Ahogy a nő hátradőlt és magával húzta, a férfi észrevett valamit: egy hajót, amit a távolság fehér kötőjellé zsugorított, a víz és az ég találkozásánál. Amikor felült, s magára húzta levágott szárú farmerét, már látta, hogy egy yacht jön. Most sokkal közelebb járt, s kecses fehér ívként siklott a mély vízben. A part, a hullámverés erejéből ítélve, itt csaknem függőlegesen szakadt alá. Ez lehetett az oka annak, hogy a szállodasor éppen ott végződött, ahol — s annak is, hogy miért pusztult le teljesen a Playa del Mar. A hullámok kikezdték az alapjait.
— Add ide a kosarat — kérte Turner.
A nő a blúzát gombolgatta. Még ő vette neki, az Avenidán sorakozó fáradt kis boltok egyikében. Acélkék mexikói pamutból fércelték össze. A boltokban vett ruháik nemigen tartottak egy-két napnál tovább.
— Azt mondtam, add ide a kosarat!
A nő odaadta. Turner áttúrta délutánjuk maradékait; a távcsövét egy műanyag zacskó alatt lelte meg, amely zöld citromba pácolt és cayenne-i borssal meghintett ananászszeleteket rejtett. Előhúzta a távcsövet: kompakt, 6x30-as harci modell volt. Lepattintotta az ikerfedőt az objektívekről és a párnázott nézőkékről, s átfutotta a Hosaka-logó áramvonalas írásjegyeit. A hajó tatja mögül sárga gumicsónak bukkant elő és a part felé kanyarodott.
— Turner, én…
— Kelj fel. — A pokrócot és a nő törülközőjét a kosárba gyömöszölte. A kosárból még kivette az utolsó, felmelegedett doboz Carta Blancát, és a távcső mellé tette. Felállt, sietve felrángatta a nőt is, a kezébe nyomta a kosarat. — Lehet, hogy tévedek — mondta. — Ha így lenne, tűnj el innét! Vágj át arra a második pálmacsoporthoz — mutatta. — Ne menj vissza a szállodába. Szállj fel egy buszra, Manzanillo vagy Vallarta felé. Menj haza!
Mostanra már a farmotor berregése is tisztán hallhatóvá vált.
Allison könnyezett, de egy hang sem hagyta el az ajkát: futni kezdett. Elszaladt a rom mellett, a kosarat szorongatva, a homokhullámok között botladozva. Nem nézett vissza.
Turner megfordult, és a yacht felé pillantott. A gumicsónak már a hullámverésen ugrándozott. A yacht neve Tsushima volt, és utoljára a Hirosima-öbölnél találkozott vele. A fedélzetéről pillantotta meg Icukusimánál a vörös Sinto-kaput.
Nem volt szüksége a távcsőre ahhoz, hogy tudja, ki a gumicsónak utasa. Conroy lesz az, a Hosaka-nindzsák kalauza.
Keresztbetett lábakkal letelepedett a hűvösödő homokra, és kinyitotta utolsó doboz mexikói sörét.
Visszatekintett a fehér szállodasorra, keze mozdulatlanul pihent a Tsushima egyik teakfa korlátján. A szállodák mögött a kisváros három hologramja izzott: Banamex, Aeronaves, és a katedrális hatméteres Szüze.
Conroy odaállt mellé.
— Rohammunka — mondta. — Tudja, hogy megy ez… — Hangja színtelen és dallamtalan, akárha olcsó hangchipről mintázta volna. Arca széles volt és fehér, hullaszínű. Széles homlokából hátrafésülte peroxidált tincseit; mélyen alatta ültek sötét karikás szemei. Fekete pólóinget és fekete pantallót viselt. — Befelé — mondta, s elfordult. Turner követte, s meggörnyedve belépett a kabinajtón. Fehér ernyők, halvány és hibátlan fenyődeszkák, Tokió dísztelen testületi eleganciája.
Conroy alacsony, négyszögletes, palaszürke velúrhuzatú párnára ereszkedett. Turner állva maradt, kezét lazán lógatta kétoldalt. Conroy a kettejük közt álló alacsony zománcasztalkáról recézett belégzőkészüléket emelt fel.
— Kolinserkentőt?
— Nem.
Conroy az egyik orrlyukába tömte a belégzőkészüléket és szipákolt.
— Kér egy kis sushit? — Az inhalátort visszatette az asztalra. — Fogtunk egy pár vörös alligátorteknőst, kábé egy órája.
Turner csak állt a helyén, és Conroyra meredt.
— Cristopher Mitchell — kezdte Conroy. — Maas Biolabs. Ő ott a fő keresztezési szakember. Átjön a Hosakához.
— Sose hallottam róla.
— Marhaság. Mit szólna egy italhoz?
Turner megrázta a fejét.
— A szilícium már nem üzlet, Turner. Mitchell tette működőképessé a biochipeket, és Maas-ék most ráültek a főbb szabadalmakra. Ismeri az ilyet. A monoklónokhoz éppen ez a pasas kell. Ki akar jutni. Maga és én, Turner — mi fogjuk átvinni.
— Azt hiszem, én már visszavonultam, Conroy. Nagyon jól éreztem magam.
— A tokiói pszichocsoport ugyanezt mondta. Úgy értem, nem először próbál kiszállni a ringből. A nő egyébként gyakorlati pszichológus. Hosakáék fizették.
Turner combján rángani kezdett egy izom.
— Azt mondták, újra készen áll, Turner. Delhi után kissé aggódtak, ezért ellenőrizni akarták. És hozzácsaptak egy kis utókezelést is. Az ilyesmi sosem árt, nemdebár?
2. MARLY
Marly a legjobb ruhájában indult a megbeszélésre, ám Brüsszelben szakadt az eső, taxira pedig nem volt pénze. Az Eurotrans-állomástól gyalog ment tovább.
Az egyetlen jó kabátját vette fel; valódi Sally Stanley-modell volt, igaz, tavalyi. Zsebredugott keze fehér göcsörtként markolászta az összegyűrt telefaxot. Igazából már nem is volt rá szüksége, hiszen a címet jól az eszébe véste. Mégis úgy tetszett, inkább örökké szorongatja, semmint hogy megtörje az őt leláncoló révületet. Most éppen egy drága férfidivatüzlet kirakatát bámulta; pillantása ide-oda fókuszált a finom flanell frakkingek és saját sötét szemének tükörképe között.
Az biztos, hogy ez a szempár magában is elég lenne az állás kikönyörgéséhez; csapzott haja már nem sokat nyomhat a latban.
Mégiscsak jobb lett volna hagyni, hogy Andrea levágja, gondolta. A szeméből csak úgy sütött a fájdalom és a tompaság; bárki észrevette volna. S ezek a dolgok minden bizonnyal hamarosan feltárulnak majd Herr Josef Virek előtt is, aki potenciális munkaadóként eddig a legkevésbé sem jöhetett számításba.
Amikor a fax megérkezett, jó darabig nem volt hajlandó másnak tekinteni, mint holmi kegyetlen tréfának, újabb ugratásnak. Már torkig volt velük; a médiának hála, annyi jött belőlük, hogy Andrea kénytelen volt a lakás telefonjára egy különleges programot rendelni. Ha a hívó száma nem szerepelt a saját jegyzékében, a program letiltotta a bejövő hívást, bárhonnan kezdeményezték is azt. De biztosan ezért faxoltak, erősködött Andrea. Különben hogyan tudná őt bárki elérni?
De Marly csak a fejét rázta és még inkább összehúzta magát Andrea öreg frottírpongyolája alatt. Vajon az eszméletlenül gazdag, műgyűjtő és patrónus Virek miért pont egy apró párizsi galéria valaha volt, kegyvesztett vezetőjét akarná alkalmazni?
Erre viszont Andrea csóválta a fejét. Kezdett türelmetlenné válni az új, a kegyvesztett Marly Kruskovával szemben, aki mostanában már egész napokat töltött a lakásban, elhanyagolva még a felöltözést is. Andrea szerint az, hogy megpróbáltak elsózni egy piti hamisítványt Párizsban, korántsem volt akkora újdonság mint amilyennek Marly képzelte. Ha a sajtó kevésbé mohón igyekezett volna leleplezni annak az ocsmány Gnassnak az egyébként nyilvánvaló ostobaságát, folytatta, akkor az ügyletből aligha lett volna hír. De Gnass elég gazdag és elég mocskos volt egy hétvégi botrányhoz.
Andrea elmosolyodott.
— Ha kevésbé lennél vonzó, kevesebb figyelmet keltenél.
Marly megint a fejét rázta.
— És a hamisítvány Alainé volt. Te nem tehetsz semmiről. Erről megfeledkeztél?
Marly nem válaszolt; továbbra is a frottírköpenybe burkolódzva, bement a fürdőszobába. Barátnője vigasztaló szavai mögött már megérezte annak a türelmetlenségét, akinek felettébb szűkös életterét egy boldogtalan potyavendéggel kell megosztania.