Két nő járkált céltudatosan a bokszok közt. Vagyis inkább úri hölgyek. Túlságosan rendetlenek voltak ahhoz, hogy egyszerű nők legyenek. Egy közönséges asszonynak álmába se jutna eszébe, hogy ilyen ápolatlanul mutatkozzék; tökéletes önbizalomra van szükséged, ami abból a tudásból fakad, hogy ki volt az ük-ük-ük-ük-ükapád, ahhoz, hogy ilyen öltözéket viselj. Ám azért, Kadar megfigyelte, hihetetlenül jó ruhák, vagy legalábbis valaha azok voltak; olyan ruhadarabok, amiket még az ember szülei vettek, de annyira drágák és annyira jó minőségűek, hogy sosem koptak el és öröklődtek, mint a régi porcelán, az ezüstnemű, meg a köszvény.
Sárkánytenyésztők, gondolta. Ez világos. Van valami árulkodó bennük. Az a mód, ahogy a kendőjük, vén tweedkabátjuk és a nagyapjuk lovaglócsizmáját viselik. És persze, a szag.
Egy alacsony, szívós, izmos és sovány asszony, akinek arca leginkább az ósdi nyeregbőrre emlékeztetett, észrevette.
— Á — szólalt meg —, maga minden bizonnyal a merész kapitány. — Visszadugott egy eltévedt fehér hajfürtöt a kendője alá, és odanyújtotta eres, barna kezét. — Brenda Rodley. Az ott Rosie Devant-Molei. Tudja, ő igazgatja a Napfény Menedéket. — A másik nő, akinek termete azt sugallta, képes fél kézzel igáslovakat fölkapni és másik kezével megpatkolni őket, barátságosan rávigyorgott.
— Samuel Kadar — mutatkozott be Kadar elhaló hangon.
— Apám is Samu volt — jegyezte meg Brenda bizonytalanul. — Azt mondta, mindig meg lehet bízni egy Samuban. — Visszahessegetett egy sárkányt a bokszába. — Csak segítünk Sybilnek. Tudja, régi barátok vagyunk. Persze, a gyűjteményt teljesen megette a fene. A kis ördögfattyak szétszóródtak a városban. Bár merem állítani, hogy vissza fognak jönni, amikor megéheznek. Micsoda vérvonal, mi?
— Tessék?
— Sybil szerint rendellenes példány, de én azt mondom, képesek leszünk visszatenyészteni a vonalat három-négy nemzedék alatt. Tudja, híres vagyok a tenyésztelepemről — magyarázta. — Az aztán lesz valami. Egy egészen újfajta sárkány.
Kadar az eget cikcakkozó szuperszonikus kondenzcsíkokra gondolt.
— Ööö — hebegte. — Igen.
— Nos, nekünk muszáj folytatni a munkát.
— Ööö, Lady Juhossy nincs a közelben? — tudakolta Kadar. — Kaptam ezt az üzenetet, azt mondta, hogy feltétlenül szükséges idejönnöm.
— Valahol a házban van — válaszolta Miss Rodley. — Azt mondta, van valami fontos elintéznivalója. Ó, légy szíves, vigyázz jobban azzal a sárkánnyal, Rosie, te bolondos jány!
— Fontosabb, mint a sárkányok? — hitetlenkedett Kadar.
— Igen. El sem tudom képzelni, mi üthetett belé. — Brenda Rodley a túlméretezett mellény zsebében halászott — Örülök, hogy találkoztunk, kapitány. Mindig öröm új szenvedélyes sárkányrajongóval találkozni. Látogasson meg bármikor, ha arra jár, boldogan körbevezetem a telepen. — Odanyújtott egy mocskos névjegyet és a férfi kezébe erőltette. — Most mennem kell, azt hallottuk, hogy némelyikük az egyetemi tornyon próbál fészket rakni. Azt pedig nem hagyhatjuk. Le kell szedjük őket, mielőtt besötétedik.
Kadar a névjegyre kancsított, míg a két nő távozott a csikorgó kocsifeljárón, hálókat és köteleket hurcolva.
Az állt rajta: Brenda, Lady Rodley, Özvegyi Lak, Chirm Kastély, Chirm. Ez azt jelenti, döbbent rá, hogy az, aki úgy lépdel az ösvényen, akár egy életre kelt limlomos bódé, nem más, mint Chirm özvegy hercegnéje, aki több országot birtokol, mint amennyit láthatsz egy nagyon magas hegyről egy nagyon verőfényes napon. Nobby ezt nem helyeselte volna. Úgy tűnik, van valamiféle nagyon különleges szegénység, amit csupán a rendkívül gazdagok engedhetnek meg maguknak…
Ez az, ahogy országos hatalom lesz belőled, gondolta. Fütyülsz rá, akármit gondoljanak is mások, és soha, de soha nem bizonytalankodsz semmiben.
Visszaporoszkált a házhoz. Egy ajtó nyitva állt. Nagy, ám sötét és dohos csarnokba nyílt. Fönt a homályban halott állatfejek kísértették a falakat. A Juhossyak láthatólag több állatfejt veszélyeztettek, mint egy jégkorszak.
Kadar céltalanul keresztülbóklászott egy másik mahagóni-ajtón.
Ebédlő volt, benne azzal a típusú asztallal, aminek két végén leülni egyenértékű a más időzónába kerüléssel. Az egyik végét ezüst gyertyatartók gyarmatosították.
Két személyre volt megterítve. Mindkét tányért evőeszközök ütegei támadták oldalba. Antik borospoharak csillogtak a gyertyafényben.
Rettenetes előérzet lett úrrá Kadaron, ugyanakkor, amikor a Bűverő, a legdrágább parfüm, ami csak kapható egész Ankh-Morporkban, szélrohama hussant el mellette.
— Á, kapitány! Milyen kedves magától, hogy eljött.
Kadar lassan megfordult, anélkül, hogy a lába mozdult volna.
Lady Juhossy állt ott, teljes pompában.
Kadar homályosan tudatában volt egy ragyogó kék ruhának, ami csillogott a gyertyafényben, egy gesztenyeszínű hajtömegnek, egy kissé aggodalmas arcnak, ami azt sugallta, hogy a szakképzett festők és tapétázók egész serege épp most bontotta le az állványzatot és ment haza, meg egy halk nyikorgásnak, ami elárulta, hogy alatta a puszta fűző olyan nyomásnak van kitéve, amit általában inkább a nagy csillagok szívében találhatni.
— Én, ööö — rebegte. — Ha maga, ööö. Ha mondta volna, ööö. Alkalomhoz illőbben öltözöm, ööö. Szerfölött ööö. Nagyon. Ööö.
A nő úgy rohanta le, mint egy tündöklő ostromgép.
Valamiféle álomszerűségben a férfi hagyta, hogy egy székhez tessékeljék. Bizonyára evett is, mert szolgák bukkantak elő a semmiből izékkel tömött izékkel, és később visszajöttek és elvitték a tányérokat. A komornyik időnként megelevenedett, hogy poharat pohár után töltsön meg különös borokkal. A gyertyák hőjével sütni lehetett volna. És egész idő alatt Lady Juhossy beszélt és beszélt, derűsen és sérülékenyen — a ház nagyságáról, a hatalmas birtok felelősségéről, az érzésről, hogy ideje az Embernek Komolyabban Venni Társadalmi Helyzetét, miközben a lenyugvó nap vörösre festette a szobát és Kadarral forogni kezdett a világ.
A társadalom, sikerült gondolnia, nem tudja, mi vár rá. Sárkányok egyszer sem kerültek szóba, bár egy idő múlva valami az asztal alatt fejét Kadar térdére fektette és nyáladzott.
Kadar lehetetlennek vélte a hozzájárulást a társalgáshoz. Körülvettnek, ostromoltnak érezte magát. Egyetlen visszavágással próbálkozott, talán, hogy magasabban fekvő terepre jusson, ahonnan számkivetésbe menekülhet.
— Mit gondol, hová mentek? — kérdezte.
— Hová mik? — kérdezett vissza Lady Juhossy, ideiglenesen megakadva.
— A sárkányok. Tudja. Errol és a felesé… nősténye.
— Ó, valami elszigetelt és sziklás helyre, úgy képzelem — válaszolta Lady Juhossy. — Az a sárkányok kedvenc környezete.
— De a, a… nőstény mágikus állat — mondta Kadar. — Mi fog történni, ha elmúlik a varázs?
Lady Juhossy szégyenlősen mosolygott rá.
— A legtöbben elboldogulnak utána is — felelte.
Átnyúlt az asztalon és megérintette a férfi kezét.
— Az emberei azt gondolják, hogy magának gondoskodásra van szüksége — jegyezte meg szelíden.
— Ó! Tényleg? — hebegte Kadar.
— Kolon főtörzsőrmester azt mondta, szerinte mi úgy kijövünk egymással, mint a puszi de cerceau.
— Ó! Valóban?
— És még valamit mondott — folytatta a nő. — Na most, mi is volt az? Ó, igen. „Egy-a-millióhoz esélye van” — idézte Lady Juhossy —, azt hiszem, azt mondta „de talán bejön”.