Kadar rájött, hogy mindenki őt nézi.
— Tessék? — mondta.
— Azt mondtam, hogy próbáltunk kigondolni valami megfelelő viszonzást, Kadar kapitány. Számos közérdeket szem előtt tartó polgár… — a Patrícius körbenézett a Tanácsra és Lady Juhossyra — …köztük én magam is, érzi úgy, hogy megérdemelt a kellő jutalom.
Kadar még mindig kifejezéstelenül nézett.
— Jutalom? — ismételte meg.
— Az a szokás ilyen hősies igyekezetért — jegyezte meg a Patrícius kissé ingerülten.
Kadar újra szembefordult. — Igazán nem is gondoltam ilyesmire, uram — közölte. — Persze, nem beszélhetek az embereim nevében.
Kínos csönd támadt Kadar a szeme sarkából észlelte, hogy Nobby oldalba böki a főtörzsőrmestert. Végül Kolon előrebotladozott, és megint kivágott egy tisztelgést. — Engedélyt kérek a szólásra, uram — motyogta.
A Patrícius kegyesen biccentett.
A főtörzsőrmester krákogott. Levette a sisakját, és előhúzott egy papírfecnit.
— Ööö — szólt — A lényeg az, megkövetem alássan, méltóságos uram, mi azt gondoljuk, tudja, hogy a város megmentésével meg miegymás, vagy valahogy, úgy értem, hogy… mi csak megpróbáltuk, érti, ugye, ha már ott voltunk a helyszínen meg ilyesmi… a lényeg az, hogy mi azt gondoljuk, megillet minket. Ha érti, hova akarok kilyukadni.
Az egybegyűltek bólintottak. Ez pontosan az, ahogy a dolgoknak történnie kell.
— Kérem, folytassa! — biztatta a Patrícius.
— Szóval mi, hogy is mondjam, összedugtuk a fejünket — mesélte a főtörzsőrmester. — Tudom, ez kissé pofátlan…
— Kérem, legyen szíves, mondja tovább, főtörzsőrmester — nógatta a Patrícius. — Nem kell állandóan megakadnia. Mi mindnyájan teljesen tisztában vagyunk az ügy horderejével.
— Igenis, uram. Hát, uram. Először is, a fizetés.
— A fizetés? — érdeklődött Lord Vetinari. Rámeredt Kadarra, aki a semmit fixírozta.
A főtörzsőrmester fölemelte fejét. Annak a férfinak eltökélt arckifejezését öltötte magára, aki végigcsinálja, lesz, ami lesz.
— Igen, uram — válaszolta. — Harminc tallér havonta. Az nincs rendben. Azt gondoljuk… — megnyalta a száját, és maga mögé pislantott a másik kettőre, akik tétova mozdulattal biztatták — …azt gondoljuk, hogy az alapfizetés legyen, ööö, harmincöt tallér? Havonta? — Ránézett a Patrícius kővé vált arcára. — Rangfokozatonként emeléssel? Öt tallérra gondoltunk.
Újra megnyalta az ajkát, bátorságát vesztve a Patrícius arckifejezésétől. — Nem fogadunk el négynél kevesebbet — jelentette ki. — Ez az utolsó szavunk. Elnézést, Fenséged, de ez van.
A Patrícius megint Kadar szenvtelen arcára pillantott, aztán vissza a legénységi állományra.
— Ez minden? — tudakolta.
Nobby Kolon fülébe súgott, aztán visszainalt a helyére. A verejtékező főtörzsőrmester úgy szorította sisakját, mintha az lenne az egyetlen valóságos dolog a világon.
— Volt még valami, tisztelendőséged — ismerte el.
— Á! — A Patrícius mindentudóan mosolygott.
— Ott a teáskanna. Amúgy se volt már túl jó, és aztán Errol megette. Majdnem két tallérba került. — Nagyot nyelt. — Tudnánk mit kezdeni egy új teáskannával, ha lehetne szó róla, lordságod.
A Patrícius előrehajolt, megmarkolva széke karfaját.
— Tisztán akarok látni ebben a kérdésben — szögezte le. — Higgyük el, hogy maguk bagatell béremelést és egy háztartási edényt kérnek?
Murok belesugdosott Kolon másik fülébe.
Kolon az előkelőségek felé fordította kidülledt, könnykeretes szempárját. Ujjai lassan őrölték sisakja peremét, akár Isten malmai.
— Hát — kezdte —, néha, azt gondoltuk, tudja, amikor vacsoraszünetünk van, vagy nem történik semmi, valahogy, a szolgálat végén, az például nem lehetetlen, és mi szeretnénk egy kicsit lazítani, tudja, leereszteni… — A hangja elfulladt.
— Igen?
Kolon nagy levegőt vett.
— Fölteszem, egy célbadobó tábla szóba se jöhetne…?
Az ezt követő viharos csöndet kapkodó horkantás törte meg.
Kadar sisakja kiesett remegő kezéből. A mellvértje kalimpált, amikor az évek óta elfojtott nevetés leküzdhetetlen kirobbanásban pukkadt ki belőle. Arcát a tanácsnokok sora felé fordította, és nevetett, és nevetett, míg könnyezni nem kezdett.
Nevetett azon, ahogy mind fölálltak, talpig zavarban és megsértett méltósággal.
Nevetett a Patrícius figyelmesen rezzenetlen arckifejezésén.
Nevetett a világért és a lelkek üdvözítéséért.
Nevetett, és nevetett, és nevetett, míg könnyezni nem kezdett.
Nobby fölnyújtotta a nyakát, hogy Kolon füléhez érjen.
— Mondtam neked — sziszegte. — Mondtam, hogy abba sose fognak beleelegyezni. Tudtam, hogy a célbadobó túl fogja feszíteni a húrt. Most mindenkit kihoztál a sodrából.
Kedves Anyu és Apu [írta Murok] Sose találnátok ki, még csak néhány hete vagyok az Őrségben és, máris rendes Konstábler lettem. Kadar kapitány azt mondta, maga a Patrícius javasolta, hogy Az legyek, és hogy szintén reméli hosszú és sikeres pályát futok be az Őrségben, és különleges érdeklődéssel fogja szemmel tartani. Valamint a fizetésem is megemeli tíz tallérral és kaptunk egy húsz talléros különjutalmat amit Kadar kapitány fizetett a saját zsebéből, azt mondja Kolon főtörzsőrm. Kérlek, lássátok szívesen a csatolt pénzt. Azonban megtartok egy keveset mert elmentem meglátogatni Rittát és Mrs. Marok azt mondta az összes lány is Nagy Érdeklődéssel figyeli a karrierem és jöjjek el vacsorára a szabad estémen. Kolon főtörzsőrm elmagyarázta nekem, hogyan kell elkezdeni udvarolni, ami nagyon érdekes és egyáltalán nem bonyolult úgy tűnik. Letartóztattam egy sárkányt, de megszökött. Remélem, Mr. Kencefici jól van.
Olyan boldog vagyok, mint bárki a világon.
Fiatok, Murok.
Kadar bekopogott az ajtón.
Észrevette, hogy erőfeszítés történt a Juhossy udvarház kicsinosítására. A betolakodó élősövényt könyörtelenül visszavagdosták. Egy idős munkás egy létra tetején a stukkódíszeket szögezte vissza a falra, míg egy másik, ásóval kezében, meglehetősen önkényesen megvonta a határvonalat ott, ahol a pázsit végződik és a régi virágágyások kezdődnek.
Kadar hóna alá dugta a sisakját, hátrasimította a haját, és kopogtatott. Előzőleg fontolgatta Kolon főtörzsőrmester fölkérését, kísérje el, de aztán gyorsan elvetette az ötletet. Nem tudta volna elviselni a kuncogást. Különben is, mitől kéne félnie? Háromszor is a halál torkába nézett; négyszer, ha beszámítjuk, hogy azt mondta Lord Vetinarinak, hallgasson el.
Meglepetésére az ajtót végül egy komornyik nyitotta ki, olyan öreg, hogy esetleg a kopogás támasztotta föl.
— Igen?
— Kadar kapitány, Városi Őrség — közölte Kadar.
A férfi tetőtől talpig jól megnézte.
— Ó, igen — mondta. — A méltóságos asszony említette. Azt hiszem, őméltósága a sárkányoknál tartózkodik. Ha lenne olyan kedves itt várakozni, én majd…
— Tudom a járást — vágott közbe Kadar, és nekivágott, megkerülve az elburjánzott ösvényt.
Az ólak romba dőltek. Ütött-kopott ládák választéka hevert körben egy vízhatlan ponyvatető alatt. Mélyükről néhány bánatos mocsári sárkány fújt lángoló üdvözlést felé.