Egyetlen szökkenéssel a vörös karnál termett.
„Szamár!” — szidta magát, megragadta az acélfogantyút, meghúzta, hogy szinte megroppant a vállízülete. A fogantyú kiugrott az olajtól csillogó acélbot teljes hosszában — a bura meg se moccant. Bambán meredt rá — a fülke mélyében látta a lángoló Holddal telt képernyőket, feje fölött a fény állandóan hunyorgott —, még egyszer megrántotta. a fogantyút, noha már kihúzta… semmi.
A kulcs! A kapcsolódoboz kulcsa! Hasra vetette magát a padlón, a fotel alá pillantott. Csak a „súg” hevert ott…
A fény szüntelenül villogott, a biztosíték egyenletesen ki-bekapcsolta az áramot, valahányszor a lámpák kialudtak, körös-körül minden csontvázfehérré változott.
„Vége!” — állapította meg. — Kidobassa magát burástul? A fotellel együtt? Nem lehet, az ejtőernyő nem fékez, hiszen a Holdnak nincsen légköre.
— Segítség!!! — kiáltotta volna, de ugyan kinek? Egyedül volt. Mit tegyen?! Csak akad valami mentség.
Még egyszer a fogantyúhoz rohant — karja kis híján kiugrott az ízületből. Sírni szeretett volna kétségbeesésében. Ilyen bután, ilyen bután… hol a kulcs? Miért akadt el a szerkezet? A magasságmérő — pillantása végigsöpört az órákon: kilenc és félezer kilométer. Az izzó háttértől világosan elvált a Timocharis fűrészfogas kőgerince. Azt hitte, hogy már látja, hol fúródik majd be a habköves sziklába. Egy dördülés, egy villanás és…
Eszeveszetten ide-oda ugráló tekintete a fények kigyulladásának pillanatában a rézvezetékek négyes sorára esett. Jól kilátszott a kábeleket összekötő fekete göröngy, az elégett légy maradványa. Vállát előrevetve, akárcsak a robinzonáddal védő kapus, előreugrott, az összeütközés rettenetes volt, a megrázkódtatástól kis híján elájult. A bura fala visszalökte, akárcsak a keményre felfújt gépkocsikerék; a padlóra zuhant. A fal még se rezzent. Pirx talpra szökkent, kínosan lihegett, ajka vérzett, de eltökélte, hogy újra az üvegfalra veti magát. Pillantása lefelé tévedt.
A „kis repülés” emelőkarja. Óriási, rövid lélegzetű, 10 g nagyságrendű gyorsulások előidézésére szolgál, de csak egy szemvillanásnyi időre. Közvetlenül működött, mechanikus huzalok segítségével. Defekt esetére szolgáló másodpercnyi vonóerőt jelentett.
De ezzel csak növelni lehet a gyorsulást, vagyis még hamarabb elérni a Korongot, fékezésre nem alkalmas. A lökhajtás túlságosan rövid. A fékezésnek állandónak kell lennie. A „kis repülés” semmire sem jó?
A karra vetette magát, estében megragadta, megrántotta, a fotel már nem védte, úgy érezte, hogy ízekre szakad, annyira megütötte magát a padlón. Még egyet rántott. A rakéta még egyszer borzalmasan megugrott egy pillanatra! Feje a padlónak vágódott, bizonyára betört volna, ha a bevonó anyag nem habplasztikból készül.
A biztosíték felzümmögött — a hunyorgás hirtelen megszűnt. A kormányfülkét elárasztotta a lámpák békés, megszokott ragyogása.
A „kis repülés” villámcsapásszerű gyorsulása, a kétszeres ütés kirázta a vezetékek közül a széndarabkát. A zárlat megszűnt. Ajkán érezte a vér sós ízét, fejest ugrott a fotelbe, mintha ugródeszkáról tenné, de nem érte el a karosszéket, magasan elrepült a támla felett, rettenetesen nekivágódott a mennyezetnek, az ütődést alig enyhítette a sisak.
Az elugrás pillanatában a gyorsuláscsökkentő automata már működött, leállította a motort. A maradék nehézkedés is eltűnt. A hajót most már csak a lendület hajtotta, és zuhanó kőként hullott a Timocharis sziklás omladéka felé.
Pirx ellökte magát a mennyezettől. Kiköpött véres nyála vöröses-ezüstös buborékként libegett mellette. Kétségbeesve vonaglott, a fotel támlája felé nyújtogatta kezét. Kirángatta zsebéből minden fellelhető holmiját, és maga mögé hajította.
A visszaható erő szelíden megtolta, lassan lejjebb siklott, ujjait inaszakadtáig megfeszítette, körme először megcsikordult a nikkelezett csövön, majd szinte belevésődött. Többé nem engedte el. Fejjel lefelé húzódzkodott, mint a korláton kézenálló akrobata, elkapta az övet, ezen lesiklott, maga köré tekerte, a csat… nem vesztegette idejét arra, hogy bekattintsa, csak a foga közé szorította, így is tartott. Most kezet a markolatra, lábat a pedálra.
Magasságmérő: ezernyolcszáz kilométer a korongig. Vajon sikerül-e idejében lefékeznie? Lehetetlen! Negyvenöt kilométer másodpercenként! Kanyarodnia kell, ívben ki kell jutnia a zuhanórepülésből, csakis így!
Bekapcsolta a fúvócsöveket: kettő, három, négy! Kevés! Kevés!
Mindent beleadott a kitérésbe. A higanyként izzó korong, melyet eddig mintha szilárdan befalaztak volna a képernyőbe, most megrezdült, és egyre gyorsabban lefelé csúszott. A fotel recsegett Pirx egyre növekvő súlya alatt. Az űrhajó hatalmas ívet írt le, közvetlenül a Hold felülete fölött; az ív sugarának nagynak kellett lennie, mert a rakéta sebessége iszonyatos volt. A végsőkig megfeszített fogantyú szilárdan állott. Pirx nekiszorult a szivacsos támlának, lélegzete elakadt, kezeslábasa nem volt összekapcsolva az oxigénkompresszorral, érezte, hogy bordái belapulnak, szürke foltok ugráltak a szeme előtt. Várta, mikor veszti el eszméletét, merően figyelte a radarmagasságmérő kis ablakát, amelyből egymás után ugrottak elő a számok: 990–900 — 840–760 kilométer…
Noha tudta, hogy teljes kapacitással halad, továbberőszakolta a kart. A lehető legkisebb ívben repült — ennek ellenére még folyton vesztett a magasságból —, a számok egyre kisebbedtek — ámbár egyre lassabban —, egyelőre még a nagy ív lefelé haladó részében volt. Rátekintett — csak a szeme sarkából, még a szemgolyóját is alig bírta fordítani — a trajektométerre.
A készüléktárcsája — mint mindig, valahányszor égitestek veszélyes övezetében voltak — a rakéta által leírt görbén és a feltételezhető további útvonal gyengén villogó meghosszabbításán kívül bemutatta a Hold domborulatát is, amely felett az egész manőver lezajlott.
A két görbe — a röppálya és a Hold felülete — szinte összeért. Vajon metszik egymást?
Nem. De az ő ívének hajlata szinte érintette a Holdat. Nem volt biztos, hogy átsiklik-e közvetlenül a Korong fölött, vagy belefúródik. A trajektométer hét-nyolc kilométeres hibalehetőséggel dolgozott, és Pirx nem tudhatta, hogy a görbe útja három kilométerrel a sziklák fölött vezet, vagy ugyanannyival alattuk halad-e.
Szeme előtt elsötétült a világ — az 5 g megtette a magáét. Nem vesztette el az eszméletét. Vakon hevert, két keze görcsösen ráfonódott az emelőkarokra, érezte, hogy lassanként enged a fotelbe épített kiegyenlítő berendezés. Nem hitte, hogy elveszett. Valahogy nem bírta elhinni. Ajka már nem engedelmeskedett, tehát csak gondolatban számolt lassan a ráboruló sötétségben: „Huszonegy… huszonkettő… huszonhárom… huszonnégy…
Ötvennél felrémlett benne, hogy ez már az összeütközés — ha egyáltalán bekövetkezik. Ennek ellenére sem engedte el a karokat. Rosszullét környékezte: fulladozott, a füle zúgott, a torka csupa vér, a szemén véres hályog…
Az ujjai maguktól szétnyíltak; a fogantyú lassan elsiklott, semmit sem hallott, semmit sem látott. Lassacskán derengett; Pirx egyre könnyebben lélegzett. Kinyitotta volna szemét — de hiszen egész idő alatt nyitva volt. Most pokolian égett: kiszáradt a kötőhártyája!