Pár lépéssel átszelte a kamrát és fölcsapta a tetejét.
— Ne is fáradj a kopogással — morogta a király. — Nem arról van szó, mintha bárhová is eljárnék.
Teppik megkockáztatott egy pillantást. A király múmiája egészen egyedül volt.
— Biztos vagy benne, hogy jól vagy, Dios? — tudakolta.
— Igen, Sire. Nem lehetünk túl óvatosak, Sire. Nyilvánvalóan nincsenek itt, Sire.
— Úgy nézel ki, mint akire ráférne egy kis friss levegő — jelentette ki Teppik, dorgálva magát azért, hogy így viselkedik, de azért csak megtette. A tanácstalan Dios nagyszerű látvány volt és némileg elképesztő; az ember ösztönösen aggódni kezdett a dolgok stabilitásáért.
— Igen, Sire. Köszönöm, Sire.
— Ülj le valahol, és valaki hoz neked egy pohár vizet. És aztán elmegyünk és megszemléljük a piramist.
Dios leült.
Rettenetes, szilánkokra hasadó zaj hallatszott.
— Ráült a hajóra — vigyorgott a király. — Az első humoros dolog, amit valaha is láttam tőle.
A piramis új jelentést adott a „masszív” szónak. Elferdítette maga körül a tájat. Teppiknek úgy tűnt, hogy már maga a tömeg eltorzítja a dolgok alakját, kinyújtva a királyságot, mint valami ólomlabdát egy gumilepedőn.
Tudta, hogy ez nevetséges ötlet. Akármilyen nagy is a piramis, összehasonlítva egy, mondjuk, heggyel, parányi.
Ám nagy, nagyon nagy bármi máshoz képest. Különben is, a hegyeknek illik nagynak lenni, a világegyetem szövedéke már hozzászokott ehhez az elképzeléshez. A piramis azonban mesterségesen előállított dolog, és sokkalta nagyobb, mint amekkorának egy mesterségesen előállított dolognak szabad lennie.
És nagyon hideg is volt. Oldalainak fekete márványa zúzmarától csillogott a rekkenő délutáni napsütésben. Teppik volt olyan bolond, hogy megérintse, s ott is hagyott némi bőrt a felületén.
— Ez fagy!
— Máris elraktároz, ó, folyó lehelete — mondta Pteklaszp, aki izzadt. — Ez a hogyishívják, a határeffektus.
— Föltűnt nekem, hogy a munkát abbahagyták a temetkezési kamrákon — rótta meg Dios.
— A munkások… a hőmérséklet… határeffektusok… egy kissé túl sok a kockázat… — motyogta Pteklaszp. — Ööö.
Teppik egyikről a másikra nézett.
— Mi a gond? — firtatta. — Van valami probléma?
— Ööö — szólalt meg Pteklaszp.
— Jóval az ütemezés előtt jártok. Csodás munka — jelentette ki Teppik. — Irtó sok munkát fektettetek a feladatba.
— Ööö. Igen. Csak…
Csönd támadt, eltekintve a dolgozó munkások zajától, és, amikor megérintette valahol a piramist, a levegő halk sercegésétől.
— Bizonyosan minden rendben lesz, amint föltesszük a sisakkövet — sikerült végül kinyögnie a piramis építőjének. — Amint elkezd rendesen villogni, semmi gond. Ööö.
Az elektrum sisakkőre mutatott. Meglepően kicsi volt, úgy egy láb széltében, és két kecskelábon pihent.
— Holnapra készen kell legyünk a fölhelyezésére — állította Pteklaszp. — Megtisztelne azzal Sire-séged, hogy részt vesz a sisakkövezési szertartáson? — Idegességében megragadta köntöse szegélyét és csavargatni kezdte. — Lesznek italok — dadogta. — Meg egy ezüst vakolókanál, amit az ember elvihet emlékbe. Mindenki hurrázik és levegőbe hajigálja kalapját.
— Minden bizonnyal — felelte Dios. — Megtiszteltetés lesz.
— És számunkra is, Sire-séged — vágta rá lojálisan Pteklaszp.
— Úgy értettem, maguknak — közölte a főpap. A széles udvar felé fordult a piramis alja meg a folyó közt, amit szobrok és sztélék szegélyeztek, megörökítve Teppikamon király dicső tetteit[18], és ujjával mutatta.
— És attól szabadulj meg! — fűzte hozzá.
Pteklaszp a szerencsétlen ártatlanság pillantását vetette rá.
— Az a szobor az — magyarázat Dios —, amire utaltam.
— Ó! Á. Nos, azt gondoltuk, ha egyszer a helyén látják, megfelelő világításban, meg hogy Hat, a Keselyűfejű Isten valójában nagyon…
— Menni fog — szögezte le Dios.
— Rendben, tisztelendőséged — törődött bele nyomorultan Pteklaszp. Ez, jelen pillanatban, a legkisebb gondja volt, de mindennek a tetejébe, kezdte azt hinni, hogy a szobor követi őt mindenhová.
Dios közelebb hajolt.
— Nem látott egy fiatal nőt az építkezésen, ugye? — akarta tudni.
— Nők nincsenek a helyszínen — jelentette ki Pteklaszp. — Balszerencsét hoznak.
— Ez a személy kihívóan öltözködik — folytatta a főpap.
— Nem, egy nő sincs.
— Tudja, a palota nincs messze. Számos rejtekhely kell legyen itt — unszolta Dios kitartóan.
Pteklaszp nagyot nyelt. Ezzel pontosan tisztában volt. Hogy mi vitte őt rá erre…
— Biztosíthatom tisztelendőséged — mondta.
Dios fenyegetően nézett rá, aztán odafordult, ahol Teppiknek, mint kiderült, hűlt helye volt.
— Legyen szíves, kérje meg, hogy senkivel ne fogjon kezet — rimánkodott az építőmester, miközben Dios elsietett az aranyon csillanó távoli napfény irányába. Úgy tűnt, a király még mindig nem békült meg a gondolattal, hogy a nép közül jött ember az utolsó dolog, amit a nép kíván. Azok a melósok, akik nem tudtak idejében kitérni az útból, hátuk mögé dugták a kezük.
Immár egyedül, Pteklaszp legyezni kezdte magát és sátrának árnyékába tántorgott.
Ahol, várva, hogy beszélhessen vele, állt Pteklaszp IIa, Pteklaszp IIa, Pteklaszp IIa és Pteklaszp IIa. Pteklaszp mindig kényelmetlenül érezte magát könyvelők társaságában, és négy belőlük együtt roppant kellemetlen, pláne, hogy mind ugyanaz a személy. Három Pteklaszp IIb szintén ott várakozott; a másik kettő, hacsak mostanra már nem három, kinn volt a helyszínen.
Békülékenyen integetett a kezével.
— Rendben, rendben — mondta. — Mik a mai gondok?
A IIak egyike egy rakás viasztáblát lökött elé.
— Van valami fogalmad arról, apa — kezdte, azt a vékony, borotvaéles hangot alkalmazva, amit a könyvelők valami váratlan és roppant költséges bevezetéseképp használnak —, hogy mi az a differenciálszámítás?
— Majd megmondod — rogyott le egy zsámolyra Pteklaszp.
— Az, amit föl kellett találjak, hogy kezelhessem a munkabérösszeget, apa — válaszolta egy másik IIa.
— Azt hittem, az az algebra? — csodálkozott Pteklaszp.
— Már múlt héten meghaladtuk az algebrát — felelte a harmadik IIa. — Most már differenciálszámítás kell. Még négyszer kellett hurokba dugnom magam, hogy kidolgozhassam és három belőlem már dolgozik a… — a bátyjaira pislantott — kvantumkönyvelésen.
— Az meg minek? — kérdezte fáradtan az apja.
— Jövő hétre. — A főkönyvelő ránézett a legfölső táblára. — Például — mondta —, ismered Rthurt, a freskófestőt?
— Mi van vele?
— Ő azaz ők… kétévi munkát számláztak.
— Ó!
— Azt mondják, kedden csinálták. Az idő természetének fraktális volta miatt, azt mondják.
— Ezt mondták? — ámult Pteklaszp.
— Döbbenetes, hogy mi mindent tanulnak el — jegyezte meg az egyik könyvelő, szúrósan bámulva a parakozmikus építészekre.
18
A faragók ugyancsak sok képzelőerőt kellett használjanak. A néhai királynak számos kitűnő tulajdonsága akadt, ám a dicső tettek végrehajtása nem tartozott közéjük. A végeredmény: Harciszekere kerekei alatt porrá őrölt ellenségek száma = 0. Szandálos lába alatt összezúzott trónusok száma = 0. Azon alkalmak száma, amikor kolosszusként oltalmazta a világot = 0. Másrészt: Rémuralom = 0. Azon alkalmak száma, amikor az ellenség szandálja tiporta az ő trónját = 0. Felőrölt szegényemberek = 0. Megkezdett költséges vallásháborúk = 0. Az élete, alapjában véve, gól nélküli győzelem volt.