— Ebből elég, testvéreim! — vakkantotta a Legfőbb Nagymester megpördülve. — Azt mondtam, hozzatok varázstárgyakat. Nem olcsó bizsukat és szemetet! Jóságos ég, ez a város hemzseg a mágiától! — Lenyúlt. — Mik ezek az izék, az istenek szerelmére?
— Kövek — jelentette ki Vakoló Testvér tétovázva.
— Azt látom. De miért mágikusak?
Vakoló Testvér reszketni kezdett. — Vannak bennük lukak, Legfőbb Nagymester. Mindenki tuggya, hogy a kövek, amikbe’ lukak vannak, varázslatosak.
A Legfőbb Nagymester visszasétált helyére a körben. Magasba emelte karját.
— Rendben, remek, oké — nyilatkozta ernyedten. — Ha ez az, ahogy csinálnunk kell, akkor így fogjuk csinálni. Ha egy hat hüvelykes sárkányt kapunk, mind tudni fogjuk, hogy mi az oka. Ugye, Vakoló Testvér? Vakoló Testvér? Elnézést nem hallottam, mit mondtál. Vakoló Testvér?
— Igent mondtam, Legfőbb Nagymester — susogta Vakoló Testvér.
— Nagyszerű. Mindaddig, amíg ezt mindenki világosan megértette. — A Legfőbb Nagymester megfordult és fölkapta a könyvet.
— És most — jelentette be —, amennyiben mindnyájan készen állunk…
— Ümm — Őrtorony Testvér jámborul fölemelte a kezét. — Mire készen, Legfőbb Nagymester?
— A megidézésre, természetesen. Jó ég, azt hittem volna…
— De kegyelmed nem mondta meg, mit kell csináljunk, Legfőbb Nagymester — nyöszörögte Őrtorony Testvér.
A Legfőbb Nagymester tétovázott. Ez teljesen igaz volt, de nem állt szándékában beismerni.
— Na, persze — mondta. — Az nyilvánvaló. Összpontosítanotok kell a figyelmetek. Gondoljatok erősen sárkányokra — fordította le. — Mindnyájan.
— Ez minden, akkor hát? — firtatta Portás Testvér.
— Igen.
— Nem kell nekünk egy misztikus rumbát kántálni vagy valamit?
A Legfőbb Nagymester rámeredt. Portás Testvérnek sikerült olyan dacosnak látszania az elnyomással szemben, amennyire csak egy fekete csuklyás, anonim árnyék annak látszhat. Nem azért csatlakozott egy titkos társasághoz, hogy ne kántáljon misztikus rúnákat. Már alig várta.
— Megteheted, ha akarod — válaszolta a Legfőbb Nagymester. — És most azt akarom, hogy ti… igen, mi az már megint, Reterátbúvár Testvér?
Az alacsony Testvér leengedte a kezét. — Nem tudok egyetlen misztikus rumbát se, Legfőbb Nagymester. Semmi olyat, amit az ember kántálásnak nevezhetne…
— Akkor zümmögd!
Kinyitotta a könyvet.
Korábban eléggé meglepte, hogy az istenfélő hadoválás oldalai és oldalai után, maga a tényleges Megidézés egyetlen rövid mondat. Nem kántálás, nem egy rövidke költemény, hanem pusztán zagyva szótagok csoportosulása. De Malachit azt állította, hogy ezek a valósághullámokban hoznak létre interferenciamintát, de az ostoba vén bolond valószínűleg csak kitalálta az egészet menet közben. Az a baj a varázslókkal, hogy megpróbálnak mindent bonyolultnak feltüntetni. Semmi másra nincs szükséged, csak akaraterőre. És a Hittestvéreknek abból bőven jutott. Alantas gondolkodású és vitriolos akaraterő, igen, talán tele rosszindulattal, de a maga módján épp elég erőteljes…
Ezúttal nem fognak semmi különlegeset megpróbálni. Valami nem szembetűnő helyen…
Körülötte a Hittestvérek kántálták amit az egyes tagok, a maguk tudása szerint, misztikus dolognak tartottak. Az összhatás valójában egész jó lett, már ha nem hallgattál oda a szavakra.
A szavak. Ó, igen…
Lenézett és hangosan kimondta őket.
Semmi sem történt.
Pislogott.
S amikor újra kinyitotta szemét, sötét sikátorban találta magát, a gyomra csupa tűz, és nagyon dühös volt.
Ez volt Zebbo Muti, Harmadosztályú Tolvaj, életének talán legrosszabb éjszakája, és semmivel se tette volna boldogabbá, ha tudja, hogy egyben ez lesz az utolsó is. Az eső otthon marasztotta az embereket, jócskán elmaradt a kvótájától, s ezért egy kissé kevésbé volt óvatos, mint egyébként lett volna.
Ankh-Morpork utcáin éjnek idején az óvatosság elengedhetetlen. Nincs olyasmi, hogy mérsékelt óvatosság. Vagy nagyon óvatos vagy, vagy halott. Lehet, hogy még járkálsz és lélegzel, de attól még ugyanúgy halott vagy. Járkálj csak, halálraítélt…
Muti meghallotta az elfojtott hangokat a közeli sikátorból, kicsúsztatta bőrborítású ólmosbotját ingujjából, várt, míg az áldozat csaknem befordult a sarkon, előugrott, így szólt „Affené…” és meghalt.
A lehető legszokatlanabb halálnem volt. Senki más nem halt meg ilyen módon évszázadok óta.
Mögötte a kőfal cseresznyepirosan izzott a hőtől, aztán fokozatosan beolvadt a sötétségbe.
Ő volt az első, aki megpillantotta Ankh-Morpork sárkányát. Azonban csekély vigaszt merített ebből a tudásból, mivelhogy halott volt.
— …be! — mondta, és testetlenné vált önmaga lenézett a piciny csontszénkupacra, ami, ezt szokatlan fajta bizonyossággal tudta, az, amiből épp most vált testetlenné. Nagyon különös érzés volt saját földi maradványainak látványa. Nem találta annyira elborzasztónak, mint amennyire hitte volna, ha megkérdik, mondjuk, tíz perccel korábban. A ráeszmélést arra, hogy halott vagy, jelentősen enyhíti a tény, hogy tudatára ébredsz, te még mindig ott vagy, hogy rádöbbenhess, halott vagy.
A szemközti sikátor újra üres volt.
— Hát ez nagyon furcsa volt — jegyezte meg Muti.
VALÓBAN RENDKÍVÜL SZOKATLAN.
— Maga is látta? Mi volt ez? — Muti fölnézett az árnyékból kiemelkedő sötét alakra. — És egyáltalán, ki maga? — fűzte hozzá gyanakvóan.
HÁRMAT TALÁLGATHATSZ, szólt a hang.
Muti rámeredt a csuklyás alakra.
— Nahát! — kiáltotta. — Aszittem, hogy a magamfajta fickókér’ nem gyün el.
ÉN MINDENKIÉRT ELJÖVÖK.
— Úgy értettem, hogy… nem, izé, személyesen.
NÉHA. KÜLÖNLEGES ALKALMAKKOR.
— Aha. Hát — jelentette ki Muti — ez tényleg az, az tuti! Úgy értem, úgy nézett ki, mint egy kurva sárkány! Mit tehet az ember? Nem számíthat arra, hogy a sarkon túl sárkányra bukkan!
ÉS MOST, HA LENNÉL SZÍVES, ERRE TESSÉK… mutatta a Halál, csontkezét Muti vállára téve.
— Tudja, egy jövendőmondónő egyszer azt mondta nekem, hogy ágyban fogok meghalni, párnák közt, körbevéve gyászoló dédunokáimmal — mesélte Muti s követte az impozáns alakot. — Erről mit gondol, he?
AZT, HOGY TÉVEDETT.
— Egy kurva sárkány — morogta Muti. — És tűzokádó is! Sokat szenvedtem?
NEM. VOLTAKÉPPEN AZONNAL MEGHALTÁL.
— Akkor jó! Nem szívesen gondoltam volna arra, hogy sokat szenvedtem. — Muti körbenézett. — Most mi lesz? — tudakolta.
Mögöttük az eső belemosta az apró fekete hamukupacot a sárba.
A Legfőbb Nagymester kinyitotta szemét. A hátán feküdt. Reterátbúvár Testvér épp azon volt, hogy szájból szájba lélegeztesse. Maga a gondolat elég volt ahhoz, hogy bárkit visszarántson a tudatvesztés határáról.
Fölült, megpróbálva lerázni magáról az érzést, hogy sok tonnát nyom és pikkelyek borítják.
— Megtettük — suttogta. — A sárkány! Eljött! Éreztem!
A Hittestvérek egymásra pislogtak.
— Mink semmit se láttunk — közölte Vakoló Testvér.
— Én lehet, hogy láttam valamit — jelentette ki lojálisan Őrtorony Testvér.