát. A kapitány figyelte, ahogy a férfi kicibálja a kard másik felét a falból. Egyenes vonalban tört szét.
— Kadar kapitány — szólt Lord Vetinari.
— Uram?
— Azt a kardot, legyen szíves!
Kadar odaadta. Ebben a pillanatban egyszerűen nem jutott semmi más az eszébe, amit tehetne. Valószínűleg saját, privát skorpióverem vár rá, ahogy a dolgok most állnak.
Lord Vetinari gondosan megvizsgálta a rozsdás pengét.
— Mióta van ez a tulajdonában, kapitány? — kérdezte szelíden.
— Nem az enyém, uram. Murok őrgyakornoké, uram.
— Őrgya…?
— Én vagyok az, kegyességes uram — segítette ki Murok, tisztelegve.
— Á!
A Patrícius újra meg újra, lassan forgatta a kardot, s közben úgy bámulta, mint akit lenyűgöztek. Kadar érezte, hogy a levegő megsűrűsödik, mintha a történelem idecsődülne ezen pillanat köré, de ha az élete múlt volna rajta, akkor se tudta volna megmondani, miért. Ez egyike volt azoknak a pontoknak, ahol az Idő Nadrágszarai elágaznak, és ha nem vigyázol, a rossz szárba kerülsz…
Rossab fölkelt az árnyak világában, jeges zavartság ömlött az agyába. De jelen pillanatban semmi másra nem tudott gondolni a fölötte álló, magas, csuklyás alakon kívül.
— Azt hittem, mind meghaltatok — motyogta. Furcsán csöndes volt minden, és a színek körülötte kifakultnak, tompának tűntek. Valami nagyon nem stimmelt. — Te vagy az, Portás Testvér?
Az alak érte nyúlt.
KÉPLETESEN SZÓLVA, válaszolta.
…és a Patrícius visszaadta a kardot Muroknak.
— Remek munkát végzett, fiatalember — ismerte el. — Kadar kapitány, azt javaslom, hogy adjon szabadságot embereinek a nap hátralévő részére.
— Köszönjük, uram — mondta Kadar. — Oké, fiúk. Hallották őexcellenciáját.
— De maga ne menjen még, kapitány. Kellene egy kicsit beszélgetnünk egymással.
— Igen, uram? — szólalt meg ártatlanul Kadar.
A legénységi állomány elsietett, részvétteljes és sajnálkozó pillantásokat vetve Kadarra.
A Patrícius odasétált a padló szélére és lenézett.
— Szegény Rossab! — sóhajtotta.
— Igen, uram. — Kadar a falra meredt.
— Tudja, jobban örültem volna, ha életben marad.
— Uram?
— Félresiklott, igaz, de hasznos ember. Az agyát még tudtam volna használni.
— Igen, uram.
— Persze, a többi részét eldobhattuk volna.
— Igen, uram.
— Csak tréfáltam, Kadar.
— Igen, uram.
— Jelzem, a fickó sose értette meg igazán a titkos átjárók fogalmát.
— Nem, uram.
— Az a fiatalember. Murok, úgy hívják, ugye?
— Igen, uram.
— Lelkes fickó. Jól érzi magát az Őrségben?
— Igen, uram. Egész otthonosan, uram.
— Maga megmentette az életem.
— Uram?
— Jöjjön velem!
Peckesen vonult a romba dőlt palotán át, Kadar a nyomában, míg oda nem értek a Kocka Kancelláriára. Szép rendben volt minden. Kimaradt a pusztítás zöméből, egy vékony porréteggel megúszta. A Patrícius leült, és hirtelen úgy tűnt, mintha soha nem is lett volna távol. Kadar eltöprengett, vajon volt-e valaha távol.
Vetinari fölvett egy papírköteget és lesöpörte róla a vakolatot.
— Szomorú — jegyezte meg. — Farkas olyan rendezett gondolkozású férfi volt.
— Igen, uram.
A Patrícius piramist formázott ujjaiból, s fölöttük Kadarra nézett.
— Hadd adjak magának egy tanácsot, kapitány — mondta.
— Igen, uram?
— Talán segít majd magának helyesen értelmezni a világot.
— Uram.
— Azt hiszem, maga azért találja az életet olyan bajosnak, mert azt gondolja, hogy vannak jó emberek és rossz emberek — jelentette ki a férfi. — Persze, téved. Csakis és kizárólag rossz emberek léteznek, ám némelyikük ellentétes oldalon van.
Keskeny kezével a város felé intett, és odasétált az ablakhoz.
— A gonoszság nagy, háborgó tengere — állította, csaknem tulajdonosi hangsúllyal. — Természetesen egyes helyeken sekélyebb, ám mélyebb, ó, mennyivel mélyebb máshol. De az olyanok, mint maga, szabályok és homályos jó szándékok kis tutajait eszkábálják össze, és azt mondják, ez az ellenkezője, ez fog diadalmaskodni a végén. Elképesztő! — Jóindulatúan hátba veregette Kadart.
— Ott lent — közölte —, vannak emberek, akik bármilyen sárkányt követnének, bármilyen istent imádnának, bármilyen fertőt szándékosan figyelmen kívül hagynának. Mindezt afféle sivárságból, mindennapi rosszaságból. Nem a nagy bűnösök tényleg magasröptű, alkotóképes irtózatossága, hanem a lélek valamiféle tömegtermeléssel előállított sötétsége. Bűn, azt mondhatni, az eredetiség minden nyoma nélkül. Elfogadják a gonoszt nem azért, mert igent mondanak rá, hanem mert nem mondanak nemet. Sajnálom, ha maga ezen megütközik — tette hozzá, megveregetve a kapitány vállát —, de maguknak, embereknek, tényleg szükségük van ránk.
— Valóban, uram? — kérdezte halkan Kadar.
— Ó, igen. Mi vagyunk az egyetlenek, akik tudják, hogyan kell a dolgokat működtetni. Tudja, az egyetlen dolog, amiben a jó emberek jeleskednek, az a rossz emberek megdöntése. És abban maga kiváló, ezt elismerem. De az a gond, hogy ez az egyetlen, amihez ért. Egyik nap megtörténik a harangok megkondítása és a gonosz zsarnok elűzése, és a következőn mindenki körben ülve panaszkodik, hogy amióta a zsarnokot elkergették, senki sem viszi el a szemetet. Mert a rossz emberek tudják azt hogyan kell tervezni. Mondhatni, része a munkaköri leírásnak. Minden gonosz zsarnoknak van terve a világ fölötti uralomra. A jó emberekből, úgy látszik, hiányzik ez az adottság.
— Talán. De a többiben téved — felelte Kadar. — Csak azért van így, mert az emberek félnek és magányosak… — Elhallgatott. Még neki magának is eléggé hamisan hangzott.
Vállat vont. — Egyszerűen csak emberek — mondta. — Csak azt teszik, amit az emberek tenni szoktak. Uram.